|
Első lecke
Shiroku 2010.12.30. 18:53
Kinyitom a bejárati ajtót, és a szobában uralkodó sötétség a csontjaimig hatol. Az idilli környezetben fekvő házat betakarja a nyúlós, ragacsos feketeség - nem ereszti, fogva tartja őt a megannyi lehúzott redőny, amelynek rései közt haldokolva tör be néhány reményvesztett fénysugár. A sárga nyalábok tükrében gomolygó cigarettafüst éledezik, táplálja őt az a vékonyka szál, ami a fotelben ülő férfi szájában parázslik.
A barna hajú és zöld szemű, ápolt és rendezett küllemű alak kezében régen üres borosüveg hál; körülötte hamutartó, edénykében a zacskóból kiszedett dohány és a hozzá kellő töltő. A szobában teljes csend honol, csupán én és a férfi horkolása töri meg a nyugalmat.
Ledobom a kulcsot a tartóba, leveszem a sapkámat és a sálamat. Az ujjatlan kesztyű cseppet sem melegített kezemen - az csak amolyan dísz, egy kellék a fenntartott látszathoz, hogy milyen menő gyerek is vagyok. Zsibbadozó, érzéketlen ujjakkal nyúlok a kabátom gombjai felé, de csak sokadik próbálkozásra vagyok képes áthúzni a fekete, kerek tárgyat az anyagon. Nem érzem, mit is csinálok: az érzékelés halovány illúziójában ringatózok, hátha sikerrel járok. Végül a hadjárat győzelemmel ér véget. Nem olyan örömben úszó rózsaszín-felhősben, amikor a végén a főhősé lesz a hercegnő, és a Világ megmenekül - sokkal inkább az a győzelem ez, amikor úgy érzed, a harc kiszívta minden erődet, és neked semmi máshoz nincs erőd és kedved, mintsem az ellenséggel együtt halni meg. Persze, talán mindez túlzott egy gondolatmenet, ha arra gondolunk, hogy az egész egy kabátról és annak gombjairól szól. De mégis, ahogyan az előszobában küzdök a ruhadarabokkal és hallgatom apám horkolását, a szemközti tükörben semmi mást nem látok, mint egy bábut, aki minduntalan játssza az ő unalmas, érdektelen kis szerepét, és mindeközben kétségbeesetten kiabál, hátha valaki megsajnálja őt. De az előadását régóta nem nézi senki sem.
Nagyot sóhajtok, leráncigálom magamról az acélbetétes bakancsot és beljebb lépek a cigarettafüstös, poshadt szagú szobába. Arrébb rúgok egy sörös dobozt, abból erőtlenül kilöttyen néhány csepp folyadék, mely szánalmasan aprócska tócsát hagy a parkettán, és már abban a pillanatban tudom, hogy mindezt a mocskot nekem kell majd eltakarítanom, hiszen Carlnak holnap dolgoznia kell. Fintorogva haladok tovább a szobám felé, egyenesen a lépcsőhöz, de annak első fokán megtorpanok. Hátrafordulok, odalépek a férfihez és undorodva, mégis sajnálkozva, enyhe bűntudattal kiveszem szájából a még mindig égő csikket. Elnyomom a földön fekvő hamutálban, majd ténylegesen elindulok a menedékemhez. A talpam alatt néha megreccsen egy-egy deszka, és minden alkalommal attól rettegek, hogy felébred - nem akarok így beszélni vele; túlságosan fáj.
Reszketeg sóhajjal nyitom ki az ajtómat, amelyben a fény túlságosan vakító a nappali és a ház viszonyaihoz képest - a napsugarak aljas módon, vidáman törnek be a szobámba, már-már a képembe kacagva, a boldogság sose létező valóságát ígérve nekem. De én nem hiszek neki - régen talán hittem, de azóta már sok év telt el. Hát a táskámat az ágyra dobom, hanyagul, hiszen már jó ideje nem érdekel, ha tönkremegy, majd az ablakokhoz lépek. Behúzom a függönyöket; semmi kedvem ehhez a színjátékhoz, amelyben egyedül én érzem úgy, hogy még a jótündérek is gonosz, rút banyák, akik a véremre szomjaznak. Inkább hagyom, hogy a sötétség engem is behálózzon, amolyan jótékony magányosságot ébresztve bennem.
