|
03. Fejezet
Shiroku 2010.09.17. 16:14
Miután Morgan elviharzott, én visszamentem a szobámba és felkaptam a gitáromat. Pengető nélkül kezdtem húzgálni a húrokat – bár fiú voltam, a körmeimet hosszúra növesztettem, mert a másik megoldást személytelennek tartottam.
Késő estig dolgoztattam a hangszert, majd elmentem fürödni, minek után a gitárt odatámasztottam a falhoz. Forró vizet engedtem a kádba, a meleg gőz bevonta az egész fürdőszobát, s nedves párát lehelt a falon lógó tükörre.
Ahogyan elmerültem a vízben, az agyam egyre inkább csak a szőkén járt. Nem tudtam mire vélni a viselkedését, nem értettem, miért ilyen visszahúzódó és magányos. Csupán remélni tudtam, hogy egy napon eléggé jóban leszünk ahhoz, hogy elmondja nekem. Bár ez minden bizonnyal nem a közeljövőben lesz – elvégre két napja ismertem őt. Nem is értettem, mit vártam ettől az egésztől – hogy Morgan majd az első perctől fogva legjobb barátjaként fog tekinteni rám? „Nevetséges… Ha valaki, hát akkor én tudom, milyen nehéz megbízni egy idegenben”.
Kikászálódtam a kádból. Derekam köré csavartam törölközőmet és visszalépdeltem a szobámba. Az akusztikus gitár még mindig hűségesen dőlt a mély bordóra festett falhoz. A ruhásszekrényhez mentem és kivettem belőle egy Green Day-es pólót meg egy terepmintás rövidnadrágot. Minek után felhúztam a ruhadarabokat beletúrtam még mindig vizes hajamba, aztán újból felkaptam gitárt. Éjfélig nyúztam a hangszert.
Másnap reggel korán keltem – akkor is csak arra, hogy csörög a mobilom. A szüleim üzleti úton voltak – azért kerestek, hogy közöljék velem, legalább egy hónapig még nem jönnek haza. Nem igazán érdekelt – sosem volt túl szoros kapcsolat köztünk. Persze ez nem csak az ő hibájuk volt…
Elvégeztem a reggeli dolgokat – fogmosás, fésülködés, egyéb tisztálkodási teendők, majd a konyhába indultam étel gyanánt. Mivel nem volt sok kedvem a főzőcskéhez egyszerűen csak összedobtam egy szendvicset. Ám amint arra gondoltam, hogy a tegnapi napon mennyire elrontottam a dolgokat Morgannal, azonnal elment az étvágyam. Aggasztott, hogy nem értettem kitörésének okát, de leginkább az, hogy a megoldáshoz kapcsolódó érzeteim meglehetősen baljóslatúak voltak.
Legszívesebben elmentem volna hozzá elnézést kérni. Csakhogy nem tudtam a címét, de még a telefonszámát sem. E lehetőség hát meglehetőst ki volt lőve. Pedig ebben a városban, ebben az új életben szerettem volna mindent úgy csinálni, hogy ne legyenek belőle félreértések.
Elkezdtem rendet rakni a házban, csakhogy lefoglaljam magamat valamivel, és ne mardosson olyannyira a bűntudat, mint amennyire. Mire végeztem már bőségesen délutánra járt. Épp leültem volna a kanapéra TV-t nézni, mikor megszólalt a csengő. Morogva, magamban átkozva az illetőt indultam az ajtó felé, s nyitottam ki azt. Ám amint megláttam a velem szemközt állót, azonnal meglepettség és némi izgalom uralkodott el rajtam. Morgan volt az.
- Szia – köszöntem összehúzott szemöldökkel.
- Nem akarok zavarni – kezdett bele. – Csak bocsánatot akartam kérni a tegnapi viselkedésemért – sóhajtott. – Szóval bocs. - Majd hátat fordítva indulni készült.
- Várj már! – ragadtam meg kabátja ujjánál fogva, mire egy közönyös, már-már lenéző pillantást kaptam cserébe. – Nem lenne kedved bejönni? – kérdeztem inkább.
Arcára nem ült ki semmilyen érzelem. Csupán állt az ajtóban, és hideg tekintetével engem méregetett. Úgy festett, sosem fog eljönni az a nap, mikor akár csak egy csöppnyi kis bizalmat is képes lesz mutatni az irányomba.
Mielőtt válaszolt volna, Morgan hajába bele kapott a szél. Szőke tincsei engedetlenül takarták jégszín szemeit, s ahogy’ megérezte a pár fokkal hidegebb szellőt a bőrén, fogait összeszorítva cseresznye ajkai is egymásnak préselődtek. Az idő hirtelen fordult át kellemes melegből metsző hideggé. Még csak március volt, így talán nem is lehetett annyira furcsának nevezni mindezt.
- Nem – felelte hosszas gondolkodás után, tömören Storm, nem törődve a hirtelen beálló hideggel.
- Meg fogsz fázni, ha ilyen öltözetben mész haza.
A srác nem viselt mást, csupán egy szürke pólót és egy sötétkék feszülős farmert, melynek oldalán a már megfigyelt lánc lógott. Nyakát fekete szegecses nyakörv övezte, azon kívül pedig egy hosszabb ezüstláncon lógó gótikus kereszt, gondosan kidolgozva. Csuklóján a nyakviselethez tartozó, vagy legalábbis hozzáillő fekete csuklópánt a tompán csillogó szögekkel. Nem volt melegebb felsője, az eső lába pedig egyre csak lógott.
