|
05. Fejezet
Shiroku 2010.10.13. 16:39
Nézetek és nézeteltérések
Az aznapi tanulócsoport elmaradt. Amint Morgan illedelmesen bemutatkozott gunyorosan álldogáló szüleimnek, elnézést kért és hazament. Én pedig egyedül maradtam két idegennel – a szüleim valóban utáltak engem, és ezt nem is szándékozták titokban tartani mások előtt.
Ahogy lehetőségem adódott rá felmentem a szobámba. Ez a pár perc, amelyet a szüleimmel kellett töltenem rosszabb volt ezer Pokol milliónyi bugyránál. Bár sajnáltam, hogy ilyesféle helyzet alakult ki köztünk, legszívesebben mégis szembeköptem volna őket – tudtam, hogy sok helyzetben jogosan megérdemelnék, és a gondolat, hogy egykor bármit megadtam volna azért, csakhogy emberszámba vegyenek engem… A legszebb szóval is hányingert keltett bennem.
Mégis nyugodtan hagytam el a hatalmas, fehér nappalit, aminek járólapjai és drága, virágmintás tapétája mind-mind ebben a steril színben díszelgett. Egyedül a lépcső sötétre pácolt korlátja adott kontrasztot ennek az ürességet keltő helyiségnek.
A szobámba érve ledobtam magamat az ágyamra. Csak néztem a mélybordó falakat és a vakító mennyezetet, miközben a múltamon töprengtem. Azon, hogy miért gyűlölnek a szüleim, és visszaemlékezve a történtekre, a hányinger mellett magatehetetlen düh foglalt helyet a lelkemben. Persze, a szüleim valódi énjét ismerve, talán nem is olyan nagy gond, hogy így vélekednek rólam.
Másnap reggel Storm és én az iskola kapujában találkoztunk. Általában mindig én érkeztem hamarabb meg, ő csupán becsengetés előtt néhány perccel. De aznap nem így volt – kora reggel Morgan írt egy üzenetet, hogy ma korábban jön be, és találkozhatnánk itt. Mivel nem találtam túl sok kedvet ahhoz, hogy hallgassam apám és anyám megjegyzéseit – meg amúgy is – szinte már abban a percben teljes harci díszben pompáztam, csakhogy elhagyhassam nem éppen családias otthonomat.
A délelőttök egyre forróbbakká váltak, ahogyan mindinkább haladtunk a tavasz felé – legalábbis a tél végéhez. Az iskolaudvarban minden fa rég virágzásnak indult, sőt ontotta magából termései édes illatát – már amelyiknek akadt. A fekete, ősrégi kovácsoltvas kaput behálózták valamiféle ismeretlen kúszónövény nyúlványai, és megállíthatatlanul növesztette indáit a szélrózsa minden létező irányába. A bejárathoz vezető kikövezett út mentén életre keltek az eleddig mogorván szunyókáló virágágyások, s már kora reggel nyüzsögtek körülöttük a lepkék, méhek és egyéb rovarok. A színes kalapokat viselő vékonyka zöld szálak engedelmesen hajladoztak a fel-feltámadó, néhol széllé erősödő szellő hatására.
Morgan pontosan 7:23-kor lépett elém, haját a légáramlat felkapta és kecses táncra hívta – csakhogy néhány pillanattal később egy szigorú, hófehér kéz szorosan koponyájához simítsa.
- Szia – köszönt Morgan, ahogyan áthelyezte ball válláról táskáját a másikra.
- Szia – válaszoltam miközben alaposan végigmértem, újabb nyomokat keresve teste valamely pontján – az utóbbi időben ez már a szokásommá vált, ő pedig nem tudott ellene mit tenni, hát lenyelve a dolgot eltűrte. A szőke egy fekete pólót viselt, alul egy fakó, egykoron világoskék, csőszárú farmert, amely gátlástalanul követte lábainak vonalát. Lábfején elnyűtt Dorkó, kezén ujjatlan kesztyű, jól lehet: semmi szükség nem volt rá. Az arcát csak ezek után figyeltem meg: szájába és fülébe visszakerültek a piercingek, s most újult erővel csillogtak a rájuk eső fényben. Sehol nem találtam semmi nyomot.
