|
01. Fejezet
Shiroku 2010.08.20. 12:53
Mikor először megláttam a srácot, semmi sem volt világosabb annál, minthogy emo. Később persze alaposan kioktatott, amiért ezt mertem rá mondani.
Az első napom volt az új iskolában, és ő ott ült az ebédlő legsötétebb, legeldugottabb zugában, egyedül, bedugott fülhallgatókkal. Szőke haja túlságosan világos volt sötét öltözékéhez képest, teljesen kitűnt. Hagyta, hogy hanyagul áthatóan kék, kihúzott szemébe lógjon, nem törődött vele. Időnként a jobb fülében himbálódzó ezüstkeresztre fonta rengeteg gyűrűvel díszített ujjait, s azzal babrált. Máskor a szája bal sarkában csillogó karikát rágcsálta, forgatta nyelvével.
Elmerülve nézte a kezében tartott lapot, melyet éppen megtöltött valamiféle firkálmánnyal. Egyáltalán nem törődött a körülötte forgolódó, nevetgélő emberekkel. Azokkal, akik mind megbámulták, rosszabb esetben kigúnyolták őt. Semmi figyelmet nem fordított rájuk. És ez felettébb zavarta egyiküket.
Matt ok nélkül kapta fel a vizet, minden bizonnyal csak a körülötte sündörgő lányokat akarta lenyűgözni nem létező férfias viselkedésével. Kikapta a szőke fiú kezéből a lapot, s gúnyos kacaj közepette tanulmányozni kezdte. Valójában a mű nagyon is szép volt, gondosan kidolgozott. Ám annál szenvtelenebb és kritikusabb. A rajz ugyanis az iskola diákjait ábrázolta, melyek különféle mitológia lényekként szerepeltek rajta, őrült, már-már rémisztő arckifejezéssel. Talán mondanom sem kell, de a legjobban Matt kapta meg a magáét, az őt követő, igencsak kihívó öltözékeket viselő lányokkal együtt.
Matt a pólója nyakánál fogva rángatta fel a fiút az asztaltól. A szőkének szeme sem rebbent, arcizma sem rándult. Nyugodtan, szinte már várakozva fúrta tekintetét egyenesen a másikéba.
- Megfizetsz, te kis taknyos! – sziszegte Matt, s a falhoz szorította a fiút. Annak tüdejéből nagy sóhaj szakadt fel, ám nem volt rémült, egy cseppet sem. A kiadott hang sokkalta inkább tűnt fáradtnak, olyasvalakiének hallatszott, mint aki megunta már az életet és sokkal szívesebben merülne örök álomba.
- Hogyan szeretnéd: lassan és fájdalmasan, vagy inkább bocsánatot kérsz, hogy csak egy kicsit üsselek agyon? – folytatta tovább Matt, mire a szőke halványan elmosolyodott, s a másik füléhez hajolt. Csupán a szájáról tudtam leolvasni, hogy azt suttogta: „Imádom, ha fáj, baby!” Meg mertem volna rá esküdni, hogy egy aprót még a másik hallószervébe is harapott.
Matt szemei kitágultak, ám pupillái összeszűkültek. Egy szemvillanás alatt dobta a padlóra a srácot, s ott ütötte, ahol csak érte. Oda akartam menni segíteni, de Frank lefogott és nem hagyta. Percek teltek el, mire valaki végre hívott egy tanárt, aki szétszedte őket. Matten nem volt egy karcolás sem, ellenben a másik szájából és füléből kijött az ékszer, fájdalmasan áthasítva a bőrét. Más seb azonban nem volt az arcán, támadója sokkal szívesebben ütötte gyomortájékon.
Amikor vége lett, Matt kiment az ebédlőből, nyomában az összes diákkal – becsöngettek. De a szőke még mindig ott feküdt a földön, meredten bámulva a plafont. Egy idő után újabbat sóhajtott, s felült a hideg kövön. Megérintette zsibbadó fülét és száját, majd felállt. Tekintetével az ezüst keresztet kereste. Hamarosan meg is találta az egyik asztal alatt. Nem kísérelte meg beletenni kettészakadt cimpájába, inkább csak szorosan fogta kezében. Magányos szemekkel nézte a szorongatott tárgyat, majd felvette az asztalról válltáskáját. Mellette ott feküdt a rajz, mely mindezt kiváltotta. Azt is a kezébe fogta, majd mindentudón azt suttogta maga elé:
- Az igazság mindenkinek fáj. Főleg azoknak, akik nem rendelkeznek önkritikával. – Fájdalmasan szájához nyúlt, s csak most fogta fel, hogy abból és füléből vér szivárog. Elővett zsebéből egy zsebkendőt, elkezdte letörölni. – Azt hiszed, a fizikai fájdalom a legrosszabb, ami csak érhet egy embert. Egy kicsit még irigyellek is érte. Jó neked, hogy fogalmad sincs a valóságról... – Ezzel fejébe húzta sapkáját, s kisétált. Nem csak az ebédlőből, de az iskolából is. Nem törődött azzal, hogy még lenne pár órája.
Azt hittem, néhány napig nem fog bejönni. Hogy a sebeit nyalogatja, illetve ápolgatja majd. De nem így történt. Másnap reggel nyolc óra előtt pontosan öt perccel betorpant, s egy pillanatig sem vette le a szemét Mattről. Fölényes mosoly ült ki az arcára, mintha csak tegnap délben ő lett volna az, aki elverte a másikat.
A nyakában szegecses öv tekergett, ám a minapi fekete ruhát felváltotta egy fehér, kigombolt ing, egy szintén fehér, véres rózsákkal és koponyákkal díszített póló, valamint egy világos, szakadt farmer, melynek oldalán lánc lógott. Emellett fehér sportcipőt viselt.
