- Mit csináljak? – kérdezte Morgan, miután nagy nehezen felült az ágyon. Ugyan nem mondta, de tudtam, hogy rettenetesen fájnak a Franktől kapott sebesülései – én idióta pedig még jól le is támadtam. A lelkiismeretem egyre inkább vonyított bennem.
- Húzd le a pólód – mondtam tettetett nyugodtsággal, igyekezve, nehogy megremegjen hangom. A gondolat, hogy a szőke meztelen felsőtesttel fekszik az ágyamon szinte teljesen elvette az eszem – pedig csak gondoltam. Azonban tisztában voltam azzal, hogy Morgan hatalmasat csalódna bennem, ha nem fognám vissza magam, azt pedig egyáltalán nem akartam. Hosszú idő óta ő volt nekem az egyetlen személy, akihez tényleg kötődtem – és sokkalta jobban, mint egy egyszerű barát.
Storm szó nélkül teljesítette már-már parancsnak tűnő kérésemet, s nyugodtan üldögélt a kényelmes matracon. Ahogyan végignéztem zúzódásokkal és hegekkel borított mellkasán én már egyáltalán nem tudtam elmondani magamról ezt a tulajdonságot – a látvány magával ragadott ugyan, de a megannyi sérülés még a verekedés közben érzett dühnél is nagyobb mérget termelt bennem. Nagyon kevés választott el attól, hogy ne zúzzak szét mindent, ami a szobában volt található.
- És most? – kérdezte enyhe zavarral arcán Morgan. Észre sem vettem, mennyire megbámultam, de egyszerűen nem tudtam levenni a szemem a megannyi szenvedésről árulkodó nyomról. Inkább elfordítottam a fejemet.
- Feküdj le. – Nagy levegőt vettem, hogy nyugodtan tudjam folytatni. – Úgy látom, hogy nincs több vérző sebed, úgyhogy hozok jeget a zúzódásaidra.
Felkeltem az ágyról, amelyen eddig ültem, és az ajtó felé indultam. Épp lenyomtam a kilincset, amikor a szőke halkan megszólalt:
- Leon… - sóhajtott.
- Hm?
- Köszönöm – Lehajtotta fejét, nem nézett a szemembe. Nem értettem, miért, csak később sejtettem meg a választ: Morgan nem volt hozzászokva ahhoz, hogy bárki ápolgassa őt.
- Ugyan… – mondtam, aztán lementem a konyhába, hogy elővegyem a jeget.
Azt hittem, a szüleim azonnal letámadnak mindenféle megjegyzéssel, ám legnagyobb meglepetésemre a házban néma csend uralkodott. Jeff és Georga – a szüleim – nem tartózkodtak a házban. Amint beértem a konyhába ez az információ megerősítésre talált – a pulton ott hevert egy cetli, rajta anyám alapos, precíz kézírása. Nem olvastam el, csupán felkaptam és zsebembe raktam, majd a hűtőszekrény felé igyekeztem. Gyorsan kivettem belőle a jeget és visszasiettem a szobába.
Morgan még mindig az ágyon ült törökülésben, jobb kezével átfogta a balt a csuklójánál, és furcsán nézett rám. Az együtt töltött idő alatt megszoktam, hogy semmit sem tudok leolvasni se a szeméről, sem pedig az arcáról – most viszont annyira felfedte érzéseit, hogy szeméből tisztán láttam a benne rejlő magányosságot és szomorúságot. Az őt borító sebek pedig csak rontottak a helyzeten – összeszorult a szívem, ha ránéztem, és az egyetlen gondolatom az volt: nem akarom, hogy ennyire bánatos legyen.
- Sajnálom – mondta rám nézve Morgan, én pedig egyáltalán nem értettem, mire is gondol.
- Mit? – kérdeztem halkan, és mellé ültem az ágyon.
- Hogy gondot okozok. Először Matt, aztán még ápolgatsz is… Nem szükséges, komolyan.