Bekapcsolom a hifimet, a lehető leghalkabbra beállítva a hangerőt, hogy még véletlenül se keltsem fel az alvó, egykoron kedves és jótékony oroszlánt, aki sose volt vad és halálra éhes, de mára már mégis az alkoholtól ingatagok léptei. Elmosolyodom ezen a lehetetlen gondolaton, majd a mosoly kiábrándult vigyorrá lesz, amikor elmémbe szökken a felismerés: a látszat ellenére végtelenül gyenge és álmodozó vagyok.
A szobámból nyíló fürdőbe lépek, útközben lehúzom magamról a fekete, kötött pulóvert és azzal együtt a Green Day-es pólómat, majd a szennyesbe dobom őket. Meztelen felsőtesttel, egy szál fekete, kopott farmerben állok a tükör előtt, miközben önnön arcképemet bámulom. A bábuét, aki az életben csak néha szabadul az őt ráncigáló zsinóroktól, s azt is úgy éri el, hogy önként és dalolva tekeri egy másik mester madzagját a nyaka köré...
Más gondolat: szeretem, ahogyan kinézek. A szőkére festett, vasalt haj, a természetesen kék, feketével kihúzott szemek mind egy olyan védelmet emelnek körém, amitől egy időre én is elhiszem, hogy erős vagyok, még akkor is, ha pontosan tudom ennek az ellenkezőjét. Fiú létemre egyedül a külsőm az, ami által tiszteletet keltek másokban, akikben annyi önérzet sincs, hogy legalább magukra öntsenek egy álcát az idegenek előtt. Úgy, ahogyan azt én is teszem.
De mindennek ellenére azért néha mégiscsak üdítő érzés levetni ezt a maszkot...
Megnyitom a csapot, az ömlő víztömeg alá emelem tenyerem, és várom, hogy megteljen a folyékony tükörrel. Mikor mindez megtörténik, nemes egyszerűséggel az arcomra hajítom a hideg nedvességet. A szemfestékem lefolyik az arcomon, én pedig úgy nézek ki, mint valami elfuserált sorozatgyilkos. De bármennyire is imponál ez a gondolat, mégiscsak a fehér törülköző felé nyúlok, és leitatom vele a feketeséget, amely tovább él a bolyhos textilen, bemocskolva azt.
A zsebemben megcsörren a mobilom, irritálóan rezeg és csikál. Pontosan tudom, hogy ki hív, és a szívem már csak attól is gyorsabban ver, ha magam elé képzelem az arcát. Azt is tudom, hogy azt akarja, menjek át hozzá. Ettől a gondolattól pedig a szívem leáll, hogy a másodperc tört része alatt újra észhez térjen és fullasztóan sok vért termeljen, a testem majd' minden pontjába. Tisztában vagyok azzal, hogy ez nem normális. Nem így kéne reagálnom rá, hiszen minden órákig tartó, selymes vigasz, amit nyújt nekem, az csak azért van és azért lehetséges, mert a barátságon kívül semmi több nincs köztünk. Illetve... Ezzel hitegetjük magunkat, de a magam részéről mindez már régen több ennél...
Kiveszem a zsebemből a vékony, ultra-modern kütyüt és a szobámba menet fölveszem.
- Igen? - szólók halkan, nyugalmat sugárzó hanggal, amelyből csak én érzem ki a reszketést.
- Átjössz? - kérdezi Raven egyszerűen, mintha természetes volna a kérdés.
- Mhm... - mondom. - Mikorra?
- Mondjuk egy órával ezelőttre? - nevet bele a telefonba, és magam előtt látom, ahogyan vigyorog, mint a tejbe tök.
- Oké. - Szó nélkül zárom a vonalat, majd lassú, komótos léptekkel indulok a szekrényem felé. A szívem a torkomban dobog. Egyszerre lenne kedvem sírni és őrült módjára nevetni önnön szerencsétlenkedésemen. Nem vagyok normális...
Raven lakása nem túl nagy, mégis kényelmes és otthonos. Egyáltalán nem olyan, mint a miénk. De hát, ha egyetemista létemre én is megengedhetnék magamnak egy olyan kéglit, mint amilyen az övé...
