|
02. Fejezet
Shiroku 2010.09.01. 18:04
Péntek volt. Morgan úgy viselkedett, mintha senki sem lenne az életben, aki fontos számára – nem beszélt senkivel, de még csak a tekintetét is ritkán emelte bármelyik tanulótársára. Az órákon csendben ült és rajzolt, nem figyelt a tanárokra, ám ez egyiket sem zavarta.
Egész nap vele voltam, jól lehet ő már torkig volt a jelenlétemmel. Próbáltam kapcsolatot teremteni, kommunikálni, de ha válaszolt, akkor is tőmondatokban tette. Ebédszünetre rájöttem, hogy csak rontok a helyzetemen, ha mindenáron ki akarom húzni belőle a szavakat. Így hát, amikor beértünk az ebédlőbe csupán csendben követtem, s leültem mellé.
Mikor helyet foglaltunk unottan rám nézett, de csak a szeme sarkából, ahogyan szokta. Száján kifújta tüdeje tartalmát, és két ujját a nyakában pulzáló érre helyezte. Aztán amikor végzett feltette táskáját az asztalra, és matatni kezdett benne. Tudtam, hogy rajzolni fog, a tegnapi nap és az eltöltött négy óra után biztos voltam benne, s nem is tévedtem. Hamarosan előkerült a tolltartó és a füzet is. Kíváncsian figyeltem minden mozdulatát, pattanásig feszült idegekkel vártam, vajon mit fog alkotni abból az egyetlen grafitból és darab lapból.
Hajába túrva kezdett neki legújabb művének, de a lendület abban a pillanatban abba is maradt. Kifejezéstelen arccal bámult a kezében tartott holmira és az asztal lapjára helyezett vékonyka papírra. Úgy tűnt, nem tudja, mihez kezdjen.
Percekig nézte az üres anyagot. Aztán hümmögött egyet és furán elmosolyodott. Megint.
Morgan rám nézett, arcán még mindig ott ült az a szokatlan jelenség.
- Nem tudom, mit rajzoljak – mondta elgondolkodva. – Veled történt már ilyen?
- Nem szoktam rajzolni – válaszoltam őszintén, és meglepve, hogy egyáltalán magától hozzám szólt.
- Értem – szólt, és újra a lapot kezdte tanulmányozni.
- De gitározok – próbáltam menteni a menthetőt. – Idegesítő, amikor nem jut eszembe semmi jó dallam.
Erre már odafigyelt.
- Saját dalokat írsz? – csodálkozott.
- Még csak néhány van. Nemrég kaptam rá.
- Értem. – Szemével az éppen belépő Mattet figyelte. – Vadbarom a láthatáron…
- Matt Cortez… - fintorogtam, ahogyan én is észrevettem őt. – Ha idejön, esküszöm, hogy szétrúgom a seggét.
- Csak te járnál vele rosszul. De ha ennyire imádod a sötét és szűk cellákat, nekem mindegy. – Értetlen arcomat látva hozzátette: - Az apja a város legmenőbb ügyvédje. Ha bántod a fiát, ő hálából levakarhatatlan priuszt ad neked.
- Gazdagéknál így megy ez – helyeseltem. – De akkor sem fogom hagyni, hogy egy ilyen mitugrász terrorizáljon téged.
Minden bizonnyal az utolsó mondatot nem kellett volna kimondanom. Az arca teljesen elkomorult, majd visszaváltott megszokott közönyébe.
- Nem a te dolgod, Donovan. – Ezzel meghúzta az első vonalat az eddig szűz papíron.
Hosszas másodpercekig figyeltem, emésztettem a szavait és próbáltam megérteni a viselkedését.
- Fura vagy, Storm – hagytam rá a dolgot, és inkább kivettem a táskámból egy szendvicset. Mikor Morgan meghallotta a zacskó zörgését, az ételre emelte tekintetét. Pár pillanatig elnézte, ahogyan a csomagolással küszködök, aztán hatalmasat korgott a gyomra. Ő továbbra is közömbösen figyelt engem, de én nevetve megkérdeztem tőle: - Kérsz egyet?
