|
10. Fejezet
Shiroku 2010.11.26. 17:50
Az osztály kétórás túrázás után megérkezett az erdő legsötétebb pontjára, amely úticélunktól mintegy félórányira lehetett. A diákok kipirult arccal, már-már fuldokolva a diktált tempótól görnyedeztek térdeiken, ahogyan megálltunk egy rövid kis pihenőre. Nagyrészük kezében félig üres ásványvizes üveg vagy egy szelet csokoládé volt.
Morgan és én az egyik fának támaszkodva néztük, ahogyan osztálytársaink szenvednek, míg mi legszívesebben már rég tovább mentünk volna. Néhány percnyi szótlan álldogálás után Mrs. Gabriel magasba emelte a kezét, és szólásra nyitotta száját.
- Oké, jól van. Akkor most megint pihenünk egy negyed órát, rendben? Keressetek magatoknak egy helyet és üljetek le valahová. Nemsokára megérkezünk a kilátóhoz. Oh, és még valami! Vigyázzatok a kullancsokkal, jó? Nem szeretném, ha bárkinek bármi baja esne, úgyhogy akinek nincs kullancsirtója, az feltétlenül kérjen valakitől.
A mellettem támaszkodó Storm nagyot sóhajtva oldalra fordította fejét, szemeivel az erdő fáit pásztázta. Mélyet szívott a levegőből, majd szokott arckifejezésével rám nézett.
- A közelben van a vízesés, amiről meséltem. Meg szeretnéd nézni? – kérdezte halkan, nekem pedig kedvem lett volna megölelni őt. Szemétnek éreztem magam, amiért nem akartam ennyinél megállni, holott tudtam, Morgannél egyáltalán az is nagy szó, hogy idáig eljutottunk.
Némán bólintottam, majd követtem mellettem elhaladó alakját. Morgan tudatosan vezetett a dzsumbujban, mintha csak tegnap lett volna, amikor legutóbb erre járt. Merőn reméltem, hogy emlékezetében legalább oly élénken és pontosan él az odavezető út – nem mintha nem lett volna egy B tervem az eltévedés esetére.
Lassan leszakadtunk a többiektől, a kamaszok zűrzavara szépen kezdett csendesedni, halkulni, míg végül teljesen meg nem szűnt. Semmi mást nem hallottam, mint a szél suttogását és az erdei állatok neszezését, s mindez rendkívüli nyugalommal töltött el. Ezt az érzést már csak a megannyi, a lábunk alatt elterülő kisebb-nagyobb akadályok törték meg. Bárhova is léptünk, ott volt egy leszakadt farönk, néhány burjánzó mérges szömörce vagy egy-két bátor béka, esetleg kígyó, akik mindenáron a mi életünket akarták keseríteni, a szívbajt hozva ránk. Legalábbis rám, az örök nagyvárosi gyerekre, miközben szőke társa rezzenéstelen arccal fogta meg az éppen arra csúszó gilisztát, hogy arrébb rakja, biztonság iránt.
Amikor megbizonyosodtam afelől, hogy az Ég egy adta Világon senki nem követ minket, feltűnés nélkül Morgan mellé léptem. A szőke érdeklődve pillantott rám, amikor felnézve az erdei növények tömkelegéből észrevette jelenlétemet. Megfogtam a kezét, az ő tenyere pedig megadóan simult bele az enyémbe. Néhány röpke másodpercre vállamra hajtotta fejét, és úgy mentünk tovább. Aztán meghallottam a víz morajlását.
Nem volt hangos, mégis jól kivehetően zúgott alá a folyékony tükör, s amikor odaértünk a vízeséshez elállt a lélegzetem. Nem volt nagy, persze, de mégis elegendőnek tűnt ahhoz, hogy valami olyat mozdítson meg bennem, amiről soha nem is tudtam, hogy létezik. A vízesés kisebb, sziklákkal kerített tóban végződött, körös-körül mindenhol fák, virágok, növények – az élet megszámlálhatatlan kreálmánya.
Azonban legnagyobb sajnálatomra mindezt nem tudtam közelebbről megnézni. Ugyanis a rengeteg szikla halmáról alábukó víztömeg egy völgyszerűségben kapott helyet, amelynek oldalát éles, kegyetlen kőtömbök borították, lehetetlenné téve a lejutást. Mi pedig ennek a völgynek a tetején álltunk.
Még mindig Morgan kezét szorongatva álltam szótlanul, amikor Storm bizonytalanul megmozdult. Felé fordultam, s mire észbe kaptam ajkai már az enyémeken voltak. Forró nyelve enyém után kapott, mohón, mégis félve. Szorosan átfontam őt karjaimmal, ahogyan hozzám simult, egész testével, bennem pedig tűz gyúlt, olyan mérhetetlen erővel, hogy attól féltem itt, most, alig sokszáz méterre az osztálytól bármire hajlandó lennék vele…
A csóknak hirtelen szakadt vége, amikor Morgan és én egyszerre jöttünk rá, mennyire veszélyes helyzetbe is keveredtünk. Fulladozva álltunk egymással szemben néhány másodpercig, miközben a másik homlokának támasztottuk homlokunk, még mindig ölelkezve.
