|
08. Fejezet
Shiroku 2010.11.02. 08:02
A reggeli napfény ádázul tört be az ablakon, beborítva szobámat vakító, aranyként csillogó fényével. Kellemesen felmelegítette takaróm azon részét, hol éppen érte, ezzel már-már andalító hőt adva. De nem csak a puha, kényelmes anyag és a jóságot sugárzó fénynyaláb adta magából e borzongatóan jóleső melegséget. Morgan nyugodt arccal feküdt mellettem, hátát szorosan mellkasomnak simítva, miközben kezével úgy fogta át karomat, mintha az élete múlna rajta. A helyzet felért milliónyi csoda örömteli beteljesülésével, ugyanakkor a jelenség azt az érzést keltette bennem: hosszú távon ennél sokkalta többet akarok – és nem csak a testére gondoltam, hanem arra, hogy tényleg, még a lehetségesnél is jobban akarom őt ismerni.
Az éjjeliszekrényemen álló órára pillantottam – 7:01. Elégedetten vettem tudomásul, hogy még bőven ráérünk készülődni, így lustán feküdtem vissza Storm mellé, fejemet hátához hajtva. Magamba szívtam bőrének illatát, minek következtében szívem már megint nem bírt magával. Kezemmel közelebb húztam magamhoz, persze csak annyira, hogy ne ébresszem fel. Ám minden óvatosságom ellenére lassan mocorogni kezdett. Ugyan nem láttam arcát, de elképzeltem, ahogyan felébredve nem érti azonnal, hol is van és hogyan került ide. De aztán vontatottam megfordult, és álmosan a szemembe nézett. Mikor teljesen magához tért hirtelen zavartan lesütötte szemét, azzal makacsul bámulta mellkasom egy pontját. Kezét az ő és az én testem mellé helyezte, ám ennek ellenére nem értelmeztem úgy a mozdulatot, mintha minél távolabb akarna kerülni tőlem.
- Jó reggelt – mondtam mosolyogva, mire végre rám nézett.
Morgan visszavette arcára megszokott ábrázatát – szemeiben újra ott volt az a szívbemarkoló megérthetetlenség, ugyanakkor valami más is, amelyet egyelőre nem tudtam mire vélni.
- Jó reggelt – felelt olyannyira haldokló, mint amennyire halovány mosollyal szája sarkában.
Egy ideig csak néztem, gondolkodtam, vajon illendő lenne-e most megcsókolnom, de végül úgy döntöttem, hagyom a fenébe az illendőséget. Lassan lehajoltam hozzá és szájához érintettem enyémet. Morgan szétnyitotta ajkait, beengedve nyelvem, és e csodálatos dolgokra kitalált testrész az övével együtt finom csatába kezdett. A hangulat egyre forróbbá vált – Storm bizonytalanul nyakam köré fonta kezét, én pedig a hátára döntve őt fölé emelkedtem, karjaimmal támaszkodva mellette. Morgan belesóhajtott a csókba, az én eszem pedig már réges-rég lement a pincébe. Csípőm csípőjéhez simult, mire aprót felnyögött, testünk kínzóan közel volt a másikéhoz.
De észhez tértem – hirtelen belém hasított a lelkiismeret. Nem akartam ennyire kihasználni sem őt, sem pedig a helyzetet, és a tudat, hogy mégis megtettem gyötrelmes érzéssel járt együtt. Nagy nehezen, még egy utolsó, élvezkedő sóhajjal elhúzódtam tőle. Morgan levegő után kapkodva, kipirosodott arccal nézett rám, én meg őrá, lelkemben őrjöngő önérzettel.
- Mi a baj? – kérdezte ijedt tekintettel.
- Semmi – mondtam, de végül hozzátettem: - Ne haragudj, nem akartalak így letámadni.
Morgan megkönnyebbülve felsóhajtott, kék szemeivel oldalra nézett, majd engem is felülésre kényszerítve feltápászkodott az ágyon.
- Ne ijesztgess kora reggel! – kacagott fel egy aprót, aztán álmosan megtörölte szemeit. – Azt hittem már valami komoly dolgon akadtál ki ennyire – folytatta, visszatérve megszokott stílusához. – Hány óra van?
- Hét óra múlott tizenkét perce. Mennyi idő, amíg a házatokhoz érünk és összeszeded a cuccaid? – kérdeztem.
- Az odaút gyalog nagyjából tíz perc innen, a többi meg hamar megvan – hanyatlott vissza az ágyra, kezeit feje mellé ejtve.
Kis ideig néztem őt, fejemben ezernyi kavargó gondolattal, de aztán erőt véve magamon kimásztam a csalogató ágyból, és a fürdőbe siettem a reggeli rutin végett. Amikor visszamentem a szobába ő már felöltözve vetette be éppen az ágyat.
- Megcsináltam volna – mondtam, célozva az éppen végrehajtott tevékenységre.
- Ha már gondot okoztam neked, ez a minimum – szólt, precízen végigsimítva a takarón, hogy azon a minimálisra csökkentse a gyűrődések számát.