Már épp megnyugodni készültem, mikor belenéztem szemébe. Látószervei oly komoran és sötéten, egyszersmind fáradtan meredtek a világba, hogy egyből tudtam: valaki megint elintézte, csak ezúttal nem hagyott maga után nyomot. De tudtam, hogy ha szóba hoznám, úgyse mondana semmit. Bár nem osztottam a véleményét, mégis megértettem, hogy miért nem akarja elmondani nekem, ki az, aki állandóan bántja. Akárhogyan is néztem, de a férfiúi büszkeségén nagy csorba esett, mikor beszerzett egy-egy újabb sebet, ugyanakkor azt sem akarta volna, ha valaki más oldja meg a problémáit. De mint mondtam: megértettem az indokait, nem pedig támogattam.
- Ha segítség kéne, szólj nyugodtan – mondtam neki faggatózás nélkül, mire érdektelenül rám nézett. Ezúttal mégsem kapta fel a vizet – egyszerűen bólintott egyet, majd elindult befelé.
Szó nélkül követtem őt az osztálytermünkbe. A helyiség egészen tágasnak volt mondható, az ajtóval szemközti falain végig nagy, fehér keretű ablakok sorakoztak, melyek rendületlenül engedték betörni a napfényt, ezzel is már-már vakító fényességet árasztva szét a teremben.
Bal oldalt az ajtótól helyezkedett el a tábla, ami kéken illeszkedett bele az összképbe – a falak is e szín egy másik árnyalatában tündököltek, míg a padló világos parketta volt. A padokat nem sokkal azelőtt cserélhették le, hogy az iskolába jöttem, mert alig-alig virított rajtuk néhány firkálmány egy-két olyan gyerektől, akik azt hitték, a köztulajdon megrongálása mókás dolog – hát nem volt az.
Csupán néhány osztálytársunk lézengett a teremben, ők is leginkább lányok, akik néhány fős csoportokba verődve beszélték meg vagy a körömápolás titkait, vagy pedig a hétvégén megrendezésre kerülő házibuli fontos részleteit.
Morgan azonban mindezzel mit sem törődve dobta le magát és táskáját a helyére, én pedig nyugodtan követtem példáját saját dolgaimmal. Storm kutakodni kezdett a zsákjában, azonban néhány perc múlva csalódottan fújta ki tüdejéből a levegőt.
- Mi a gond? – kérdeztem.
- Otthon hagytam a rajzcuccom – válaszolta töprengve, miközben összefonta mellkasán karjait, és feltette lábát a padjára.
Nem válaszoltam rá, csupán újra szemügyre vettem a srácot. A furcsa az volt, hogy ő is engem nézett, azzal a jellegzetes pillantásával, amellyel mindig azt sugallta felém: földönkívüli vagyok az ő eldugott, civilizációtól mentes, teljeséggel megközelíthetetlen szigetén.
- Mi az? – tudakoltam tőle, mire egy fejrázással egybekötött tömör feleletet kaptam:
- Semmi. – Ezzel elfordult az ablak felé, és hamarosan becsöngettek.
Az ebédlő hatalmas, véget nem érő labirintusnak tűnt az össze-vissza elhelyezett asztalokkal, a megannyi szünet nélkül beszélő ember pedig sokkalta inkább tűnt ezernyi kicsi, kétségbeesetten cincogó egérnek, akik mind azt az egy sajtdarabot keresik, ami valahol vár rájuk egy rejtett kis sarokban. Morgan és én mégis céltudatosan indultunk el a megszokott helyünkre, csakhogy valakik már elfoglalták azt.
Ahogyan odaértünk az asztalunk közelébe, már kétséget kizáróan tudtam, hogy ezt nem fogjuk megúszni egy gyilkos pillantással. A helyünkön ugyanis ott ült Matt, és az az egy személy, akihez momentán a legkevesebb hangulatom se volt: Frank.
Nyugodtságot erőltetve arcomra léptem feléjük, mögöttem a némán haladó szőkével. Sejtettem, hogy nem véletlenül foglalták el pont a mi helyünket, és minél hamarabb túl akartam lenni ezen a beszélgetésen – legalábbis azon a valamin, ami egy szimpla kis társalgásnak indul.
Frank és Matt vigyorogva néztek ránk, ahogyan alig egy méterre tőlük megálltunk. Az előbb említett személy vörös haja zselétől csomósan meredt az ég felé, míg frufruja néhány tincse erőszakosan lógott már-már fekete szemébe. A srác magabiztosan ült a széken, tarkóján hátrafont kezekkel, miközben társa vészjóslóan méregette a mögöttem álló Morgant.
