|
11. Fejezet
Shiroku 2010.12.06. 15:31
Morgan karjaival átfogta mellkasomat, szorosan oldalamhoz simult. Éreztem teste melegét és a bőrének illatát, s hallottam halk, egyenletes szuszogását, amikor felébredtem reggel. A hátamon feküdtem, karjaimmal tartva őt, aki szőke fejét békésen mellkasomra hajtotta.
Lassan, fokozatosan tértek vissza elmémbe a tegnap éjszaka emlékei, s ezzel egy időben végigfutott rajtam a borzongás – elég volt csak Morgan csillogó szemeire gondolnom, és máris olyan melegséget éreztem belül, amiről egész életemben úgy véltem, hogy felesleges, értelmetlen humbug az egész. Viszont minden egyes Morgannal töltött perc megcáfolta, sőt egyenesen kigúnyolta e korábbi, idióta feltételezésemet.
Már-már bugyuta mosollyal arcomon néztem végig az alvó Stormon. Úgy éreztem magamat, akár egy hormonokkal telített tinilány, akinek egész nap kedve lenne vigyorogni és ugrálni, pusztán csak azért, mert ott van mellette a személy, akit mindennél jobban szeret. Mert szépen lassan rákellett jönnöm, hogy szeretem Morgant – még akkor is, ha ez a felismerés egyszerre töltött el nyugalommal és dermesztő félelemmel.
Féltem, hiszen sosem volt komoly kapcsolatom - annak ellenére, hogy annyi lánnyal jártam már tizennyolc évnyi létezésem alatt, hogy még a lábammal együtt sem volt elég ujjam ahhoz, hogy megszámoljam őket. Márpedig Morgan nagyon is komolynak ígérkezett, és ezt egyáltalán nem bántam. De rettegtem attól, hogy valamit rosszul csinálok, és ez majd ennek az egésznek a végét jelenti. Nem akartam elveszíteni őt.
A még mindig félig rajtam fekvő Morgan mocorogni kezdett. Ujjai tétován végigsimítottak mellkasomon, mire tüdőmből önkéntelenül is sóhaj szakadt fel. Vágytam minden érintésére, de fogalmam sem volt, hogyan kezeljem: a már említett lányokkal mindig könnyű dolgom volt, hiszen egyikük sem várt el tőlem semmit – pontosan tudták, mennyire alkalmatlan vagyok a szép szavakra, nemhogy az őszintékre. Viszont itt és most, Morgannal, teljesen mást akartam, mint velük. Morgannak igenis megakartam mutatni, hogy mennyire fontos a számomra – azonban mindezt nagyban megnehezítette az az apró tényező, hogy nem tudtam, ő pontosan hogyan is vélekedik a dolgokról.
Minden kétségem ellenére kezemmel átkulcsoltam Morgan csuklóját. Addigra már rájöttem, hogy teljesen ébren van, így a hófehér bőrrel csábítón bevont testrészt felhúztam számhoz. Fogalmam sem volt, mi vett rá egy efféle gesztusra. Lehunyt szemmel csókot leheltem csuklójára, s magamba szívtam illatát, amely természetesen áradt bőrének minden pórusából. Morgan csodálkozó, mégis furcsán csillogó szemekkel nézett rám: azt sugallta, egyáltalán nem veszi tolakodásnak közeledésemet – bár az elmúlt éjszaka után talán még bután is vette volna ki magát a dolog.
Morgan feje még mindig mellkasomon pihent, mikor finom csuklóját visszaengedtem teste mellé, s ujjainkat összekulcsoltam. A szőke mély levegőt vett, reszketve újra végigsimított bordáim mentén, tett egy kört a hasfalamon. Ajkait bőrömre helyezte a szívem fölött, s csókot hintett rá. Minden érintése nyomán felforrósodott a bőröm, a szívem pedig majd’ kiugrott – mérhetetlenül boldog voltam, amiért ennyire természetesen ér hozzám, s mindez arra késztetett, hogy én se tartsam vissza magam.
A hátára fektettem Stormot, én pedig fölé kerültem. Szájához érintettem a sajátomat, de csak alig, úgy, hogy az érzékeny bőr éppen, hogy érintette a másikét. Morgan ajkai szétváltak, azokon keresztül vette a levegőt, úgy, ahogyan én is. Akármennyire is az volt a tervem, hogy nem sietek el semmit, mégis mohón kaptam szája után. Egyik kezemmel mellette támaszkodtam, míg a másikkal végigsimítottam teste vonalán. Megremegett, száját egyszerre hagyta el egy halk nyögés és egy hangos sóhaj – engem pedig az eszem hagyott el, nem először, mióta őt ismertem.
