|
12. Fejezet
Shiroku 2010.12.22. 08:41
Frank a vízesésnél ült, kezében ott virított valami bizarr eredetű üveg - bizonyára tömény alkohol, amit már régen is annyira szeretett vedelni, mikor úgy érezte, a világ már megint elárulta őt. Még a víztömeg hangos dörmögése ellenére is tisztán hallottam, ahogyan lenyelte a maró italt, amikor nagy elánnal meghúzta az üveget. Frank ültében is bizonytalanul dülöngélt, hol jobbra, hol pedig balra - és ez csak még inkább felhúzott. Az indulat teljesen elborította az agyamat, a kezemben tartott papírt pedig úgy szorítottam, mintha legalábbis az lenne a Világ Vége okozója.
Mindennemű gondolkodás nélkül léptem Frank elé, de egyelőre nem nyúltam hozzá. Az árnyékom rávetült testére, s csak ekkor vett észre - még egyet húzott az üvegen, majd rám emelte alkoholtól ködös tekintetét. Ökölbe szorított kezekkel álltam és néztem egykori barátomat, aki irányába akkorra már semmi szimpátiát nem éreztem. Ellenben haragot és megvetést, szép számmal.
- Leon - ejtette ki gúnyosan nevemet, s meredten bámulta a vízesés kékjét.
- Frank - szűrtem ki fogaim között.
- Mit akarsz itt?! - förmedt rám, miközben próbált a szemembe nézni, de keresztben álló látószervei mindezt ugyancsak megakadályozták.
- Lenne néhány kérdésem hozzád.
- Remek! Úgyis olyan régen dumáltunk már. - Megint ivott az italból. - Jut is eszembe: hogy van a csajod? - kérdezte Morganra utalva, bennem pedig elszakadt a cérna. Dühödt vadként vetettem rá magamat, még mindig a papírt szorongatva. Frank elterült a földön, én pedig a hasán térdeltem, miközben idegbeteg módjára markoltam pólójánál fogva.
- Na idefigyelj, te kis...! - kezdtem bele gyűlölettől lihegve, de elharaptam a mondatot, mielőtt bármiféle szép jelzővel illettem volna. - Még egy ilyen rossz szó, és esküszöm, hogy csúnya véged lesz, Frank! Nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki ennyire az utálatodat, de most már egyáltalán nem is érdekel. Viszont már rohadtul elegem van a húzásaidból! Szóval: mi a francot tudsz te erről?! - mutattam fel a lapot, ő pedig tanulmányozni kezdte annak tartalmát, ám nem hittem volna, hogy sokra ment vele efféle állapotban.
- Semmit - mondta akadozó nyelvvel. - De ahogyan látom az illető nagyon beletrafálhatott, ha ennyire felhúzott! - nevetett fel.
- Nem ajánlom, hogy szórakozz velem, Franklin! Légy nagyfiú, és mondd meg, ha te voltál, hadd ne legyen lelkiismeret-furdalásom, amikor szétverem a képed!
- Mondom, hogy nem én voltam. Felőlem azzal éled ki a perverzvitásodat, akivel csak akarod, ha nem én vagyok az! Rohadtul nem érdekelsz!
Dühösen fújtattam még mindig rajta terpeszkedve, kívülről láttam önnön agresszivitásomat és a szégyen kezdett behálózni. Régóta nem éreztem efféle haragot, és még magam sem értettem az okát. Csupán azt tudtam, hogy nagyon véres dolgokra lennék képes a zaklatóval, ha nem lenne bennem az a bizonyos, vékonyka kis önérzet. És mindez megrémített, de mégsem tudtam uralkodni magamon. Hiszen Morganről is szólt.
Csupán néhány percnyi vívódás után engedtem el Franket, és szálltam le róla. A fejemben túl sok dolog kavargott - nem tudtam, higgyek-e Mattnek, higgyek-e Franknek, és ha igen, akkor mégis ki az, aki próbál megfélemlíteni?
Frank felállt, s azonnal a földön heverő üveghez lépett. Meghúzta azt, majd tovább folytatta a semmibe-meredést. Mélyet sóhajtottam, két ujjammal köröket rajzoltam halántékomon, majd végül rávettem magamat az indulásra.
