|
06. Fejezet
Shiroku 2010.10.16. 18:32
A nap éppen hogy csak lemenőben volt, mikor néhány óra múltán kijöttünk a parkból. Storm és én elég sokat beszélgettünk, leginkább jelentéktelen dolgokról. Úgy véltem, végre megbízik bennem, és ez – a bennem egyre inkább felszínre törő, zavaros érzésekkel együtt – megmagyarázhatatlan boldogsággal töltött el.
Zsebre dugott kézzel, a megszokott tartásban sétáltunk egymás mellett a városban, testünket magába szívta a város hidegsége, nyálkás csápjaival nem eresztett minket. Egyedül a különböző üzletekből, kávézókból és éttermekből kiszűrődő megannyi fény és önnön érzéseim tették színessé, már majdhogynem barátságossá a lassulni tűnő helyet.
A már fent említett boldogságérzet hosszas percekig hatása alatt tartott, örültem, hogy a szőke végre barátjának tekint, viszont a bennem feltámadó vágyak és lüktetések nem hagytak nyugodni. Valahányszor Morgan közelében voltam úgy éreztem magam, mint egy eszelős – legszívesebben minden percemet vele töltöttem volna, és valahányszor ajkaira pillantottam csupán egy hajszálnyi választott el attól, hogy forró légvételek közepette ne hajoljak rájuk… És bármennyire is próbáltam elnyomni ezt az érzést, ezt az erőszakos, vadállatként üvöltöző szörnyeteget, az erős karmaival azért sem eresztett, sőt minél jobban irányítása alá vont. Ám tudtam, hogy nem szabad, hogy vissza kell fognom magam – elvégre így is olyan sokáig tartott, hogy idáig eljussunk, ráadásul annak az esélye, hogy ő is érezzen felém bármi effélét, eléggé kicsi volt.
- Ma is elmarad a tanulócsoport? – kérdezte Storm, kiszakítva engem tömérdek gondolatom közül.
- Nem tudom – sóhajtottam fel. – Mondanám, hogy menjünk hozzátok, de tudom, hogy esélytelen, szóval… Felőlem megtarthatjuk nálunk is, ha nem zavar a szüleim folytonos beszólogatása.
- Nem igazán érdekelnek mások, tanulnom viszont muszáj, ha nem akarom, hogy Mr. Hurt rám szálljon. Gyűlölöm a földrajzot.
- Akkor ez eldőlt – mondtam, én indultam volna tovább, ám ekkor megláttam valamit az utcasarkon. Egy alak állt nekitámaszkodva az egyik kocsma falának, zselézett haja fénylett a néhány perce felkapcsolt utcai lámpák fényében, bal kezében füstölgő cigaretta – ki tudja, mivel megtöltve. Mellette még egy valaki állt, és néhány pillanat múlva Matt máris szemtelen vigyorral a képén bámult az arcomba. Oldalba bökte a mellette éppen betépő Franket, aki először dühösen rápillantott, majd kötekedő tekintete szintén minket vett célba.
- Ezt most nem fogjuk megúszni egy szócsatával, nem igaz? – fújta ki beletörődve Morgan levegőjét, majd rezzenéstelen, egyszersmind leolvashatatlan ábrázattal nézett a másik kettő szemébe, és nem különösebben érdekelte, hogy nemsokára minden bizonnyal újabb, fájdalmas sebeket fog kapni tőlük – és én is tudtam, hogy kettejükkel szemben nem biztos, hogy lesz esélyem teljesen megvédeni Stormot.
- Nem hiszem – válaszoltam nyugodt hangon. – Ha most elmész, akkor még megúszhatod. Megbirkózok a két dülöngélővel.
- Az kizárt, még akkor is, ha már jól érzik magukat. Nem tudom, mennyire vagy jó a verekedésben, de Matt a legjobb maffiózóktól tanulta a verekedést, hála az apja tevékenységeinek.
- Nem azt mondtad, hogy az apja ügyvéd? – emlékeztem vissza korábbi szavaira, minek következtében cinikusan elmosolyodott.
- Pontosan azt mondtam, Donovan.
- Remek.
Mikor legközelebb a srácokra néztem már épp határozott léptekkel haladtak felénk, ökölbe szorított ujjaikat rázogatva, miközben megállíthatatlanul röhögtek azon, hogy pár perc múlva nagyon fog fájni nekik – persze, ők akkor ezt még nem így fogták fel. Látszott rajtuk, meg vannak győződve róla, hogy ebben a bunyóban ők lesznek azok, akik a földbe döngölik a másikat, és semmit sem számított a számukra az, hogy én ennek az ellenkezőjét pontosan tudtam.
Matt és Frank fülig érő szájjal álltak meg tőlünk egy méterre.
- Na, mi van, randitok volt? – vihogott fel Matt. – Végülis, ahogy elnézem eléggé összemelegedtetek az utóbbi időben.
- Úgy látom, kezdtek kifogyni a viccekből, Mattie-fiú – mondtam sunyi mosollyal, csak hogy azért is provokáljam őket.