Megint sóhajtottam. Kezemben már olvadozni kezdett a jég, és tudtam, hogy ha most elkezdeném magyarázni neki az érzéseimet, valamint azt, mennyire rosszul is vélekedik a dolgokról, akkor nagyon hosszú nap elébe néznénk – amúgy is - , úgyhogy inkább csak ennyit mondtam:
- Butaságokat beszélsz. Ha gondot okoznál nekem, akkor már rég otthon ülnél összetépázva, nem pedig itt. Majd eldöntöm én, mikor vagy problémás a számomra. Nem kell ezen paráznod. – Bólintott. – Most pedig feküdj le. Ahogy láttam, a hátadra nem kaptál attól a baromtól, viszont a mellkasod eléggé megviselt. Lehet, hogy eltört néhány bordád. Meg kéne nézetni egy orvossal.
- Az kizárt – ellenkezett, ahogy eldőlt az ágyon. Feje a párnára hullt, világos tincsei szétterültek körülötte, úgy nézett fel rám.
- Te tudod… - hagytam rá a dolgot, és rátettem a jeges tasakot egyik liluló sebére. Halkan felszisszent, de továbbra is nyugodtan feküdt, miközben szemével engem figyelt. Haragom még mindig nem múlt – nem értettem, miért nem mondja el nekem. – Szólj, ha már zsibbad. – Bólintott. – Nagyon fáj?
- Csak ha nevetek – felelte rezzenéstelen arccal. Értetlenül meredtem rá, majd végül nem tudtam megállni mosolygás nélkül. A legkülönösebb mégis az volt, hogy ő se. Egy ideig csak néztem, azt gondoltam, különleges, hogy így látom őt, majd mielőtt még jobban elmerültem volna a látványában visszafordultam végzett tevékenységemhez. – Most egy kicsit zsibbad – felelte pár perc után, én pedig szótlanul áttettem a jeget egy másik sérülésére.
- Sosem fogod elmondani? – kérdeztem nagy nehezen, de nem néztem rá. Tudtam, hogy értelmetlen, mert egy jó ideig biztosan nem – de azért reménykedtem.
Sóhajtott.
- Megígérem – kezdett bele. -, hogy két hónap múlva, a tizennyolcadik születésnapomon elmondom, rendben? De addig nem lehet.
- Miért pont akkor? – néztem végre rá. Szemeivel még mindig engem nézett, elmerengve – látszott rajta, hogy a válaszon gondolkodik. Végül kibökte.
- Ha most mondanám el, az túlságosan megváltoztatná az életemet. Rossz irányba. Nem állnál meg a legközelebbi rendőrőrsig, azt pedig nem akarom. De ha megvárom a születésnapomat, és csak utána mész a zsarukhoz, már nem lesz semmilyen kihatással rám. Ezért nem mondom el, nem azért, mert nem bízok benned.
- És ha megígérem, hogy nem teszek feljelentést?
- Nem lennél képes megállni. Tudom, mert fordított helyzetben én sem lennék az.
- Értem… - mondtam beletörődve, valahol megnyugodva. Legalább az ő szájából halottam, hogy megbízik bennem.
- Zsibbad – szólt megint, én pedig újból váltottam.
Miután elláttam Morgan sebeit ismét a konyhába mentem, hogy készítsek valami ehetőt. Legnagyobb szerencsétlenségemre viszont a hűtőben csupán egy drága homár és néhány darab drága sajt időzött. Morogva kivettem az utóbbiak közül egyet, aztán egy konyhaszekrényt vontam kérdőre tészta-ügyileg. Minek után e feladat is pipát kapott meggyújtottam a tűzhelyet és feltettem a vizet forrni.
Léptek zaja ütötte meg a fülemet, ahogyan valaki – minden bizonnyal a szőke – lassú léptekkel haladt lefelé a nyikorgó lépcsőn. Mire odáig eljutottam volna, hogy elé szaladjak segítség gyanánt ő már a konyha bejárataként szolgáló boltívnek támaszkodva pihegett, fájón bordáira téve kezét. Sietve léptem elé, és dorgáltam le butaságáért.