Megforgattam szemeim, aztán odaléptem hozzá. Sóhajtva átöleltem őt hátulról, még mindig azon filózva, hogy vajon ez normális-e, de azon a ponton már úgy voltam vele: nem is érdekel. Államat vállára helyeztem, aztán sóhajtva nekiláttam mondandómnak.
- Mondd csak, sosem fogod megérteni, hogy nem volt gond a tegnapi? – kérdeztem tőle csipkelődve, persze mindennemű bántás nélkül. – Még egy ilyen mondat, és ezentúl csakis nálam aludhatsz, haza se foglak engedni.
- Hm. – Mellkasomnak döntötte fejét, szőke tincsei nyakamat csiklandozták. Félve nyakába csókoltam, s éreztem, ahogyan teste beleremeg. Ajkát jól hallható sóhaj hagyta el.
Gyanakodva az órára pillantottam. Az áruló szerkezet pontosan hét huszonkettőt mutatott, hát legnagyobb sajnálatomra indulnunk kellett. Sietve felöltöztem, majd útnak indultunk, először Morganék házához.
Az úton szótlanul haladtunk, mindkettőnk hangulatát nagyban befolyásolta még a korai idő, amelyen – számomra legalábbis – egyedül a szikrázó napsütés és a másik jelenléte enyhített. Legnagyobb sajnálatomra az utakon a kisvároshoz képest nagy forgalom pöfékelte a nagyvilágba ózonlyukasztó szmogját, a járdákon pedig a kellőnél sokkalta több ember kacskaringózott – mindezt pedig azért találtam hatalmas nagy negatívumnak, mert a tényállások apró kis szilánkokra törték elképzelésemet. Tudtam, hogy egyelőre, legalább az iskola végéig titokban kell tartanunk ezt az egészet, ha nyugalomban, lehetőleg minél kevesebb összekülönbözéssel szeretnénk leérettségizni, azonban azt hittem, legalább időnként nekem kedvez majd a szerencse, és lesz alkalmam az utcán is úgy sétálni vele, ahogyan azt a párok szokták – akármennyire is csöpögősen hangzik ez. Azonban Fortuna istennő ideiglenesen hátat fordított nekem, és nem tudtam mást tenni, mint belenyugodni.
Hamar Morganékhez érkeztünk.
A ház elég nagy volt ahhoz, hogy egy normálméretű család minden gond nélkül eléljen benne. A falakat kétoldalt vörös tégla fedte ott, ahol a ház alakja kijjebb állt, a belső résznél pedig, ahol a bejárati ajtó is helyet kapott fehér volt. A tetőtér ugyan így lett befedve a téglákkal, a különbség csupán annyi volt, hogy fehér helyett lambéria borította a többi részt. Az ablakok kellemes mélybarna színben tetszelegtek ugyan úgy, mint ahogyan az ajtó is. A kertben virágok és más növények százai pompáztak, az udvar közepén egy méretes diófával. A kerítés fehér vasból állt, de mindez kövekkel kirakott betonállványon foglalt helyet. Összességében meglepően kellemes és meleg hangulatot árasztott magából az építmény.
Megálltunk a kapu előtt, Morgan pedig lehajtott fejjel felém fordult.
- Leon… - kezdett bele, én pedig már sejtettem, mit akar kérni. – Ne haragudj, de szerintem jobb lenne, ha most nem jönnél be, jó?
Megadó sóhajjal egyeztem bele – egyrészt azért, mert nem volt kedvem veszekedni, másrészt pedig volt egy elméletem Stormékkal kapcsolatban. Csakhogy ez az elmélet nem éppen valami jó színben tűntette fel a Morgant nevelőket, ebből kifolyólag pedig az, hogy minden ellenkezés nélkül belemenjek a dologba eléggé nagy kihívás volt a számomra.
- Rendben, de ha bármi gond van, szólj, oké? – idegeskedtem, ezzel enyhén elárulva magamat és a feltételezéseimet.
Storm értette, mire mondtam azt, amit mondtam. Arcizmai elárulták őt, viszont nem mondott semmit, csupán beleegyezően bólintott, aztán sietve beszaladt a házba.
Az odakint várakozással eltöltött percek idegtépőek voltak. Agyamban rosszabbnál rosszabb gondolatok jelentek meg, és az Istenért sem akartak továbbállni, így bensőmben egyre inkább gyülekezett a feszültség. Storm azonban alig öt perc múlva sértetlenül lépett ki a ház ajtaján és lépett elém, ezúttal más ruhában, vállán a már megszokott táskájával.
- Mehetünk? – kérdeztem, lenyelve magamban érzéseimet.
- Mehetünk – mondta ő, aztán tovább indultunk.
