|
09. Fejezet
Shiroku 2010.11.13. 21:17
A Roger’sben ültünk, egymással szemben, az élénkpirosra festett falak között, a piszkosfehér járólappal lerakott padlón elhelyezett, mélybarna faasztalnál, amelyen piros terítő díszelgett, a hozzá illő, piros szivacsos sarokülővel. Morgan kifelé bámult az ablakon, vékony ujjaival pulzusát mérve. Én pedig minden egyes mozdulatlansággal eltöltött percét csodálkozó szemekkel figyeltem. Storm különös aurát vont maga köré az eltelt pár percben – még az eddigieknél is furcsábbat. Teljesen kizárta a külvilágot, nem figyelt sem emberre, sem pedig bármi másra – csupán nézett maga elé, mintha magában az élet nagy dolgairól elmélkedne.
Elvette kezét szépen ívelt, porcelánfehér nyakától, sóhajtott egyet. Kezeit letette az asztalra, aztán fejét félig előredöntve rám nézett. Tekintetét az enyémbe vájta, szemhéjait enyhén összehúzta, mintha egy hatalmas titkomat leplezte volna le. Az ajkain enyhe, szinte észrevehetetlen mosoly bujkált – de ott volt, minden kétséget kizáróan.
- Mi az? – kérdeztem megtámasztva államat tenyeremben, ahogyan előrehajoltam hozzá.
- Miért szeretnéd annyira, hogy elmenjek arra a kirándulásra? – szólt, enyhén oldalra döntve fejét. Haja meglebbent, aztán erőszakosan szemébe szökött a ténykedés folytán. Nem tűrte ki onnan, s valamiért úgy éreztem: azt akarja, én tegyem meg. Ez az érzet nem hagyott nyugodni: ott pulzált az ereimben, és egyre vadabbul zúdította elmémbe a késztetést – tedd meg!
- Nem tudom. – Előrébb hajoltam, kezemet mozdulatra emeltem. – Csak van egy olyan érzésem, hogy biztosan jó lenne – mondtam, miközben kezemmel megtettem azt, amit egyszerre véltem olyannyira természetesnek és tiltottnak. Ujjaim besiklottak az akaratos tincsek alá, finoman érintették a selymes homlokot, s puhán kitessékelték a szemet takaró szálakat. Hirtelen nem érdekelt, észreveszik-e, holott a reggel folytán még én voltam az, ki a nyugodt ballagás érdekében nem akart lelepleződni. De Morgan minden egyes együtt töltött perccel elvett egy keveset a józan eszemből – és bármennyire is furcsállottam, de nem fájt érte a szívem.
- És mégis mitől lenne annyira jó nekem? – kérdezte.
Fel kellett nevetnem – nem tudom, miért. Valamitől úgy véltem, a helyzet roppant mód poénosra sikeredett – de legalábbis kétértelműnek.
- Valamit biztosan ki tudnánk találni – mondtam vigyorogva, amikor nagy nehezen ki tudtam nyögni egy értelmes mondatot.
A kirándulásig hátralévő hónapban Morgan és én gőzerővel készültünk az írásbelire, ami közvetlenül a tervezett osztálytevékenység után egy héttel következett. Minden napot nálunk töltöttünk és tanultunk – bár időnként persze beiktattunk kisebb szüneteket.
Sajnos azonban a tanulás nagy része szüleim állandó megjegyzéseitől vált gondterhessé – alighogy eltelt néhány nap az ofő óta, ők máris hazaérkeztek halaszthatatlan útjukról, s napjuk nagy részét az én hergelésemmel töltötték – nem mintha sikerrel jártak volna.