A hetedik órára viszonylag többet beszéltünk, de a hangulat még mindig hagyott hátra maga után némi kivetnivalót. Bár úgy tűnt, mintha beletörődött volna a társaságomba, mégis úgy éreztem, mintha nem igazán hinné el, hogy nincsenek hátsószándékaim.
Az utolsó óra irodalom volt. Az osztály összjegye ebből volt a legrosszabb – számomra ez felfoghatatlannak tűnt. Mivel a tanárnőnek elege lett ebből a tarthatatlan állapotból, úgy döntött, tanulócsoportokat oszt ki.
- De mert ilyen kedves és megértő tanárnőtök vagyok, annyit engedek, hogy magatok válasszátok ki a párotokat. Azonban, ha úgy látom, hogy a partneretekkel nem a tanulásra koncentráltok, habozás nélkül szétszedem az illetőket, és garantáltan valaki olyannal kerül össze, akivel egyáltalán nem lesz kedve idétlenkedni! – magyarázta Mrs. Fooler. – Most pedig válasszatok valakit!
Kérdőn néztem a mögöttem ülő Morganra, ám a srác merengve bámult kifelé az ablakon. Odakint már megint esett.
- Storm! – szóltam rá. Az ebédlős dolog óta a vezetéknevén szólítottuk egymást. Nem azért, mert valami bajunk volt – a magam részéről legalábbis csak azért, mert tetszett, hogy az a neve, ami. – Leszünk együtt? – kérdeztem, mikor végre rám nézett. De ő csak megvonta a vállát.
- Rendben, ha mindenki választott társat, most rendezzétek át a termet, úgy, hogy a párotokkal üljetek egy padban!
Az osztály így tett. A szőke és én az ablak mellett kaptunk helyet – hogy még véletlenül se tudjak vele beszélgetni, elvégre odakint minden sokkal érdekesebb volt, mint idebent.
- Akkor kezdjük is az órát! Vegyétek elő a könyveteket és nyissátok ki a 83. oldalon! A mai órán eltekintek a röpdolgozatoktól, de a hétfői napon számíthattok rá a mai anyagból.
Az emberek mind kutakodni kezdtek a táskájukban, kivéve Morgant. Én már rég kinyitottam a sajátomat a megfelelő oldalon, de ő még mindig a padot tanulmányozta. Úgy véltem, hogyha nem kérdezek semmit, előbb-utóbb úgyis elmondja, ezért rendíthetetlenül bámulni kezdtem. Észrevette, hát ős állta a tekintetem. Hidegen és közönyösen figyelt, érzelemnek semmi jelét nem adta. Majd nagyot fújt, és végre kibökte:
- Nincs itt a könyvem.
Szó nélkül csúsztattam középre a sajátomat.
Tanítás után kellemetlenül fogták fel az osztályunk diákjai: a tanulócsoportot halálosan komolyan gondolta a tanárnő, és Mrs. Fooler azt is közölte, hogy szúrópróbaszerűen fel fogja hívni a tanulók szüleit, hogy azok valóban a párjukkal vannak-e.
Morgan lassú nyugalommal sétált a folyosón, mintha neki teljesen mindegy lenne, mi történik a világba’. Véleményem szerint a srácnak az is mindegy lett volna, ha tőle egy méterre robban fel egy bomba.
- Szóval, kihez megyünk? – kérdeztem, csak úgy spontán, mikor épp kiléptünk az iskola kapuján. A szőke nem értette, miről beszélek.
- Miért mennénk bárkihez is? – kérdezte távolságtartón, enyhe nyugtalansággal hangjában.
- Hát a tanulócsoport miatt, emlékszel? – frissítettem fel memóriáját. - Tehát, hozzám vagy hozzád megyünk?
- Hozzád – vágta rá azonnal, én meg csak értetlenül bólintottam rá.
- Oké.
A házunkhoz vezető út totális csendben telt el. Morgan lehajtott fejjel, zsebre tett kézzel haladt mellettem, és hallottam, ahogyan félig bedugott fülhallgatójából kiszivárog a zene. „Linkin Park. Nem rossz.”