Bőven becsöngetés előtt értünk az iskolába, nem kellett sietnünk a terembe, mert még volt negyed óránk. Az udvarban kialakítottak olyan részeket, ahol a diákok leülhettek beszélgetni, és egyéb dolgokat művelni – a fák alatt padok, néhol elszórtan pedig még asztalok is sorakoztak a hatalmas kertben. Csöngetésig leültünk az egyik asztalhoz. Leginkább csak Mattről és Frankről társalogtunk – a lehetséges folytatásról és arról, hogy vajon ezek után leszállnak-e rólunk.
Az első óra kínkeserves lassúsággal telt el – percenként tekintettem a falon lógó órára a szünetet, ezzel együtt pedig azt várva, hogy végre Stormmal lehessek. A szünet azzal telt el, hogy megállás nélkül a két jómadarat, tegnapi ellenfeleinket kerestük, ám ők nem tűntek fel sem akkor, sem pedig a további négy órán.
Az utolsó tanmese osztályfőnöki volt. Mrs. Gabriel jó öt perccel később ért be, mint kellett volna, tíz centis tűsarkakon egyensúlyozva. Térdig érő rózsaszín, fodros szoknyát viselt egy fehér inggel. Barna haját copfba fogta, szintén barna szemeit kihúzta és enyhén kifestette, száján rózsaszín szájfény csillogott. A nő nagyjából a harmincas évei elején járhatott, az osztályok fiútagjai egytől egyig róla fantáziáltak – kivéve engem, és reményeim szerint Morgant is.
- Elnézést a késésért, de egy nagyon fontos dolgot kell ma megbeszélnünk, és véletlenül a tanáriban hagytam az egyik idekapcsolódó anyagot – szabadkozott letéve a naplót az asztalra. – Kérek egy osztály vigyázz-t. Ki a hetes?
- Én, Mrs. Gabriel! – pattant ki az első padsorból Dominic, s már abban a pillanatban ott volt a tanárnő mellett. Remélem mondanom se kell: nem ő volt a hetes.
A jelentés után Mrs. Gabriel azonnal hozzá is látott mondandójához.
- Nos, gondolom, mindannyian tisztában vagytok azzal, hogy valamennyien az idén érettségiztek. Azonban úgy gondoljuk, ezelőtt mind megérdemeltek még egy utolsó egyhetes osztálykirándulást. – Az osztály hirtelen nagy ovációban tört ki. – Csendet, gyerekek! – szólt azonnal a nő, mire mindenki azonnal elhalkult. – Köszönöm. Szóval, azért késtem, mert az ehhez kapcsolódó prospektusokat véletlenül az asztalomon felejtettem. Dominic, szétosztanád őket, kérlek?
- Persze, Mrs. Gabriel! – És már osztotta is.
Mindenki végignézte őket, majd a tanárnő folytatta.
- Szóval, a döntés megkönnyítése végett nem ismeri valamelyikőtök bármelyik helyet?
- Én voltam már egyszer itt – emelte fel az egyik prospektust a három közül Eric Slodowsky.
- Nagyszerű, Eric! És mit tudsz róla mesélni nekünk? – lelkendezett a nő.
- Hát… Nagyszerű játéktermeik és kaszinóik vannak, Tanárnő – vakargatta a fejét a fiú.
- Ez sajnálatos hír. A kikötés ugyanis az, hogy mindenképpen egy természetkirándulásnak kéne lennie… Persze, ez az én butaságom, hogy nem mondtam… Ráadásul még a prospektus is rossz… Akkor marad kettő. Bárki más, esetleg valamelyiket még? – kérdezte reménykedve Mrs. Gabriel.
- Régen, még kiskoromban voltam ezen a helyen – szólalt meg halkan mellettem Morgan, mire az osztály egyöntetűen ránézett. – Ha jól emlékszem a település nagy része erdő közelben van, és azt hiszem, van egy vízesés is arrafelé. De a közelben nincs város, és egyedül ez az egy szálló van.
- Ez remek! – tapsolt egyet örömében Mrs. Gabriel. – Osztály, szavazzunk, rendben? Ki szeretne erre a helyre menni? – kérdezte, mire a többség feltette kezét. – Akkor ez eldőlt! Mához egy hónapra indulunk is, addigra kérek mindenkit, hogy jelezze, jön-e, és ha igen, akkor kérem, egy borítékba csomagolva hozza a megbeszélt pénzt. Viszont szeretném kikötni, hogy ez egy rendkívüli kirándulás. Mivel egyszer már mentünk szeptemberben, és köztudottan az érettségi előtti hónapokban nincs efféle program, szeretném mindenkitől kérni, hogy készüljön a lehető legjobb tudása szerint a tesztekre! Igen?
- Igen, Mrs. Gabriel! – hangzott az osztály monoton hangja.
Az óra további részében csak a kirándulás részleteiről volt szó.
Amikor mindenki valami teljesen más dologgal volt elfoglalva, érdeklődve Morganra néztem. A szőke állát kezében támasztva meredt ki az ablakon, tudomást sem véve a többiekről. Megböktem vállát, mire rám nézett. Meg akartam csókolni. Ehelyett csak izgatottan annyit kérdeztem:
- Te jössz?
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