- Nem fogok – ellenkezett egy nagy levegővétel után, s már éppen indulni készült, mikor mégis beszélgetést kezdeményeztem – jóllehet, tudtam, hogy esélyeim majdnem a nullával egyelőek. Sóhajtottam egyet, s elővettem komolyabbik énem, pedig minden vágyam az volt, hogy azt otthon hagyhassam Floridában, az örök napsütéssel együtt.
- Te sem kedveled, ha nem hagy békén az ember, nem igaz? – Keresztbe fontam mellkasom előtt a kezeimet, s éreztem, ahogyan a szél egyre inkább feltámad. Nekitámaszkodtam az ajtófélfának, s a tűnődve visszaforduló Morgant figyeltem. Gondolkodtam, talán ha elmondanám neki… – Tudod, én sem vagyok annyira társasági lény, mint amilyennek tűnök. – kezdtem bele. - Reméltem, hogy ha új városba költözünk, akkor új életet kezdhetek, amiben… Hogy is mondjam? Nincs annyi fájdalom és gyűlölet. Ezért kitaláltam, hogy itt mindenki előtt azt fogom mutatni, hogy minden a legnagyobb rendben van. De nincs, tudod? A szüleim gyűlölnek engem. Ezért nincsenek itthon most sem. Nem tudják elhinni, hogy tényleg nem vagyok olyan rossz, mint amilyennek hisznek.
- Nem értem, mire akarsz kilyukadni – szakított félbe.
- Csak arra, hogy tudom milyen érzés, amikor valaki teljesen másnak mutatod magad, mint aki vagy. Fárasztó lehet a nap huszonnégy órájában arra figyelni, hogy senkinek se áruld el magad – pusztán csak azért, mert egyszer az életben valaki csúnyán pofára ejtett.
- Fogalmad sincs róla, hogy miről beszélsz!
- Tudom. És nem is kérem tőled azt, hogy avass be életed mindegy egyes percébe. Csak annyit akarok, hogy tűrd el a puszta létezésemet, mert momentán nem akarok leakadni rólad – erőltettem magamra egy mosolyt, miközben próbáltam visszagyömöszölni a belőlem feltörő ragacsos emlékeket elmém lehető legmélyebb zugába.
Morgan bólintott, és hosszas fejtörés után úgy döntött, belép velem az ajtón.
- Szóval, mit akarsz tőlem, Donovan? – kérdezte, ahogyan keresztbefont karokkal leült a kanapéra. A haja ismét a szemébe lógott, és már kezdtem gyanítani: szereti ezt. Ledobtam magam mellé, és kezemben egy mogyoróstállal néztem rá, a lehető legértetlenebb kifejezéssel.
- Mire gondolsz, Storm?
- Minden bizonnyal az előző lakhelyeden nem éppen úgy viselkedtél, mint ahogyan azt itt teszed. Nem értem, miért éppen velem szeretnéd letesztelni a másik viselkedési normát. Nincs kedvem senki kísérleti nyulának lenni.
- Hm – Komolyan elgondolkodtam a dolgon. Az igazság viszont az volt, hogy a fejemben teljes zűrzavar uralkodott. Nem tudtam eldönteni, melyik is a valódi énem: a régi Leon, aki utálja az embereket, vagy az, aki mindenáron szeretne egy szőke srác bizalmába férkőzni? És ha már esetleg az utóbbi lenne, akkor: miért pont ő? Miben más annyira, hogy felkeltse az érdeklődésemet, ezzel arra késztetve, hogy úgy viselkedjek, mint előtte még soha? – Nem leszel az. Csak szeretném azt csinálni, amihez kedvem van. Ennyi az egész.
- Nem érdekel, hogy mihez kezdesz, ameddig nem csinálsz belőlem hülyét. De még mindig nem értelek. Sokkalta jobban járnál, ha nem barátkoznál az emós, falcolgatós nyomi gyerekkel. – Lesütött szemével a padlót bámulta, s tekintetében megint ott vibrált az az érthetetlen szomorúság és fájdalom, mint ami az elmúlt pár napban már oly annyiszor. Morgannek sok titka lehetett…
- Már megmondtam, nem? – dőltem előre. Leraktam a tálat a dohányzóasztalra. Meglebegtettem szemei előtt a kezeimet, mire megint csak közönyösen nézett rám. Már-már csodáltam, hogy képes ennyire elzárkózni a világ dolgai elől. – Azért ennyire nem lehetek rosszarcú!
Storm érdektelen kifejezéssel arcán felkelt a kanapéról.
- Haza kell mennem – mondta, aztán az ajtó felé indult. Én is felkeltem, és kikísértem. Jobbnak láttam, ha inkább nem marasztalom.
Miután elment, nem értettem, mi ütött belém. Sosem beszéltem senkivel sem a Floridai dolgaimról – még magammal sem. Ám ami a legmeglepőbb volt, az az, hogy a szőke eddig még egyszer sem beszélt hozzám ennyire sokáig. Ez a gondolat feldobott, de abban a pillanatban le is hangolt.
„Morgan egy srác. Akkor meg mégis mi a francot akarok én tőle?”
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