Feldúltan nyitottam be a szobánkba, minden erőmmel azon voltam, hogy végre sikerüljön egy kicsit lenyugodnom, és úgy végiggondolni a történteket. Morgan a szobában ült a kanapén, unalmában a nem túl nagy, mégis nézhető tévét bámulva, amelyről három nap után sem tudtam, hogyan került oda - aztán rápillantottam az ülőgarnitúrával szemben elhelyezkedő szekrényre, és hirtelen megvilágosodtam.
Storm kifejezéstelen arccal, talán csak tettetett közönnyel és nyugalommal fordult felém, amikor észrevett. Nem tudtam felfogni, hogy hogyan képes ennyire elrejteni mások elől az érzéseit, és egyfolytában azon törtem a fejem, hogy ez vajon jó-e vagy sem.
Becsuktam magam mögött az ajtót, az időközben galacsinná összegyűrt papírt pedig beledobtam a sarokban árválkodó szemetesbe. Fáradtan ültem le Morgan mellé, aki csak némán nézett. Lehunytam szemeimet, két ujjam közé fogtam orrnyergemet és éreztem, ahogy a próbálkozás, hogy lenyugodjak, elveszi minden erőmet. Sajnálatos módon sosem voltam túl nyugodt személyiség, az előző lakhelyemen talán éppen ezért mentek olyan rosszul a dolgaim.
- Mi történt? - hallottam Morgan halk, nyugodt hangját, amelytől egy kis időre végre én is higgadtabbnak éreztem magamat.
- Elmentem Matthez. - Storm arcán egy pillanatig látszódott a félelem és a döbbenet egyvelege. - Aztán Frankhez is. - Morgan lehunyta szemeit, a fejét hátradobta a kanapén - azt hiszem, nem akarta kimutatni az érzéseit, azt, hogy mennyire nem ért velem egyet.
- És még élnek? - kérdezte sóhajtva, miközben rám emelte tekintetét. A hangjából nem tudtam eldönteni, hogy minek is szánta a kérdést: számonkérésnek, viccnek, esetleg gúnynak?
- Még - hagytam végül rá.
Storm egy ideig csak szótlanul figyelte a némára állított televíziót. A csönd hirtelen és gorombán állt be kettőnk közé, és nem tudtam, mi lenne most a jó, amit tennem vagy mondanom kellene.
- Elmondod pontosan, hogy mi volt? - emelte végül rám a tekintetét, az arcán végre tisztán láttam a kíváncsiságot és az aggodalmat.
- Semmi különös. Udvariasan megkérdeztem Mattet, hogy mit tud a firkálmányokról. Amikor azt mondta, semmit, én megkérdeztem, hol van Frank. Még udvariasabban megtudakoltam az illuminált állapotú Franklint, hogy az ő keze van-e benne a dologban. Állítólag az övé sem.
- Ugye nem csináltál semmi hülyeséget? - nézett a szemembe komolyan Morgan. - Mert, ha jól sejtem, ez az "udvarias" valami olyasmit jelent, hogy ugyancsak mérges voltál. - Bólintottam. Ő pedig felsóhajtott. - Leon, ugye még tényleg élnek?
- Mondom én, hogy élnek. Visszafogtam magam. A két jómadárnak tollacskája sem görbült.
- Akkor jó - hajtotta fejét a vállamra.
Ám sajnos mielőtt még bármibe is belekezdhettünk volna, az ajtót megrázta egy nagyobb dübörgés. A tárgy felé néztünk, az előtt pedig már ott virított két kép. A méreg a másodperc töredéke alatt hálózta be újra az agyamat, és mire eljutott a tudatomig a mozdulat, már réges-régen feltéptem az ajtót és fújtatva néztem a kihalt folyosót. Senki nem volt ott. Ellenben a szobánkban ott illegette magát a két fotó, amelyek engem ábrázoltak - az egyiken Mattet lógattam alig néhány órával ezelőtt, míg a másikon éppen Frank hasában térdeltem.
Morgan kifejezéstelen ábrázattal nézte a készítményeket, egymás után, felváltva tanulmányozva azokat. Majd hümmögött egyet, és felém mutatta azokat.