Morgan sebesülései azonban nem szűntek meg, s ezek miatt időnként előfordultak kisebb összezördülések – de persze nem tartottak sokáig. Ellenben dühöm minden egyes kis heggel csak nőtt, és úgy éreztem, szétfeszít belülről a magatehetetlen harag és gyűlölet. De nem akartam őt még a sajátos kitöréseimmel is bántani, akármennyire is kedvem lett volna üvölteni – nem rá voltam dühös, s ez okból kifolyólag mindent el is követtem azért, hogy ne rajta vezessem le a felgyülemlett érzéseimet. Próbáltam minél megértőbb lenni vele, elfogadni a döntését és kivárni a születésnapját. Ezen kívül még semmi mást nem tudtam tenni, minthogy mellette állok és ápolgatom őt, amikor kiszakad valamelyik piercingje vagy megreped egy-egy bordája. De mint mondtam: a gyűlölet őrült erővel kerített hatalmába, és agyamban egyre többször jelentek meg képek, ahogyan gátlások nélkül esek neki annak, aki ezt tette vele – és egyre inkább vált ténnyé a gyanúm, hogy ki is műveli ezt vele.
Azonban ezeken kívül kettőnk kapcsolata egészen jól alakult. Szerettem vele lenni – ahogyan teltek a napok egyre többet beszélgettünk komolyabb dolgokról, meg persze néhány olyan információról, amit eddig hanyagoltunk: hallgatott zene, kedvenc film, egyéb dolgok. Egy témáról viszont egyelőre hallgattunk: kettőnk családjáról. De valahol mélyen mind a ketten éreztük, hogy egyre inkább közeleg a perc, amikor el kell mondanunk a másiknak – nem muszájból, csupán azért, mert ez kellett ahhoz, hogy tényleg elmondhassuk: igenis elmerjük mondani egymásnak ezeket a dolgokat is.
Mire észbe kaptunk már a buszpályaudvaron álltunk az osztállyal, kezünkben megtömött táskákkal meg ezzel-azzal. Morgan szorosan mellettem, szőke haja frissen vasalva. Fülében ott csillogott az ezüstkereszt, szájában a karika. Nyakában a megszokott szegecses nyakörv szintén kereszttel, karján az ehhez való szöges pánt. Hófehér ujjain rengeteg gyűrű sorakozott.
Én pedig egy egyszerű fekete pólóban meg egy terepmintás, térdig érő sokzsebes nadrágban álltam mellette, enyhe bűntudattal lelkemben – mert tudtam azt, amit Morgan nem: hogy a tegnapi délután folytán még sietve eltettem táskámba egy tégelyt meg néhány darab négyzet alakú zacskót, csakhogy ne érjen minket semmiféle meglepetés.
Mrs. Gabriel előreverekedte magát a nyüzsgő diákseregben, majd megállt annak elején. Közvetlenül mellette ott állt keresztbefont karokkal Matt és Frank, utóbbi kezén jókora fehér gipsszel, Morgan remek kitérésének emlékéül. A két srác gyűlölettől szikrázó szemekkel néztek ránk, azonban tenni – egyelőre – nem tettek semmit, így mi sem reagáltunk rá különösebben.
A mellettem álló szőke fáradtan kifújta tüdeje tartalmát, szemét egy hosszan másodpercre lehunyta. Mikor kinyitotta álmosan megdörzsölte azt, aztán nem túl feltűnően vállamnak dőlt. Aggódva fordultam felé.
- Mi a baj? – kérdeztem.
- Semmi – mondta, majd hozzátette: - Csak egy kicsikét fárasztó volt a reggel. De nincs semmi baj – mosolygott végül, mire mást nem tudtam reagálni: visszamosolyogtam rá.
A busz ebben a pillanatban begördült a megállóba. Az osztály libasorban lassan feltipegett rá, aztán indultunk.
Négyórányi utazás után végre megérkeztünk a faluba, amely meglepően szép és ápolt volt annak ellenére, hogy – ahogyan Morgan is elmondta – nem nagyon érintkezett a városokkal, s a legközelebbi is kétórányira helyezkedett el. Az épületek mind más-más színben tündököltek, de szerencsére csak az elfogadhatóság keretein belül, így összességében remek hangulatot adott a helység. A falu határát mind erdő alkotta – amerre csak nézett az ember, ott fák és virágok sorakoztak, sőt, a látképbe még egy kisméretű hegy is bekúszott, ha az ember megfelelő oldalról nézte a helyet.