Némán ülök a fekete hajú, őrjítően zöld szemű srác nappalijában, aki ott terpeszkedik a lábaim előtt, a kanapénak vetett háttal – alig fél méterre tőlem, de én mégis úgy érzem, hogy sosem lehetek igazán közel hozzá. A TV-t bámuljuk; ő chipset eszik, én pedig elégedetten majszolom a második tábla marcipános étcsokoládémat. Elszakítom tekintetemet a mozgó képeket sugárzó dobozról, a szemem valamiért azonnal megakad Raven arcán, amelyet csak felülnézetből, oldalprofilból látok. Saját magamon kell erőszakot alkalmaznom ahhoz, hogy végül elég erőt gyűjtsek, hogy a szoba berendezését kezdjem tanulmányozni, holott már pontosan tudom, hogyan néz ki, mi merre van.
A kanapé, melyet éppen belakok, a helyiség közepén helyezkedik el, előtte van a síkképernyős TV, szorosan a falhoz simulva. A televízió és az ülőgarnitúra között nagy, puha, vörös és narancssárga színű szőnyeg terül el a világos szín parkettán. A falak citrom- és narancsszínűre festettek, a szemközti előtt végig virágok sorakoznak - páfrányok, kaktuszok és húsevők. Jobboldalt hatalmas ablakok, amelyek behúzott függönyökkel tartják távol a fényt. Mögöttem plafonig érő polcok, mind tele könyvekkel - klasszikusok és friss regények, a fantasy-tól a krimiig minden, ami jó.
A filmnek néhány percen belül vége van és Raven felül a kanapéra mellém. Kezét a háttámlára rakja, a vállam mögé, és csak a rossz fényviszonyok miatt nem veszi észre, mennyire elvörösödtem a jelenlététől. Magamba szívom az illatát, ami teljesen elveszi az eszem. A szemem egyre inkább telt ajkait pásztázzák, de ő nem tesz semmit. Csak néz rám, szép ívű smaragd szemeivel, és tudja, látja rajtam, hogy már megint rám fér a vigasz. De ő nem olyan, hogy csak úgy egyszerűen ledöntsön és kész. Azt hiszem, őt tényleg érdekli, hogy mi van velem...
- Elmondod, Honey? - Honey... Ő az egyetlen ember a Földön, aki így hív engem.
Mélyet szívok az illatától terhes levegőből, csakhogy fokozódjon az engem szédítő őrület, és összeszedve minden erőmet belekezdek.
- Megígérte, hogy visszafogja magát – suttogom az apámra célozva.
- Nem tette? - kérdezi, közelebb hajolva hozzám. Érzem a tenyerét a vállamon - a bőröm felforrósodik azon a helyen.
- Nem. Pedig megígérte. Ezzel csak magát teszi tönkre, és ezt ő is tudja. De nem érdekli. Nem érdekli őt már semmi se! - hajtogatom egyre több indulattal, amelynek kitörését ő állítja meg, talán még éppen idejében.
- Honey... - suttogja. Az arca mind közelebb ér az enyémhez, s a vágy hirtelen újra felgyúl bennem. Rettenetesen vágyom az ajkait, az érintését, mindazt, ami feledteti velem ezt a földi Poklot. Néhány centiméter, ebben a pillanatban mégis kilométereknek vélem a szánk közti távolságot. A leheletét már a számban érzem; édesen forró és csábító, ahogyan tüdőmbe szívom az én személyes, két lábon járó drogomat.
Raven közelebb csúszik hozzám, a karjai már régen a csípőm köré fonódtak, az eszem pedig abban a pillanatban kiugrott az ablakon, hogy átléptem a lakás küszöbét.
- Raven... - nyöszörgök szánalmasan, közvetlenül azelőtt, hogy végre megcsókolna. De hamisítatlanul megteszi - érzem forró nyelvét az ajkamon, ahogyan szétválásra készteti azt, és érzem akkor is, amikor puhán, vigyázón utat tör a számba. Meleg és nedves, amolyan bűnbe taszító, ellenállhatatlan suttogás.
Nem bírok magammal, kétségbeesetten kapaszkodok nyakába, ő pedig ölébe von. Odaadóan csókol, mintha ez az egész természetes lenne és nem volna bűnnel teli, átkozott fertő mindaz, amit teszünk. De túlságosan jó érzés, és túlságosan megszerettem mindezt ahhoz, hogy itt megálljak. Többet akarok, mint mindig.