- Helló, Leon! – köszöntött a vörös, és előrehajolt a széken. – Már hiányoztál.
- De látom hamar szereztél egy új barátot… - feleltem ridegen, ám legszívesebben már rég a földhöz vágtam volna őt.
- Akárcsak te, Donovan. – Szemében eddig is bujkált a rejtett düh, ám miképpen az utolsó szó is elhagyta száját, fekete szemei az ezlőzőeknél is sötétebbé váltak, miközben fenyegetőn csillantak meg a beszűrődő napfényben.
- Úgy emlékszem, nem én akartam, hogy így alakuljanak a dolgok. Mind a ketten tudjuk jól, hogy megvolt a választásod.
Frank egy pillanat alatt termett előttem, és rángatta meg a pólómat. A szemei villámokat szórtak, és éreztem, hogy hamarosan elveszti a józan eszét, mint ahogyan régen is mindig tette, ha valaki megmerte neki mondani a véleményét. Fogai összeszorultak állkapcsában, és úgy szűrte ki köztük a szavakat:
- Nehogy azt hidd, hogy olyan jó ember vagy, Leon! És ne próbáld megmondani nekem, hogy mennyire tökéletlen vagyok, mert nem lesz jó vége! Te hagytál engem cserben és rohadtul leszartad, hogy mi van velem, aztán meg…! Aztán meg helyettesítettél egy ilyen szöszke kis ficsúrral, aki még csak annyira sem képes megvédeni magát, mint egy lány!
Nem tetszettek Frank szavai, és biztosra vettem, hogy nincs igaza minden egyes dologban – már csak abban se, ami Morgant illette. Tisztában voltam azzal, hogy néhány hónappal ezelőtt megadtam neki az esélyt, hogy megtartsa a barátságunkat, de ő nem élt a lehetőséggel. Ám mivel ott volt Storm, nem is foglalkoztam vele – Frank és én az utóbbi időben kezdtük megutálni egymást.
És a srác most itt állt előttem, zihálva az indulattól, miközben a kedvenc pólómat gyűrögette. De a szavai nem hatottak meg. A régi Leon visszatért, és biztosra vettem, hogy ha arra kerül a sor, gond nélkül fogom végleg lerendezni őt – persze azokkal a módszerekkel, amikért még nem jár börtön, de legalábbis javító.
Azonban Matt közbeavatkozott.
- Állj le, Frank. Mrs. Cadence felfigyelt ránk. Majd később folytatjuk – nézett szadista vigyorral Stormra, a szőke azonban rezzenéstelen, kifejezéstelen arccal bámult vissza rá. Frank elengedett, és egy lépést hátrált, ám még mindig összeszűkült szemekkel nézett rám. Kitágult orrlyukain vadul vette a levegőt, és abban a pillanatban úgy nézett ki, mint egy megvadult bika. Vagy inkább, mint egy kerge marha.
Végül nagy nehezen elindultak ki az ebédlőből, de nem bírták megállni, hogy ne jöjjenek belénk. Mindezt szótlanul tűrtem, de csak azért, mert nem akartam mindenki előtt verekedésbe kerülni – ha már ténylegesen nem tudtam hátrahagyni a Floridai, verekedős énemet, legalább higgyék azt az itteniek, hogy egy egyszerű, jól tanuló diák vagyok.
Órák után Morgan és én a parkba mentünk. Mióta Frank és Matt vizitet tartott az asztalunknál nem igazán beszéltünk egymással, csak csendben mentünk oda, ahova éppen kellett. Az agyam folyamatosan azon járt, hogy vajon mit tervezhet a két jómadár, de kettejüket – vagy legalábbis a vöröset – ismerve tudtam, hogy nem egy barátságos teapartin szeretnék megoldani a köztünk keletkezett aprócska, jelentéktelen nézeteltéréseket.
Nem sokat kellett győzködnöm Stormot, hogy ne rohanjunk egyből hozzánk, így a parkot is alaposan szemügyre vehettem végre. Eddig nem sok helyen jártam a házunkon és az iskolán kívül, így örültem, hogy valami olyasmit is láthatok, ahol nincs annyi szürke, komor tömbház és effélék.