Elváltak ajkaink, tekintete az enyémbe fúródott. Ha tehettem volna, ha rajtam múlott volna, egész nap ki sem keltem volna az ágyból, és csak az ő sóhajait hallgattam volna, amelyeket én csaltam ki belőle – de akármennyire is kísértett a gondolat, tudtam, hogy sajna nem megvalósítható. Ígyhát saját bujaságomat megfékezendő mélyet lélegeztem és nyeltem egy nagyot, hogy elég erőm legyen kimondani egyetlen egy halk mondatot:
- Jó reggelt – suttogtam nyakához hajolva, hogy még egy utolsó, tiltott csókot hadd nyomjak bőrére.
- Szia – mondta akadozva, miközben átfogta nyakamat, még közelebb húzva engem magához. – Mennyi az idő? – kérdezte, amikor nagy nehezen elváltam vállának ívétől. Az órára pillantottam, és csalódottan szóltam hozzá:
- Sajnos éppen elég ahhoz, hogy lemenjünk a többiekhez – feleltem, ő pedig megértően bólintott.
Kikászálódtunk az ágyból, minden, amit viseltünk, az az éjszaka folyamán nagy harcok által visszaszerzett bokszer volt. A gyönyörrel töltött órák bizonyítékai voltak tegnapi ruháink, amelyek szanaszét hevertek a padlón, a levételük sorrendjét követve.
Felhúztam nadrágomat, majd Morgan háta mögé léptem, aki éppen akkor csatolta be az övét. Átkaroltam, kezemmel végigsimítottam felsőtestén, ő pedig vállamra hajtva fejét lehúzott magához egy újabb csókra. Minden erőmre szükségem volt ahhoz, hogy elszakadjak tőle, de sikerült legyőznöm saját magam, így végül kiléptünk a szoba ajtaján.
Morgan a legközelebb eső ablakhoz ment, széthúzta annak függönyét. A fény erőszakosan tolakodott be a helyiségbe, bántotta a szememet, szinte már égette a retinámat. Morgan azzal a szándékkal lépett a következő ablakhoz, hogy az előző merényletet azon is elköveti, azonban hangos, tiltakozó nyögésem hallatán megállt a mozdulata. Értetlenül nézett rám, én pedig hunyorogva válaszoltam:
- Legalább hagyj egy kis időt, amíg visszanyerem a látásomat – dörzsöltem szememet.
- Bocsi – mondta Storm, majd tekintete megakadt valamin az ajtó környékén. Arcára visszatért az a rég nem látott, szigorú kifejezés, ami arra késztetett, hogy én is odanézzek.
Az ajtó előtt különféle sértő jelzőkkel telefirkantott papír állt, melyek mind a szexuális hovatartozásunkat firtatták. A lap mellett egy fénykép feküdt, amelyen én és Morgan voltunk láthatóak – a kép alighanem előző nap készült, a vízesésnél, amikor olyannyira nem figyeltünk semmire.
Ökölbe szorult kezekkel léptem a kép és a lap elé, az elmémet másodpercek alatt borította el a pusztító düh, amikor rájöttem: valaki zsarolni, de legalábbis megfélemlíteni próbál. Felvettem a tárgyakat, tüzetesen megvizsgáltam őket. Megfordítottam a képet, amelynek hátulján egy egyszerű, mégis fagyasztó mondat állt: „van még több is.”
- Tegnap hallottál vagy láttál valamit a vízesésnél? – kérdeztem a mellém lépő Morgant, aki összeszorított ajkakkal, enyhén remegve fogta meg kezemet.
- Nem – rázta meg fejét. – Mit csinálunk? – kérdezte állával a kapott dolgokra bökve, félve a lehetséges választól - miszerint én köszönöm szépen, nem kérek belőle többet -, azonban ez a lehetőség még csak meg sem fordult a fejemben. Ellenben már megint egy mély levegőt vettem, csakhogy ne kezdjem el azonnal szétverni a szoba berendezését mérgemben, majd feszülten így válaszoltam:
- Egyelőre semmit – fordultam felé. – Várunk, úgy csinálunk, mintha észre sem vettük volna. Vagy, legalábbis, mintha nem érdekelne minket.
- Szerinted mit akar? – gyanakodott Storm.
- Nos, a legjobb esetben egy egyszeri pénzösszeget.
- És a legrosszabban?
- Tönkretenni az életünket.
- Kedves…
- Az.
Az ebédlőben minden osztálytársunk ott volt, amikor megbeszélve a dolgot lementünk Morgannal hozzájuk. Úgy tettünk, mintha mi sem történt volna – jelenleg valamiért ez tűnt a legjobb ötletnek, legalább addig, amíg biztosan nem tudtunk semmit a kedveskedő kilétéről.