- Semmi nem volt, mi? - vonta fel egyik szemöldökét. - Végülis, legalább kizárhatjuk Mattet és Franket. Kétlem, hogy bárki képes lenne önmagát lefotózni, miközben valaki éppen a szuszt is kinyomja belőle. Főleg nem ilyen helyzetből...
- Azért nem voltam ilyen durva... - próbálkoztam.
- Ja, Frank is így látja majd, amikor kiderül, hogy kitörted néhány bordáját - nevetett fel Morgan. - Meg Matt is, ha egyáltalán visszatér majd a büszkesége.
- Hogy tudsz te ilyen nyugodt lenni még ilyenkor is? - sóhajtottam végül fel, elvéve tőle a képeket. Morgan arca újra komollyá lett, majd lehajtotta a fejét. Odaléptem hozzá és átkaroltam a derekát. Storm belehajolt az ölelésbe, majd nagyot sóhajtva így szólt:
- Miben segítene, ha kiakadnék?
- Semmiben. De talán mégiscsak az lenne a normális reakció egy ilyenre, nem gondolod?
- Azt hittem, tudod, hogy nem vagyok normális.
- Ez tagadhatatlan - sóhajtottam én is, majd másra tereltem a témát. - Nincs ötleted, hogy ki lehet az?
- Fogalmam sincs. Matten és Franken kívül senki sem jutott az eszembe.
- Nem volt valakivel összezördülésed, még mielőtt idejöttem volna?
Morgan keserűen felkacagott.
- Leon, te is emlékszel a találkozásunkra, nem? Rémlik valami egy mindenki szerint depressziós, emó srácról, aki nem haverkodik senkivel és mindenkit ignorál? Akár hiszed, akár nem, de az voltam én, és tulajdonképpen mindenki utált engem, ha ez az állapot nem áll fenn még most is. Még az is belém kötött, akivel egész életemben egy szót sem váltottam.
- Értem. Bocs.
- Semmi gond.
Az ölelésnek vége szakadt, és Morgan újra kezébe vette a képeket.
- Valahogyan rá kéne venni, hogy találkozzunk... - bámulta még mindig a fotókat.
- És mégis hogyan? Tegyünk ki az ajtónkra egy feliratot, hogy "csörögj ránk, ha te vagy a zaklató, ez és ez a szám", vagy mi? - Leültem a kanapéra. Néhány másodperc után Morgan is ezt tette.
- Tudod jól, hogy nem erre gondoltam - mondta nyugodtan, mire semmi mást nem tudtam tenni, mint megint sóhajtani.
- Bocs. Már megint felhúztam magam. De egyszerűen szét tudnám verni az egész berendezést, amikor csak rá gondolok! Nem értem, hogy mire jó ez az egész. - Storm nyugtatólag rátette kezét a hátamra. - Egyébként, mire gondoltál?
- Semmi konkrét. Csak valami olyasmi van a fejemben, hogy ha lefotózott téged ma délután, akkor értelemszerűen követett. Valószínűleg tudni akarta, hogyan reagálsz.
- Tehát?
- Tehát követett.
- Ezt már mondtad. Nem értem, mit akarsz kihozni belőle.
- Azt, hogy talán újra követne téged. Főleg, ha én is ott lennék.
- És hogyan akarod rávenni, hogy elő is jöjjön, és ne csak gubbasszon egy bokorban, mint holmi kukkoló?
- Nem tudom. De egy próbát megérne, nem?
- De.
Egy kimerítő, hosszú, fárasztó és feszült séta után mindketten a már meglátogatott kilátónál álltunk. A fejemben felváltva mindinkább az kattogott, hogy talán teljesen feleslegesen jártam le már megint a lábamat, majd az, hogy ha mégsem, akkor miféle módon fogom szétverni az illetőt - aztán meg az, hogy mennyire bizsergető is a gondolat, hogy Morgan és én már megint kettesben vagyunk. Utóbbiért persze rögtön el is szégyelltem magam, amikor ráeszméltem - de egyszerűen nem tudtam uralkodni a gondolataimon.
A kilátó és környéke teljes nyugalomba borult. A fák lombjai között ugyan beszűrődött némi napfény, az erdő ezen része valamiért mégis borúsnak és árnyasnak tűnt - talán csak a kialakult helyzet miatt.