Raven szorosan tart, még akkor is, mikor feszülő ágyékunk egymáshoz simul. Felnyögünk. Reszket egész testem, úgy, ahogyan az övé is - a visszafojtott nyögések és a tüdőnkből felszakadt sóhajok betöltik a szobát, észveszejtő kéjjel árasztva el minket.
Raven nyelve kisiklik ajkaim közül, a fejem hátrahanyatlik, ahogyan megérzem száját és nyelvét a nyakamon. Libabőrös leszek az érzéki érintésektől, s testem minden kis részecskéje a folytatásért könyörög. Ő pedig csak csókolja, szívja a nyakam érzékeny bőrét, és mindinkább úgy érzem, nem bírom tovább.
Összeszedem minden önuralmamat és egy hirtelen ötlettől vezérelve hátradöntöm őt a kanapén. Raven arcán egy pillanatig végigsuhan a döbbenet, majd aztán rögtön a tarkómra helyezi kecses ujjú tenyerét, s lehúz magához egy csókra. Remegő kezeim bekúsznak egyszerű fekete pólója alá, végigsimítok a finom puha bőrrel fedett tetszetős, nem túl nagy izmokon, és máris tudom, hogy elvesztem. Hogy az egész reménytelen, hogy nincs esély arra, hogy egyszer is teljes őszinteséggel beszélgessünk erről és tisztázzuk a dolgokat. Tudom, hogy ha rajtam múlik, akár örökre képes lennék eltűnni ebben a zavaros és kusza kapcsolatban, csakhogy titkon minduntalan utána epekedhessek. Pontosan tudom, de egyáltalán nem érdekel. Raven közelében mindannyiszor lehullik az engem ölelő-védelmező fal, és még mindig nem tudom eldönteni, ez jó-e vagy sem.
Mire észbe kapok Raven máris maga alá fordít, hosszú, vékony ujjai pedig pólómat cibálják. Röpke másodpercek alatt szabadít meg a kellemetlenül feleslegessé vált ruhadarabtól, s teszi meg ugyanezt sajátjával is. Nem kapok levegőt, vagy ha igen, az túlságosan kevés; a Világból rajta kívül semmi mást nem érzékelek. Ajkaival mellkasomon kalandozik, sokat ígérőn halad lassan lefelé. Nedves csókokat hint a bordáim fölé, a hasamra, nyelvével köröket rajzol köldökömbe. Majd ahelyett, hogy tovább haladna lefelé, orrával végigsimít a testemen, vissza a nyakamhoz. Érzem, tompán hallom, ahogyan az övemmel babrál, majd céltudatosan lerántja rólam a farmeromat a bokszerrel együtt. A nyelve immáron újra a köldökömnél jár, őrjítő lassúsággal érkezve el ahhoz a helyhez, amelyről tudja jól, miféle gyönyöröket okozhat nekem. De végre elér oda is. A szívem a torkomban dobog, a tüdőm szinte már sípol a felületes légvételeimtől, a kezemmel pedig menthetetlenül kapaszkodok a kanapé anyagába. Aztán, ahogyan Raven szájába fogad engem hirtelen belemarkolok a szerencsétlenül járt használati tárgyba. A bensőm feszít, minden porcikám a kielégülésre vágyik, de leginkább arra, hogy végre szorosan magamhoz szoríthassam Ravent, anélkül, hogy ő gyanúsnak vélné azt. Iszonyúan jól csinálja azt, amit csinál.
A nyelve körkörösen jár érzékeny részem még érzékenyebb bőrén, szívja és kényezteti azt. Túlságosan gyorsan tűnnek tova a valójában nagyon is hosszas percek, majd a gerincem ívbe feszül, testemet végigjárja a remegés, és érzem, hogy közel vagyok ahhoz a ponthoz. A hirtelen rám törő gyönyörtől Raven hátába karmolok, de őt mindez nem zavarja - magabiztosan folytatja azt, amibe belekezdett. Aztán a remegés hatalmas erővel utoljára végigjár, és nem bírom tovább. Raven szótlanul nyeli le mindazt, ami a szájába érkezik, néhány másodpercig még elidőzik odalent. Bár már tompán, bizonytalanul érzékelek, ujjaimmal mégis hajába markolok. Felhúzom magamhoz, reszketve marok ajkába, ő pedig viszonozza a csókot. Még mindig nyelvével kényeztet, mikor én végre büntetlenül azt tehetem, amire már annyira vágytam: a karjaimmal szorosan átfogom Ravent és úgy szorítom magamhoz, mintha sose akarnám elengedni. Már túlságosan belezavarodtam a saját hazugságaimba...