Végül mégis elszakadtunk egymástól, s alig ötpercnyi séta után, kissé boglyasan tértünk vissza az osztályhoz. Azt hittük, senki nem vett minket észre.
Este fél ötkor érkeztünk vissza a szállóhoz. A kilátó után néhány órás kitérőt tettünk a faluban, hogy imádott, a másik nemnek vélt osztálytársaink bókolhassanak pénzköltési mániájuknak, miközben a velünk azonos neműnek tartott egyedek csordába verődve legeltették szemüket a rövidnadrágos, csőtopos női lényeken. Aztán a napfénytől és a hőségtől felváltva olvadozó jégkrémekkel a kezünkben – amelyekre Mrs. Gabriel hívott meg minket – elindultunk a szállásunk felé.
Legnagyobb szerencsétlenségünkre azonban pont a tervezett útvonalon állt egy szuvenírekkel teleaggatott bódé, így a hadsereg csupán további egy óra után tudta folytatni hadba vonulását. De valahogyan mégis sikerült hazaérkeznünk.
A hotelben már ott várt minket a megterített asztal, a konyhából pedig finomabbnál finomabb illatok gomolyogtak ki. A társaság gyorsan lezuhanyozott, majd éhes fenevadakként vetettük rá magunkat az időközben feltálalt fogásokra. Ebéd után mindenki visszatért a szobájába.
Talán egész nap ezt vártam a legjobban. A reggel óta eltelt órákban, különösen a vízesés utániakban az összes részecskémmel sóvárogtam Morgan után. Meghaltam egy érintéséért, a közelségéért, és mindez óriási vággyal töltött el. Nem tudtam, helyes-e, csak azt, hogy mindennél jobban akarom.
Morgan ajka édes volt és puha, ahogyan ráhajoltam szájára. A nyelvem utat tört, az övé pedig engedelmesen hagyta magát. A csók lágy volt, mégis olyan tüzet éreztem a testemben, mint eddig még soha. Minden egyes porcikámmal ölelni akartam őt, érezni és leginkább: kényeztetni.
Csípője után kaptam, átkaroltam kezeimmel. Az említett testrész szemtelen közelségbe került enyémmel, minek következtében reszketeg sóhaj hagyta el száját. Mellkasa mellkasomnak feszült, miközben átfonta karjait a nyakam körül, csípője akarata ellenére újból a sajátomhoz simult. Szemérmetlenül csókolt tovább, én pedig a sóhajtáson és a csókoláson kívül semmi mást nem tudtam tenni. Nem is akartam.
Józan elmém utolsó szüleménye az a röpke mozdulat volt, amellyel magunkra zártam a szoba ajtaját. Morgan mindeközben vadul ajkaim után kapott, kezeivel próbált mind közelebb húzni magához. Vágytól feltüzelve engedelmeskedtem óhajának, majd még mindig őt csókolva a franciaágy után tereltem.
Kezem besiklott pólója alá, végigsimítottam gerince vonalán. Édesen felnyögött, a testén végigfutott a remegés. Ágyékom az övét súrolta, s ő leplezetlenül dörgölőzött hozzám. Meglepett a viselkedése, azonban túlságosan jól esett a közeledése ahhoz, hogy bármit is szóljak.
Nyakához hajoltam, belecsókoltam a puha bőrbe. Ráleheltem, ő meg újból felnyögött. A késztetés egyre csak nőtt, egyre erősebbé lett, de nem akartam elsietni. Lassan az ágyhoz értünk, és ráfektettem. Fölé másztam, a lábaink összegabalyodtak, ágyékunk egy vonalba került, a részemről vadul lüktetve. Minden gátlás nélkül mozdítottam csípőmet, ezzel kéjes nyögést kiváltva belőle. A hangja úgy hatott rám, akár egy drog.
Lehúztam a pólóját, a háta már attól is ívbe feszült, mikor csókot hintettem mellkasára. Végignyaltam a nem túl nagy, mégis formás izmokon, amelyek remegtek minden érintésem, mozdulatom nyomán. Lefelé haladtam, kényeztettem felsőteste minden részét, amit csak értem. A köldökénél elidőztem, nyelvem bejárta a titkos kis gödröt, hallgattam szapora sóhajait, melyek vegyültek sajátommal. Kezemmel oldalát simogattam.
Kicsatoltam szegecses övét, megfontolt mozdulattal lejjebb toltam a fölösleges nadrágot. Morgan immáron szégyenlősen arca elé kapta kezét, aztán meggondolta magát: hirtelen felhúzott magához, hajamba markolva számba kapott. A térdeit felhúzta, így én kényelmesen lábai közé helyezkedtem. Aztán lehúztam a nadrágját, már csak a bokszer maradt rajta. Pír szökött az arcára. Hihetetlenül édesnek és gyönyörűnek véltem.