Morgan zsebre dugott kézzel támaszkodott a kilátó egyik fájának, miközben én mellkasom előtt összefont karokkal szemléltem az erdőt. Storm lehunyta szemeit - a levelek és ágak kavalkádja között éppen az ő arca felett tátongott egy aprócska rés, így kapott egy keveset a már-már fullasztóan fényes és sárga napfényből.
- Szinte már tényleg csodálatra méltó a közönyöd - mondtam elmosolyodva, mire érdeklődve rám emelte kék szemeit.
- Szerintem ez az egész nem érdemli meg, hogy kiakadjak érte. Véleményem szerint a végtelenségig gyáva ember az olyan, aki ilyen aljas és gusztustalan módon próbál valakiben félelmet kelteni. Én nem félek tőle.
- Ó, milyen bátor itt valaki, Storm! - kiáltott fel egy ismerős hang a hátunk mögül, de nem jöttem rá, kié. Az alak az egyik fa mögül lépett ki, a nyakában ott lógott egy nem túl drága fényképezőgép, a zsebében pedig ott rikított egy sárga boríték. Sejtettem, mi van benne. - Mondd csak, akkor is ilyen nagy lesz a szád, amikor a szennyes kis titkaitokat mind kiteregetem a suli előtt? - nevetett fel.
- Eric - morogta Storm, én pedig még mindig mozdulatlanul álltam Morgan mellett, ahogyan rájöttem, ki is az illető. Nem meglepő módon újra elöntött a méreg. Az egyetlen dolog, amiért még tényleg nem vertem agyon a srácot, az az volt, hogy ott állt mellettem a szőke. És ugyancsak nem akartam, hogy kiábránduljon belőlem, amikor éppen látja, hogy szétverek valakit. Még akkor is, ha az egyén jócskán megérdemelte volna.
- Mit akarsz, Slodowsky? - kérdeztem komor hangon, mire a kérdezett önelégült vigyorra húzta a száját.
- Szerintem már nagyon jól sejted te azt, Donovan. - Ördögien felkacagott. - Ó, és mielőtt még elfelejteném: nagyon édesek voltatok a vízesésnél. Komolyan. Ha lány lennék, biztos lenyomtam volna egy orrvérzést. - A hangja negédesen csengett. - Csakhogy fiú vagyok, és semmi mást nem éreztem, mint undort. - Az arcán megjelent a leplezetlen megvetés, és az előbb említett érzelem is.
- Utoljára kérdezem, Eric: mi a frászt akarsz?! - támadtam rá. A srác azonban az ijedelem helyett csak kivette a zsebéből a borítékot és meglóbálta azt az arcom előtt. Kikaptam a kezei közül és felnyitottam a tetejét - fotók tömkelege, rólam és Morganről. Hirtelen úgy éreztem, mindjárt kidobom a taccsot. Hihetetlenül undorítónak és aljasnak éreztem ezt a módszert, és bántotta az önérzetemet. Tudtam, hogy a magánéletemhez senkinek semmi köze, és ezzel Slodowsky is tisztában volt - mégis önként és dalolva furakodott be a személyes dolgaimba, hogy ellenem, és nem utolsó sorban Morgan ellen is fordítsa azokat. Óvatosabbnak kellett volna lennem.
- Nehogy azt hidd, hogy nincs belőlük másolat. Sőt, a negatívok is megvannak - mondta, miközben a képén elterülő torz vigyor csak még nagyobbá lett.
- Még mindig nem mondtad el, hogy mit kérsz értük - szólalt meg higgadt hangon Storm, még mindig a kilátónak vetett háttal, tökéletes pókerarccal.
- Szerintem nem meglepő, ha azt mondom: pénzt. Sokat - kacagott fel, mire Morgan elhúzta száját.
- És mégis mennyit? - kérdeztem dühösen. Magamban már rég eldöntöttem, hogy mit fogok tenni - a hallott összeg pedig nem sokat változtatott ezen, annak ellenére, hogy tudtam, a szüleim nem fognak örülni, mikor meglátják a bankkártyámat. Vonakodva, de belementem a dologba. A hányinger már tényleg vészesen kerülgetett.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