Nekem azonban volt egy gyanúm, és pontosan tudtam, hogy nem fogom tudni megállni, hogy nehogy számon kérjem az illetőt. A düh megint elfogott, akárhányszor csak rágondoltam, és nehezemre esett visszatartanom magam. Persze ez az egész nem jelentett volna semmi gondot, ha Morgan és én az elejétől kezdve felvállaljuk a dolgot, de… Az a lehetőség túlságosan sok következményt vont volna maga után.
Leültünk az asztalhoz, és nekiálltunk a reggelinek. A gyomrom azonban minden egyes falat ellen tiltakozott, a dühtől, méregtől és haragtól a hányinger kerülgetett, valahányszor erre az aljas és gusztustalan megfélemlítési módszerre gondoltam.
Egész idő alatt a furcsán méregető szempárokat kerestem a huszonakárhányfős csoportban, de senki nem vette a fáradságot, hogy akárcsak a gyanú szikráját ébressze bennem. Illetve, ez így nem volt pontos. A gyanú már réges-rég ott élt bennem, attól a perctől kezdve növekedve, hogy megláttuk a képet és a firkákat.
Morgant felküldtem a szobánkba, azt mondtam, egy kicsit kiszellőztetem a fejemet. Azonban mindez persze nem volt igaz.
A nap hátralévő részében Mattet és Franket kerestem, de utóbbit sehol sem találtam. Matt a szálló mögötti, fákkal teli részen cigizett, amikor szikrákat hányó szemekkel, kezemben a papírt szorongatva léptem elé. Amikor meglátott kiesett a kezéből a cigi, az pedig – szerencsére – éppen egy tócsába esett. A mérgező szál sisteregve kilehelte utolsó füstjét is.
- L-Leon – dadogta Matt, miközben hátrébb lépett egyet. Valahogyan akkor nem tűnt olyan keménynek, mint az iskolában, vagy a verekedés előtti néhány percben. Viszont minden ijedelme ellenére nem hatódtam meg reakcióján, túlságosan a végére akartam járni a dolognak, hogy ennyi elvegye a kedvemet a számonkéréstől.
A pólójánál fogva nyomtam őt az épület falához, mire meglepetten felkiáltott. Arcára kiült az ijedelem, a merő pánik torz fintort csalt arcára, amelytől csak még inkább hánynom kellett.
- Mit akarsz tőlem? – kérdezte felnézve rám, miközben lábával kapálózott. Jobbommal idegesen elé tartottam az azóta már ezerféleképpen összegyűrődött papírt, és eszelős kifejezéssel arcomon kérdeztem tőle:
- Mit tudsz erről?! – A hangom halk volt, mégis benne volt minden gyűlöletem. Mindez azonban nem járt sok sikerrel.
- S-semmit. Esküszöm! – mondta. – Mi ez egyáltalán?
- Magad is jól látod, és nem ajánlom, hogy szórakozz velem!
- Mondom, hogy nem tudok semmit róla! Ember, nincs túl sok kedvem megint összeveretni magam egy ilyen baromsággal! Ennyire azért nem vagyok hülye!
Mély levegőt vettem, próbáltam lenyugodni és elhinni a szavait, bármennyire is nehéznek tűnt. Nem azért akadtam ki ennyire, mert a saját bőrömet féltettem. Valójában egyáltalán nem érdekelt volna a fenyegetés, ha mindez egyedül csak engem érint. De Morgan jövője is múlt rajta, nem csak a sajátom, és a gondolat, hogy a szőkének miattam kell bármiféle rosszban részesülnie… Az mindennél nagyobb fájdalommal és bűntudattal töltött el. Meg akartam őt védeni, még akkor is, ha tudtam, örökké és mindentől ez nem fog menni.
- Szóval azt állítod, hogy az égvilágon semmi közöd nincs ehhez – feleltem kissé lenyugodva, hajolva arra, hogy elhiggyem szavait.
- Így van!
- És van ötleted arról, hogy ki lehet?
- Leginkább a haverodból nézem ki. Mármint nem a mostaniból, hanem a selejtesebbikből. Frankből. Ő… Eléggé fura srác, tudod? És eléggé bekattant, amióta a Nyomi… Izé, Storm… Szóval, amióta összeverekdtünk… Érted, na – mondta gyorsan.
Elengedtem a srácot, mire megkönnyebbülten felsóhajtott. Kezeivel a térdén támaszkodott.
- Úgy látom te is csak akkor vagy nagyfiú, amikor a nálad gyengébbekkel kerülsz össze. De mindegy, nem az én dolgom. Tehát: hol van Frank?
- Fogalmam sincs. Mióta idejöttünk alig láttam. Legtöbbször a vízesésnél van. Valami olyasmit mondott, hogy az volt a családja kedvenc helye, mielőtt meghaltak volna… - A többi szavát már nem hallottam. Mindenről megfeledkezve indultam a vízeséshez, azzal a céllal, hogy ha kell, bármit megteszek, csakhogy vége legyen ennek, mielőtt még igazán elkezdődne.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