- Ne aggódj, Donovan, nemsokára újakat találunk ki, miután laposra vertem azt az álszent képedet! – hörögte Frank.
- Kezd elegem lenni belőled. Rendezzük le, utána meg hagyjatok végre békén minket, rendben? – Feltűrtem a rajtam lévő ing ujját, majd ledobtam a táskámat a földre. Idegesen a hajamba túrtam, és gondolatban elterveztem, mikor és hogyan fogom megütni Franket, amit – ismerve az ő képességeit – nem fog tudni kivédeni.
Régi jóbarátom már épp nekem jött volna, mikor újdonsült haverja egy gyors mozdulattal lefogta kezét. Frank dühödten villózó szemmel meredt rá, mire a másik csak újból elvigyorodott.
- Miért nem hagyod őt meg nekem? Te lerendezhetnéd azt a vakarcsot, aki miatt annyira hanyagolva lettél – érvelt Matt, és elég volt kimondania az utolsó szavakat ahhoz, hogy Frank bekattanjon. Nyakán kidagadt érrel fordult a mellettem higgadtan álldogáló Morgan felé, és egy veszett mozdulattal a falhoz nyomta. A szőke felemelt fejjel tűrte, hidegen csillogó szemét mélyen a másikéba vájta, cseppnyit összehúzta, ajka sarka pedig egy kihívó mosolyra húzódott. Úgy tett, mintha élvezné – de ha valaki, hát akkor én pontosan tudtam, hogy halálosan belefáradt már a harcokba.
A megvadult vöröshez indultam, ám abban a pillanatban egy ököl lendült felém. Még időben kivédtem Matt aljas kis támadását, de rögtön érkezett a másik, ami gyomron talált. Egy pillanatra elöntött a fájdalom, görcsösen áradt szét testemben, de a sokévnyi verekedések után sikerült kontrollálnom magam, s alig néhány másodperc után én voltam az, aki öklét a másik alhasába vájta. Matt közel sem bírta olyan jól a fájdalmat, mint én. A srác azonnal összegörnyedt, kezét fájdalmasan sérült testrészére nyomta, és köhögni kezdett. Mégis felegyenesedett, és legújabb ütését arcom felé intézte – én azonban kikerültem és könyökömmel tarkójára vágtam egyet. Megtántorodott, egy keveset dülöngélt, de még mindig nem adta fel. Sértett büszkeség és elkattant elme tükröződött tekintetében, zihálva vette a levegőt és tüdeje már ennyitől is sípolt – de megint összeszedte magát és megint csapást mért rám – amit megint kivédtem, de ezúttal nem hagytam reakció nélkül. Öklöm élesen csattan állkapcsának csontján, s kezem helyén kicsordult vére.
Eközben láttam, ahogyan Frank ütésre emelte kezét, Morgan pedig kifejezéstelenül bámulta a felé lendülő öklöt – majd mikor majdnem arcához ért, elhajolt előle és támadója csontjai összetörtek a kemény betonfalon. Frank felkiáltott, aztán teljesen elvesztette az irányítást. Őrültem a földre lökte ép kezével a szőkét, és ott rúgta, ahol érte. Morgan tűrte, összeszorított fogakkal próbálta visszafojtani fájdalmas nyögéseit, bennem pedig végleg elszakadt az a vékonyka szál, ami eddig visszatartott a komolyabb kártételtől.
Dühösen vágtam öklömet Matt arcába még egyszer, majd a gyomrába, aztán már nem is figyeltem, hova – a lényeg az volt, hogy a srác adja fel, én pedig hadd állítsam le – a ráadásul őrülten kacarászó – Franket. Aztán ellenfelem a földre rogyott, egy ideig mocorgott, de támadni már nem volt képes. Eszeveszett dühvel, a haragtól zihálva indultam Frank felé. A nyakánál fogva rántottam el Morgantől, és húztam be neki minden erőmmel. Frank ugyan úgy reagált, mint a haverja – összegörnyedt és köhécselt, hörgött, de azért még egyszer próbálkozott. Aztán Matthez hasonlóan a földön végezte. Sietve Stormhoz léptem, aki időközben két kezével kitámasztotta magát a kemény aszfalton. Ruhája elszakadt, szája és homloka vérzett.
- Jól vagy? – nyújtottam felé kezemet, amit elfogadott. Ujjai lágyan siklottam tenyerembe, és érezhettem puha bőrét – amit most mindenütt sebek, de legalábbis zúzódások borítottak. A bűntudat perzselő tűzként gyulladt fel bennem.
- Már megint kiszakadt a piercingem… - morgott a szőke, és nyelvével végigsimított az ékszer helyén. Fájdalmasan felszisszent, de én már csak arra tudtam koncentrálni, hogy nehogy most azonnal neki essek – a történtek után már tényleg majdnem belehaltam, csakhogy megcsókolhassam végre.
- Menjünk haza, ott majd ellátjuk a sebeidet – mondtam. – Fel tudsz állni?