- Nem megmondtam, hogy pihenj? – terelgettem gyorsan az egyik konyhaszék felé, amely a helyiség közepére helyezett márványlapos, tölgyfából készült pulthoz tartozott. Ugyane használati tárggyal szemközt volt található a többi pult, ami a szoba azon falát teljesen beborította. A fehér, már-már robotként saját életet élő hűtő pedig jobboldalt foglalta a helyet zömök testével, közvetlenül a vörös függönnyel keretezett ablak mellett.
- Unalmas egyedül ücsörögni egy teljesen üres szobában, amikor tudom, hogy itt vagy te is – hangzott a válasz Morgantől, amelynek őszintesége nem kissé meglepett. Feltörő gondolataimmal civakodva indultam felé. Elé léptem, szemeimmel ajkait néztem, és nem tudtam nem arra gondolni, mennyire puhák is, és mennyire melegek is azok. Elködösült tekintettel, sőt inkább elmével helyeztem kézfejem tarkójára, s hajoltam le hozzá, hogy nyelvét végre ajkaim közt érezhessem. Bizonytalanul kezdeményezte ő a csókot, én pedig határozottan, de mégis gyengéden próbáltam őt kényeztetni.
A helyzet azonban hamar abbamaradt. A víz hangosan forrni kezdett, folytatásért hisztizve – csak ez a folytatás nem azé a dologé volt, amelyet én mindennél jobban akartam volna.
Újabb sóhaj kíséretével váltam el Morgan szájától, s még mindig homályos, selymesen gomolygó gondolatokkal fejemben raktam a törékeny tésztát a lábosba.
- Mi lesz holnap? – szólalt meg Storm.
- Mármint mivel? – néztem hátra vállam felett, miközben még mindig az étellel foglalatoskodtam.
- Mattel és Frankkel. Nem vagyok biztos abban, hogy békén fognak hagyni. Nagy az esélye annak is, hogy Matt rád küldi az apja embereit. – Csak néhány percnyi habozás után folytatta, minek után nem feleltem. – Nem akarom, hogy bajod legyen ebből az egészből.
- Nem hiszem, hogy a mai vereség után újból próbálkoznának, és azt sem tartom valószínűnek, hogy Matt egyáltalán elmondja az apjának. Legalábbis én az ő helyében inkább mélyen hallgatnék, amiért annyi drága edzés után fél óra alatt elintéztek. – Hátra fordultam, hogy szembe lehessek vele. – Meg amúgy sem kell aggódnod. Tudok magamra vigyázni.
- Tudom – zártuk le a dolgot.
Ezek után a vacsorának betudható ebéd hamar kész lett. A Nap már teljesen lement, amikor nekiálltunk az evésnek. Odakint mindent sötétség és néma csend uralt. Úgy tűnt, mintha megállt volna az idő – az éjszakában még az autók sem jártak, állatok sem neszeztek.
Amikor végeztünk leültünk a nappaliba. Bekapcsoltam a tévét, és csak élveztem, hogy Morgan itt ült mellettem. Legszívesebben átkaroltam volna, de nem tudtam, mit szólna hozzá. Egyáltalán normális lenne ez egy olyan helyzetben, mint amilyen a miénk is? Mi lenne a megfelelő viselkedés, amit két egyneműnek mutatnia kéne, ha valamiért pont egymásba esnek? Nem tudtam a válaszokat. Csupán azt az egyet tudtam, hogy minden vágyam az, hogy olyan közel érezhessem őt magamhoz, amennyire csak lehetséges.
Gondolataim közül megint ő zavart fel – nem mintha bántam volna.
- Leon… - szólt elgondolkodva, a már régről megszokott távolba meredő tekintetével – azzal, ami annyira a hatása alá vont.
- Igen? – néztem azonnal rá, ám szemei helyett csak lehajtott fejét láttam. Agyamban rögtön rémisztőbbnél rémisztőbb felvetések cikáztak arról, hogy megbánta, hogy nem gondolta komolyan, hogy túlságosan fél a következményektől, hogy… Nem tudtam tovább folytatni.