Vadul lihegve hajoltam újra ajkához, ám ezúttal az ő kezei indultak vándorútra. Vékony ujjai mellkasomon játszadoztak, ahogyan pólómat egyre feljebb csúsztatta. Érintetése forrósággal töltött el, kezének nyoma szinte már égette a bőrömet. Végül levettem a ruhát, kezei máris az övem felé mozdultak. Vállamhoz emelte fejét, a nyakamba harapott, miközben kicsatolta nadrágomat. A ruhadarab a földön landolt, hasonlóan társaihoz. A fogai finoman karistolták bőrömet, szája forrósága pedig csak növelte a feszítő késztetést.
Elködösült tekintettel nézett fel rám, és pedig ugyan így őrá. A szívem a torkomban dobogott, a légzésem szaporán törte meg a csendet, amelynél már csak az ő légvétele volt hangosabb. Letoltam bokszerét, pár tünékeny másodperc múltával már az enyém is tovatűnt. Újból megcsókoltam, majd kezem az éjjeliszekrény felé indult.
A fiókból elővettem a tégelyt, és az egyik zacskót. Lecsavartam előbbi tetejét, ő pedig szótlanul, homályos szemekkel figyelte minden mozdulatomat. Ujjamra kentem egy keveset, ő pedig előre megemelte csípőjét. Nagyot nyelve fölé hajoltam, és egy másodpercig aggódva néztem őt. Hozzám hasonlóan az ő szemébe is visszatért egy kevésnyi józanság, azonban mindez nem változtatott semmin. Ugyan úgy akartam őt, ha nem jobban.
- Egy kicsit fájni fog – suttogtam fülébe, mire bólintott. – Próbálj meg lazítani.
Mély levegőt vett, ahogyan én is. Ujjam beléhatolt, Morganban pedig egy kis időre bennrekedt a levegő. Türelmesen vártam, majd elkezdtem mozgatni. Storm becsukta szemét, kezével vállamba kapaszkodott. Következett a második, mire kissé megrándult. Aztán a harmadik, aminél arca egy rövid pillanatra fájdalmas grimaszba torzult.
- Nem muszáj, Morgan… - leheltem még mindig közel hozzá, ő viszont azt felelte:
- Akarlak!
Elveszettnek éreztem magam. Az egész testem remegett, miközben magamra kentem még abból a sikamlós anyagból, és fogammal kiszakítottam az egyik zacskót. Majd magamra helyeztem annak tartalmát. Aztán megtettem azt, amelyet már olyannyira akartam.
Morgan ajkába harapott, a szemei szorosan összezárva. Nem kezdtem bele, míg meg nem szokta a helyzetet. Az arcára csókot nyomtam, végigcsókoltam őt az állától a füléig haladva, mire lassan kezdett felengedni. Ellazult, az arcán az élvezet ütközött ki, aztán megmozdította csípőjét.
Mozogni kezdtem, először csak lassan, óvatosan, nehogy fájjon neki. Majd a tempó egyre gyorsabbá vált, Morgan nyögései teljesen elvették az eszem. A nyakát csókolgattam, időnként felhúzott magához.
A beteljesülés már a küszöbön volt, a gyönyör minden egyes mozdulattal egyre közelebb került, míg be nem következett. Hatalmas sóhaj kíséretében borultam Morganra, aki vállamba markolva lihegett. De tudtam, és ő is tudta: itt még nincs vége.
Ahogyan kissé lecsillapodtam megint megcsókoltam mellkasát. A kezeimmel simogatni kezdtem izgatottságát jelző testrészét, mire megrándult az arca, és felszakadt belőle egy újabb sóhajtás. A számmal csípőjén kalandoztam, mind közelebb érve forró gyönyörforrásához. Aztán odaértem. Nyelvemmel végigsimítottam a puha bőrön, mire egy, az eddigiek közül a leghangosabb nyögés hagyta el száját. Kényeztetni akartam őt, visszaadni neki azt a rengeteg jót, amit tőle kaptam. Igazság szerint úgy véltem, hogy még ez is kevés ahhoz, mint amit ő adott nekem.
Óvatosan számba fogadtam őt, igyekeztem olyan boldogságot okozni neki, amilyent én éltem át alig néhány perce. A teste remegett, ahogyan ő is a beteljesülés határára ért, én pedig számban érezhettem ennek forró, édes eredményét.
Visszamásztam szájához, hozzáérintettem enyémet. Morgan kinyitotta ajkait, akárcsak én. A nyelvem lassan, szenvedélyesen vonta táncba az övét, remegve, még mindig a történtek hatása alatt állva. Végül lefeküdtem mellé, az ölelésembe vonva őt. Egy ideig hallgattam rendezetlen légzését, míg mindkettőnket el nem nyomott az álom.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