Morgan előttem lépkedve haladt, miközben beléptünk a parkba. A telket egy két méter magas, szürke kövekből és sziklákból emelt fallal választották el a város monoton hatásaitól. Idebent minden zöldben és a színek összes árnyalatában virított. A parkot két fő részre lehetett osztani: egy előtérre, amelyben éppen álltunk, és egy fákkal gazdagon beültetett szakaszra, ahova kevesebb ember járt. Az előbbi helyen színes mozaikokból rakott út vezetett a középen elhelyezett óriási, fehér márványszökőkúthoz. A kertben mindenhol virágok sorakoztak, alig-alig akadt egy, amely ugyanolyan színű volt, mint a másik.
Storm érdeklődve nézett rám a válla felett – én még mindig valahol a terület legelején álldogáltam, és a látványon csodálkoztam. Mire észbe kaptam a szőke már előttem állt, és azzal a mozdulattal elkezdett húzni a karomnál fogva a park belseje felé. Nem engedte, hogy egy kicsit is megálljak nézelődni – akaratosan ment előre, és lehetetlenség lett volna nemet mondani neki.
Nagyjából tíz percig csörtettünk előre, miközben az emberek lassan kezdtek eltűnni körülöttünk. Tisztán látni lehetett a hatalmas, ültetett fákat és az azok között kialakított fedett részt. A filagóriát fából építették és hatszöget formált, támasztófáin virágzó növényeket és izzókat futtattak fel. Belsejében párnázott, kényelmesnek tűnő kerti bútor állt, a felfelé csúcsosodó fedőről pedig lampion lógott le. Ami mégis igazán lenyűgöző volt, az a fák között árválkodó kristálytiszta vizű tó volt, amelyben kacsák úsztak és békák kuruttyoltak, és amelyre a filagóriai is nézett.
- Lélegzetelállító – mondtam kitágult szemekkel, és már egyáltalán nem bántam, amiért Storm ilyen erőszakosan rángatott maga után. – De miért nincs itt senki?
- Nemrég öngyilkos lett itt egy lány – válaszolt Morgan, de mielőtt tovább folytatta volna fáradtan leült a fedett rész egyik fotelébe. - Legalábbis azt mondják – folytatta. - Állítólag vízbe fúlt. A környékbeliek eléggé babonásak, ezért még egy jó ideig el fogják kerülni ezt a részt. De talán nem is olyan nagy baj.
Követtem a szőke példáját, és leültem a mellette lévő székre. Tekintetemmel a fodrozódó vizet bámultam, de akaratlanul is elképzeltem, ahogy elmerül a lány teste és elfogy a levegője… Kirázott a hideg.
- Mondjuk azért így már egy kicsit más – hangoztattam véleményem, mire furcsa, tőle eddig nem látott mosolyra húzódott szája. – Mi az?
- Csak vicceltem – sóhajtotta. – Tényleg egy babona miatt nem jönnek ide, de csak a szemközti templomtorony miatt – mutatott az épületrészre.
- És onnan levetette magát valaki?
- Nem. Egyszerűen csak azt beszélik, hogy kísérteteket látni ott.
- Az emberek mindig is idiótaságokat találtak ki, ha félni akartak valamitől… - mondtam, és keresztbefontam mellkasomon a kezeimet, majd ugyanezt tettem lábaimmal is.
- Erről jut eszembe – szólt ismét Morgan. – Az ebédlős srác… Ő volt Frank? – Bólintottam. – Nem úgy tűnt, mint aki szeretettel gondol rád.
- Ezt kénytelen vagyok alátámasztani.
- Miért? – kérdezte.
- Mit miért?
- Miért nem bír téged? Tegnap azt mondtad, hogy sokat segítettél neki.
- Ez is igaz. De megtudta, hogy költözünk és berágott rám. Aztán, amikor idejöttem már itt volt, és ugyanabba az iskolába járt, mint én. Egy ideig tűrtem, hogy ennyire ki akar sajátítani, de nem sokáig tudtam magamban tartani.
- Értem – zárta le a témát.
- És te? – tettem fel a nagy kérdést.
- Mit én?
- Mi történt reggel? – céloztam elgyötört arcára, amelyet még az iskola kapujában mutatott. Storm arca megint felvette azt a zárkózott kinézetet, amit mindig magára öltött, ha rákérdeztem a gondjára. – Tudod, amit akkor mondtam, komolyan gondoltam – néztem szemébe, mire ő csak annyit mondott:
- Tudom. De egyelőre még boldogulok.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