Zsebre dugott kézzel ballagott hátra a helyéhez, mely az enyém mellett volt. A külvilágot teljesen kizárva ült le a székre, s könyökölt rá a padra. Aztán turkálni kezdett a táskájában, és elővette a tolltartóját meg egy füzetet. Néhány másodperc múlva már neki is látott a legújabb alkotásának, és én nem bírtam megállni, hogy ne nézzem meg jobban, mit rajzol. Eléggé feltűnően hajoltam közelebb a padjához, mire érdektelenül felém nézett, de fejét egy centivel sem mozdította. Nem szólt semmit, csupán közönyösen bámult rám szeme sarkából. Én pedig nyugodtan néztem vissza rá.
- Láttalak tegnap. Az ebédlőben – mondtam, és ahogyan kiejtettem, már meg is bántam. A fejemben már ezerféleképpen elátkoztam magam, amiért ilyen tapintatlan voltam, ám ő ugyanolyan kifejezéstelen arccal bámult. Aztán hümmögött egyet és felém fordította fejét. Bal kézfejét a nyakán pihentette, két ujjával úgy csinálva, mintha a pulzusát figyelné. Csak később jöttem rá, hogy valóban azt méri.
- Tudom – válaszolt hosszú idő után. – Én is láttalak.
- Oda akartam menni, de…
- Tudom. Nincs gond. Már megszoktam Mattet, úgyhogy nem kell ilyeneken rágódnod. Néhány nap, legfeljebb hét, és úgyis elfejtesz mindent. – Visszafordult a rajzához, s a tanár belépett az ajtón. Mindenki felállt a teremben, kivéve őt, de ez senkinek nem tűnt fel, vagy egyszerűen csak nem érdekelte őket.
Meg akartam kérdezni, hogy értette az utolsó mondatát, ám valahányszor észrevette, hogy szóra nyitom a számat, ő visszafordult vagy a rajzához, vagy pedig az ablakból megfigyelhető, kialakulni látszó viharhoz. Aztán kitört az égiháború. Az ég úgy dörgött, mintha csak másodpercek választanák el a teljes összeomlástól, s a villámok annyira sűrűn cikáztak, hogy félő volt, az ember megvakul. Az eső hangos robajjal, szakadatlanul verte a tetőt. A szél cibálta a fák lobjait, ágait, és a kint maradt tárgyakat fel-felkapva rémisztette halálra a teremben ücsörgő diákokat. Kivéve azt az egyet, aki mellettem ülve, elmerülve bámulta a kint tomboló háborút. Nem sokat láttam arcából, de biztosra vettem, hogy megbabonázva figyeli az odakint történő, dühödt eseményeket. Majd hirtelen felém fordult.
- Morgan vagyok. Morgan Storm – mondta ironikus mosollyal arcán, s felém nyújtotta kezét. Ingjének ujja felgyűrődött, és látni véltem a csuklóján virító fehér kötést, melyen egy leheletnyi vér átütni tűnt. Biztos voltam benne, hogy az az alatti sebek alig lehetnek pár órásak. Mégis elfogadtam kezét, de szememet levenni nem bírtam a világos gézről. Ő is észrevette, hogy a csuklóját bámulom, ám ahelyett, hogy szégyenkezve lejjebb hajtotta volna ruhája ujját, csak szomorúan nézte, majd ugyanolyan hangulatú mosolyt csalt arcára. – Oh, igen. A depis srác, aki már vagdossa is magát. Milyen szánalomra méltó… - mondta halkan, aztán újból kifejezéstelen arccal bámult rám. Akkor jöttem rá, hogy én még nem is mondtam meg a nevemet.
- A nevem Leon Donovan – feleltem, s próbáltam úgy tenni, mintha meg sem hallottam volna előbbi szavait. – Csak pár napja jöttem ebbe az iskolába.
- Tudom – bólintott ismét.
Az óra további részében nem beszéltünk többet, bármennyire is próbálkoztam. Mikor kicsöngettek Morgan szinte már abban a pillanatban a folyosón termett. Nem tudom miért, de azonnal utána siettem.
- Szia – köszöntem neki ismét, amikor mellé értem. Ő meglepetten bámult vissza rám, minden bizonnyal nem tudta mire vélni viselkedésemet.
- Szia – válaszolt, aztán megint hatalmasat sóhajtott. Nem nézett rám, csak haladt mellettem – vagy inkább én őmellette.
- Milyen órád lesz? – kérdeztem. Gyanakodva nézett rám vissza.
- Nem kell velem lógnod, oké? Gondolom, van jobb dolgod is, mint velem haverkodni. Nem kell tettetni, hogy érdekel, mi van velem.
Megrökönyödve néztem le rá, ahogy lehajtott fejjel, zsebre tett kézzel ballag mellettem. Válltáskája ritmusosan csapódott lábának, ahogy ütemesen lépkedett előre. Szemeivel mindig előre nézett, annak ellenére is, hogy fejének szöge miatt haja időnként arcába lógott.
- Tévedsz – álltam meg hirtelen mellette. Azt hittem, ő is lefékez, de helyette tovább sétált, és csak néhány méterrel arrébb cövekelt le. Lassan rám emelte tekintetét, s elgondolkodva nézett rám. Oda mentem hozzá.
- Engem tényleg érdekel, hogy mi van veled.
- Nem is ismersz – válaszolta lemondóan.
- Akkor engedd meg, hogy megismerhesselek!
- Hülyeség – felelt, és továbbindult.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