- Tulajdonképpen… Most mi is van velünk? – nyögte ki nehezen, mint aki még saját magától is félt megkérdezni.
- Nem tudom. Igazság szerint fogalmam sincs arról, hogy mi történik – nevettem fel zavartan. – Egyedül azt tudom, hogy veled akarok lenni. És azt, hogy nem csak egyszerű barátként.
- Akkor jó. Igazság szerint eléggé be voltam tojva ettől a beszélgetéstől. – Félrepillantott szemeivel. – Azt hiszem, megkönnyebbültem. Tudod, ezelőtt nekem nem igazán volt senkim. Nagy pofára esés lett volna a számomra, ha azt mondod, meggondoltad magad. – Kinézett az oldalt elterülő ablakon. – Nem is láttam, hogy ennyire késő lenne. Én meg itt még jól fel is tartalak… Hazamegyek – kelt fel a kanapéról, én azonban egy hirtelen mozdulattal megfogtam csuklójánál.
- Ugye nem hiszed, hogy komolyan hazaengedlek ilyen későn? Nem, Morgan, szépen itt maradsz, és majd holnap reggel hazamész a cuccaidért, mielőtt bemennénk a suliba.
- És a szüleid? – kérdezte.
- Írtak egy üzenetet, még délután. Törökországban vannak, legkésőbb egy hét múlva jönnek csak.
- Nem akarlak zavarni – erősködött, én azonban egy könnyed mozdulattal kikapcsoltam a tévét, majd megfogva kezét felvezettem a szobámba.
- A tiéd az ágy – mondtam. – Én alszok a földön. Megfelel?
- Nem lehetne inkább, hogy én aludjak lent?
- Nem. Keresek tiszta ruhát meg ágyneműt neked, én alszok abban, ami az ágyon van. – Leültettem őt, majd a szekrényem felé vettem az irányt. Kivettem annak legalsó polcáról a tartalék takarót, párnát, és elegáns mozdulattal a padlóra dobtam – nem volt koszos a parketta, úgyhogy nem tartottam vészes megnyilvánulásnak.
Megágyaztunk – nem hagyta, hogy egyedül csináljam. Leoltottam a villanyt, s a helyemre igyekeztem. Betakaróztam már, mikor Morgan újra megszólalt.
- Leon… - suttogta halkan az ágyról.
- Hm? – néztem fel a fekvőalkalmatosságra, s az ablakon keresztül beszűrődő holdfényben tisztán láthattam, ahogyan bűnbánó tekintettel néz le rám. – Mi az, Morgan?
- Ha már semmiképpen sem hagyod, hogy én aludjak lent… - Habozott pár pillanatig. – Legalább gyere fel te is ide.
- Biztos, hogy ezt akarod? – kérdeztem. A szívem zakatolt, mint egy vonat. Furcsa érzés fogott el a gondolatra, hogy mellette aludhatok el. Az egészben volt valami, ami annyira… álomszerűvé tette a dolgot.
Storm bólintott egyet, aztán, hogy jelezze ajánlatának komolyságát arrébbcsúszott a matracon. Felkeltem, felhúztam az ágyra a takarómat, aztán mellé feküdtem. Éreztem illatát, testének hőjét, és nem tudtam ellent mondani a késztetésnek. Nem érdekelt, helyes-e, hogy egyáltalán elfogadható-e a tett úgy, hogy csupán néhány órája tudtam meg, mit is érez irántam, de… Muszáj volt megtennem.
Félve, már-már remegő testtel kúsztam közelebb hozzá. Kezemet óvatosan ráhelyeztem csípőjére, majd mellkasommal hátához simultam. Az első rémkém, amely agyamba szökött az volt, ahogy dühösen elhátrál tőlem, ám ehelyett belesimult az ölelésbe.
Tüdőmben rekedt a levegő, összeszorult a mellkasom. Semmi mást nem tudtam tenni, csupán minél szorosabban tartani őt.
Az egész annyira hihetetlen volt.
AJÁNLOM AZ OLDALT