A szálló néhány kilométerre helyezkedett el a településtől, az említett hegy lábánál. A ház elég nagy volt ahhoz, hogy egy huszonöt fős osztály kényelmesen elférjen benne, sőt, ahogyan utóbb kiderült annál több embert is biztonságosan magába fogadhatott volna. Az épület kőtalapzaton állt, falait gondosan összeillesztett fa alkotta, meghagyva eredeti színét. Az osztály a telek udvarán gyülekezett, kissé elpunnyadva a hosszú utazástól. Mrs. Gabriel mégis vidáman lépett a már-már haldokló csapat elé, arcán fülig érő mosollyal.
- Figyelem, osztály! – szólt, enyhén felemelve a hangját, csakhogy mindenki rá figyeljen. – Gondolom mostanra már mindenkinek eljutott az agyába, hogy megérkeztünk, szerintem ehhez nem is kell túl nagy ész. Mint kiderült, a szállodában egyedül mi leszünk vendégek, rajtunk és az itt dolgozókon kívül nem is lesz senki. Ez okból kifolyólag, mivel az itteni idegenforgalom nem túl nagy, a szálló vezetője hajlandó volt belemenni abba, hogy kétfős csoportokban foglaljátok el a szobáitokat, ugyan azért az árért. Ez persze nem jelenti azt, hogy akik szeretnének, nem lehetnek négyen együtt egy szobában. Egy valamit viszont megtiltok: fiú és lány nem lehet egyedül egy szobában, mint lakótárs! – Az osztály néhány tagja felhördült, én és Morgan viszont mosolyogva vettük tudomásul a tényt – a mi esetünkben köztudottan nem számított nagy akadálynak e aprócska hír. – Nem kérdeztem a véleményeteket, szerintem mindenki tudja jól, miért is döntöttünk így Mr. Hurttel. Nos, most akkor foglaljátok el a szobáitokat, egy óra múlva, hét órakor találkozunk az ebédlőben, addig szabadfoglalkozás mindenkinek.
Szerintem egyértelmű volt az, hogy Storm és én egy szobát osztottunk meg egymással. Az az egy óra hamar eltelt, semmi mást nem csináltunk, mint kipakoltunk a táskáinkból és egy keveset beszélgettünk. Utána lementünk az ebédlőbe.
Hamar elment a nap.
Másnap délelőtt Mrs. Gabriel úgy döntött, ad még nekünk egy kis önállóan eltölthető időt, így az osztály tagjai két percen belül már a falu különböző pontjai felé tartottak, ha nem rögtön ott is termettek. Morgan és én még mindig a szobánkban ültünk.
A hely, amit kiszemeltünk egészen jól nézett ki, és kényelmesen elfért volna benne a nem létező négyfős csoport is. A falakon régi stílusú, mégis szép vörös tapéta állt vigyázzállásba, viktoriánus mintákkal. A padló mélybarna parketta volt. A szoba egy fő helyiségből állt, amelyben a fal mentén helyet kapott egy szintén vörös ülőgarnitúra, ami kihúzva ággyá alakult. Az mellett pedig egy-egy cserépedénybe dugott szobanövény díszelgett. A falak egyik oldalát teljesen magukévá tették az ablakok, ezért a kissé sötétebb hangulatot, ami a teret leginkább bevonta szinte teljesen eltűntette a be-beszűrődő napfény.
A helyiségből nyíló másik szobát egy hatalmas franciaágy, és az az mellé helyezett emeletes ágy uralta. A falak egyszerű fehérek voltak, és ezeken a tárgyakon kívül más nem is kapott helyet itt. Hivatalosan Morgan aludt a kihúzhatós ágyon, én pedig a francián, azonban a gyakorlatban az alvás mindkettőnk esetében csupán az utóbbira korlátozódott.
E két szobán kívül már csak egy fürdő nyílt ki a fő helyiségből, abban viszont nem volt semmi extra, egyedül a megszokott dolgok.