- Persze… - felelte, de ahogyan elindult, rögtön majdnem össze is esett. – A francba…
Átöleltem derekát, és úgy támolyogtunk a házunk felé. Bár gyűlöltem magamat és a fennálló helyzetet, a mardosó lelkiismeret ellenére mégis majd’ kiugrott szívem, ahogyan karjaimban foghattam. Úgy éreztem magam, mint egy idióta, szerelmes kamasz – egy olyan idióta, szerelmes kamasz, aki egy srácba zúgott bele, és ráadásul még be is szerzett pár harci sérülést.
Fél óra múltával fent ültünk a szobámban, kezemben egy elsősegélydobozzal. Morgan az ágyamon foglalt helyet, elmerengve tanulmányozta szobámat. Túlvoltunk egy verekedésen, egy – a szüleimtől hallott – kibírhatatlan nyafogáson, miszerint mennyire elitélendő is a fiúk, és egy felületes sebmostatáson, hogy lefertőtleníthessem a szőke sebeit.
Fáradt sóhajjal, leplezett vágyakkal telve nyitottam fel a doboz fedelét. Kivettem a sebfertőtlenítőt és némi vattát, majd leültem Morgan mellé.
- Fordíts ide a fejed – mondtam neki, mire ő készségesen meg is tette. Egy pillanatig nézte a vattát, amint éppen ráöntöm az alkoholt, majd engedelmesen résnyire nyitotta száját. A vágy elemi erővel tört rám, de szemernyi tartással még rendelkeztem – ám tudtam, hogy ez nem tart sokáig.
Storm aprót szisszent, amikor az anyag felszakadt ajkához ért. Próbáltam minél kevesebb fájdalmat okozni neki, viszont tudtam, ez nem tőlem függ. Arcunkat csupán alig öt centiméter választotta el, éreztem leheletét arcomon, a szívem pedig a torkomban dobogott, ahogyan minél mélyebbeket kortyoltam az illatával töltött levegőből. Az elmém kezdett tompulni, cseppnyi józanságom oly gyorsan párolgott, mint a nyitott tetejű alkohol.
- Nagyon fáj? – sóhajtottam még mindig közel arcához, és hallottam, ahogy ő is hatalmasat nyel a levegőből. Légvételei szaporodtak, hasonlóan enyéméhez, arcunk pedig valami megmagyarázhatatlan jelenség folytán egyre közelebb ért a másikéhoz.
- Nem – válaszolta suttogva, szemeivel pedig leplezetlenül bámulta ajkam – és én is ugyan ezt tettem. Egyre inkább leereszkedő szempilláim mögül még láttam, ahogyan behunyja szemét, majd egy határozott, mégis puha mozdulattal szájára hajoltam. Nyelvemmel végigsimítottam alsó ajkán, ezzel megízlelve azt a tiltott gyümölcsöt, amiről sosem hittem volna, hogy valaha kóstolhatom. Morgan szétnyitotta ajkait, majd nyelvem betört szájába, övé pedig nagy sóhaj közepette hívta táncra enyémet. Minden porcikám remegett az izgalomtól, úgy éreztem, szétszakadok belül, mikor ez a furcsa, eddig sosem tapasztalt érzés szétterjedt lelkemben.
Közelebb húzódtam hozzá az ágyon, karjaimat megtámasztva csípőjén, ő pedig kezeivel átfonta nyakam. Aprókat nyögött a csókba, megbolondítva azt a csúszós táncot, amelyet nyelveink jártak. Nem bírtam magammal. A közelsége egyszerűen elvette az eszem, és nem érdekelt az égvilágon semmi sem. Eldöntöttem az ágyon, alkarommal megtámaszkodva feje mellett. Csípőink összeértek, lábaink összefonódtak, ő pedig minden egyes rezdülésemre élvezkedőn felnyögött. Ám a levegőhiány nagy úr, így hamarosan abbamaradt csókunk, és ledöbbenve, elködösült tekintettel néztünk a másikra. Lehelete még mindig arcomat simogatta, én pedig még mindig csak csókolni akartam – de vártam a reakcióját, hátha ledöbben, mit is tettünk, és szégyenében majd’ elsüllyedve kiviharzik az ajtón, aztán…
Ám Morgan nem tett semmit. Kipirult arccal, hevesen lihegve feküdt alattam, karjaival még mindig átfogva nyakam, és csak nézett rám.
- Morgan… - suttogtam, mire várakozón nézett rám. Rettegtem a lehetséges választól, de muszáj volt megkérdeznem. – Miért csókoltál vissza?
Láthatóan elgondolkodott a válaszon, karjait lefejtette rólam és elfektette feje mellett, az enyéimmel párhuzamosan. Majd furcsán elmosolyodott.
- Nagyon remélem, hogy ugyan azért, amiért te is megcsókoltál… - nézett félre, én pedig sokkolva bámultam arcát. Alig tudtam elhinni. Túlságosan szépnek tűnt ahhoz, hogy valóság legyen. De annak kellett lennie.
Visszafordította fejét, én pedig erre vártam. Újból ajkára hajoltam, ám ezúttal csak egy aprócska csókot adtam neki.
- Le kell fertőtleníteni a többi sebedet is – szóltam az izgalomtól rekedten, ő pedig bólintott.
Olyan boldog voltam…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