Raven szótlanul forgat ujjai között egy cigarettát, miközben hagyja, hogy fekete tincsei szemébe lógjanak. Meztelen felsőtesttel ül mellettem a kanapén, s én szintén farmerben fekszek, tarkóm alatt kezeimmel. A ködös elmével átélt percek elmúltak, még csak haláltusájuk se volt - egyszerűen csak tova lettek, minden előzmény és következmény nélkül. Hiszen nem ez volt az első alkalom köztem és Raven közt.
Azt, ami kettőnk között van, nem nevezném párkapcsolatnak. Soha, egyikünk se mondta a másiknak, hogy úgy szeretné, hogy az együtt töltött kéjes éjszakák egyszerű vigasznál többet jelentenének. Amikor legelőször megtörtént a dolog, megállapodtunk, hogy csak legjobb barátok vagyunk, akik támogatják egymást. Az egész csak azért történt meg, mert én magam alatt voltam, Raven pedig megtalálta a megfelelő szomorúság-űzőt, ami mind a kettőnknek örömöt okoz.
Így hát megszokott dolognak számít, hogy egy-egy menet után én és Raven úgy ülünk vagy fekszünk egymás mellett, mintha nem történt volna semmi, de legalábbis ez lenne a Világ legtermészetesebb dolga. Mert mindketten meg vagyunk győződve róla, hogy a másiknak nem jelent többet annál, mint ami...
Azt hiszem, Raven hatalmasat csalódna bennem, ha tudná az igazat...
Nagyon sóhajtva felülök Raven mellett, ő pedig nyugodtan rám néz – nem ridegen, egyszerűen csak nyugodtan. Egy pillanatig elbambulok, az elmémben az a kérdés lüktet és pulzál, hogy vajon meddig leszek képes így, szótlanul folytatni ezt a képtelenséget, ami kettőnk között zajlik?
- Mi a baj, Eliot? – Raven csak olyankor hív Honey-nak – amikor elmúlik a pillanat vagy barátokkal vagyunk, mindig a keresztnevemen szólít.
- Semmi, bocs. Csak elbambultam. – A féligazságok az egyetlen mentsváraim. – Adsz egyet? – nyúlok a frissen kibontott cigis doboz felé, és anélkül veszek ki belőle egy szálat, hogy megvárnám a választ. Úgyis tudom, mi lesz az.
- Elmúltál már tizennyolc? – vigyorogja Raven hátradőlve a kanapén, majd miután meggyújtottam a csikket én is ugyan így teszek. Nem válaszolok a kérdésre.
- Jack és Marie üzenik, hogy holnap este az Unikornisban lesznek. Azt mondják, jó buli lesz és szentségtörés lenne kihagynunk.
- És: megyünk? – Már rég tudja a választ.
- Egy frászt. Semmi kedvem az ő idétlenkedésüket nézni és hallgatni egész éjjel. – Beleszívok a csikkbe.
- Hát akkor mit csinálunk?
- Ami engem illet, szerintem én a folyónak megyek. – Felállok és felveszem a ledobott pólómat, miután a csikket inkább elnyomom. Az átkozott ruhadarab persze azonnal visszarántja elmémbe a félórával ezelőtt történteket, csakhogy én tovább fuldokolhassak poshadt vizű érzelmeim tengerében. „Legszívesebben tényleg meglátogatnám a folyónkat.” De az álarc már abban a pillanatban visszakerült rám, hogy Raven feltápászkodott rólam és én felhúztam a nadrágomat, így ő ebből nem vesz észre semmit.
- Ugye tudod, hogy utálom, amikor ilyen öngyilkos gondolataid vannak? – kérdezi a hátamtól ő, én pedig elvigyorodok, hogy a valós érzelmeimnek végképp ne legyenek jelei.
- Ez van: Sprite – mondom elhúzott szájjal. – Most pedig lépek. Tudod: folyó gyanánt.
- Nem jó vicc.
- Dehogy nem. Csak te nem értékeled a humoromat.
…Hol van már az a folyó…?
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