Stormmal a franciaágyon feküdtünk hanyatt, jómagam lehunyt szemekkel hallgattam a néma csendet, amelyet megtört a kintről hallatszó madarak eszeveszett csipogása. Azonban ezt a tevékenységet azon nyomban meguntam, amikor eszembe jutott a tény: Morgan ott feküdt mellettem, alig két centire tőlem.
Kinyitottam szemem, oldalra pillantottam. Morgan meredten bámulta a plafont, azon belül is az azon lógó csillárt, fejét karjaira fektetve. Oldalra fordultam, hogy rendesen láthassam arcát. Amikor észrevette mozdulatomat ő is ugyan így tett. Egy ideig csak néztem rá, aztán sóhajtott egyet.
- Mi a gond? – kérdeztem szemébe nézve, ő pedig szégyenkezve oldalra pillantott.
- Semmi, csak… Tudod, hogy amikor kicsi voltam egyszer eljöttünk ide a szüleimmel. – Bólintottam. – Csak elmerengtem ezen. Hogy mennyire más is volt akkor az életem… Mennyivel könnyebb és felhőtlenebb. Az volt életem egyik legjobb hete. Anyával és apával túráztunk a környéken, akkor fedeztük fel azt a vízesést. Nem volt hatalmas, de mégis annyira szép volt. – Arcán mosoly terült el.
- Hány éves voltál? – érdeklődtem.
- Hat. – Szomorúan rám pillantott, én pedig tudtam a folytatást. – Egy héttel később pedig, a hazafelé vezető úton a szüleim meghaltak. – A hangja színtelen, mégis megtört volt, ahogyan akaratosan bámulta a plafont. - Egy őz hirtelen kifutott az útra, apa meg nem akarta elütni. Anya és apa sosem kötötték be magukat, nekem viszont mindig kötelező volt. Ezért is volt az, hogy… – Elcsuklott a hangja, szájába harapott. Visszatartotta az érzéseit. Semmi mást nem tudtam tenni, minthogy magatehetetlenül öleltem át – elég ideje ismertem ahhoz, hogy megtudjam róla, nem az igazi szüleivel él együtt, de ettől függetlenül ahányszor erre gondoltam, végigfutott rajtam a borzongás és az együttérzés. – Ezután kerültem Jackhez és Ritához. Az elején kedvesek voltak, próbálták rejtegetni a felém irányuló gyűlöletüket. Aztán egyszer csak megkaptam az első pofont.
- Onnantól kezdve pedig jött a többi is… - sóhajtottam haragtól remegő hangon, szorosan tartva az érzéseivel küszködő Morgant, aki beletörődve bólintott. Nehezemre esett, de sikerült visszatartanom a gyűlöletemet, hogy meg tudjam nyugtatni a remegő Stormot, aki minden egyes perccel egyre jobban belebújt az ölelésbe. – Jack az, nem igaz? – kérdeztem hosszas percek múlva. Tudtam, mennyire megviselte őt a szülei halála, mennyire küszködik azzal, hogy nehogy elsírja magát, és azt is tudtam, talán nem ez a legjobb figyelemelterelés, de jobb nem jutott eszembe.
- Igen – felelte Morgan halkan, immáron nyugodtabb hangon, lehunyt szemekkel. Légzése lassan csillapodott.
- Miért nem tettél ellene valamit? Miért nem szóltál a rendőröknek?
- Ha szóltam volna, azonnal árvaházba kerülök. Most már kevesebb, mint egy hónap van vissza a születésnapomig. Az apám vett nekem egy kis házat a város másik végében, de csak akkor kapom meg, amikor betöltöm a tizennyolcat. Amint leérettségiztem be is költözök. Nem akarok egy percig sem tovább maradni azon a környéken, mint amennyire muszáj.
Ahogyan elhangzott az utolsó mondat, a fejemben egyetlen egy, az önzőnél is önzőbb gondolat fordult meg, rettegést keltve bennem: és velünk mi lesz?
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