Amikor a házunk kapujához érkeztünk körbenézett a környéken. Szép, csendes helyen laktunk, a házak igényesek, rengetek fával és egyéb növénnyel. A családom csak azért engedhetett meg magának egy ilyen lakhelyet, mert apám rengeteg pénzt örökölt a milliomos nagybátyja halálakor. Egyébként mi is ugyan olyanok voltunk, mint mások.
- Erre – vezettem át a kerten, egészen a bejárati ajtóig. Ott kutakodni kezdtem a kulcsaim után – alig fél óra múltán meg is találtam a táskám legmélyebb zugában. – Bocsi – mondtam, mikor végre sikerült kinyitnom a nyílászárót.
Ahogy beléptünk a helyiségbe, azonnal felfelé indultam. Morgan egy ideig az ajtóban állt, szótlanul, s a berendezést figyelte. Már a lépcsőn álltam, mikor észrevettem.
- Oh, bocs. Nem vagy szomjas, vagy valami? – kérdeztem jó házigazdához illően.
- Nem, kösz.
- Rendben. Akkor jössz? A szobám az emeleten van.
Storm bólintott és utánam indult. Beértünk a szobámba, és becsuktam az ajtót. A szőke egyhelyben állt a szoba közepén, táskája szélét markolva, ajkába harapva. Megrémített a tudat, mikor rájöttem két másodperc múlva, hogy azt gondoltam róla: „milyen szép”. Elvégre a fiúk általában nem szoktak ilyesmit mondani a másikra – még akkor sem, ha csak gondoltam…
- Mit csinálunk? – kérdeztem megint, enyhe idegességgel hangomban.
- Tanulunk, nem?
- Persze. – Táskámat ledobtam az ágyamra, és leültem az íróasztalom elé. – Told ide azt a széket az ablak alól. A gitárt csak rakd az ágyra – mondtam. Így tett, néhány perc múlva már mellettem ült. Kivettem a táskámból az irodalom felszerelést és az asztalra helyeztem. – Mivel kezdjük?
- A dolgozattal. A többit már megtanultam.
- Helyes! Annál jobb.
Nekikezdtünk az anyagnak. Igazság szerint ötletem sem volt, hogyan kell tanulócsoportban tanulni. Nem tudtam, jól csináljuk-e egyáltalán, egyszerűen csak kihúztam azt, amit fontosnak tartottam, és felmondtam Morgannak. Aztán sikerült rávennem, hogy ő is tegye ugyanezt. Egy órán belül végeztünk az egésszel. Előredőltem a széken és az asztalra hajtottam a fejem. Motoszkálást hallottam magam mellől, ahogyan Storm arrébb tolja a széket és az ágyhoz megy. Mikor felnéztem, már vállán a táskájával nyitotta ki az ajtót, távozásra készen.
- Mit csinálsz?! – szóltam rá.
- Hazamegyek – válaszolta egyszerűen.
- Miért?
- Miért ne?
- Mert csak. Nem lenne kedved még maradni egy kicsit?
- Minek? – Hangja már határozottan mogorva volt.
- Gondoltam dumálhatnánk. Vagy nézhetnénk egy filmet.
Hosszasan nézett, szemével valósággal röntgenfelvételt készített gondolataimról.
- Hazamentem. – Ezzel kilépett az ajtón. Utánaszaladtam.
- Ne csináld már!
Hatalmasat fújtatva állt meg a folyosó közepén, háttal nekem.
- Mit akarsz tőlem? – kérdezte elgyötört hangon. Teljesen meglepett viselkedésével, a hangjában még sosem hallottam ennyi érzelmet egyszerre.
- Én… semmit. Én csak… - kezdtem bele a magyarázkodásba, de tulajdonképpen fogalmam sem volt a válaszról. Mit is akarok én tőle? Készülni a dogákra? Barátkozni? Szórakozni? Esetleg… többet?
- Ha nincs semmi szándékod, akkor csak hagyj békén! – szűrte fogai közt, ökölbe szorított kezekkel. Fejét lehajtotta, légzése szaggatottá vált.
- Morgan…
- Elmentem. – És már csak azt hallottam, ahogyan leszáguld a lépcsőn, majd kiviharzik az ajtón.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
