|
13. Fejezet
Shiroku 2011.01.02. 15:40
Konfliktus és Konfrontáció
Amikor belementem az üzletnek nem éppen nevezhető akármibe, Eric arcán önelégült vigyor terült szét. Kihúzta magát, majd lassan megfordult.
- Öröm veletek üzletelni, srácok - mondta. - Amint hazaérkeztünk a kirándulásról, másnap találkozunk a parkban, pontban este tízkor. Ti odaadjátok nekem a pénzt, én meg nektek a képeket. Ha nem kapom meg a lóvé egészét, akkor egy napon belül az egész iskola, sőt a fél város tudni fog a ti kis... viszonyotokról. Oké? Oké. Akkor nem sokára találkozunk. - Ezzel elégedett képpel visszaindult, feltehetőleg a szálláshoz.
- Remek... - szólt Morgan keserűen kis idő után. - Miből fogjuk kifizetni?
- A szüleim tehetősek, rémlik? - sóhajtottam. - Van bankkártyám, szép összeggel rajta. Nem nagy ügy.
- És azt hiszed, hogy ennek ellenére hagyom, hogy te fizesd ki az egészet? - Felvonta szőke szemöldökét.
- Igen. Sőt, nem hiszem, hanem tudom - néztem rá komolyan. - Nekem nem okoz problémát, egy hét alatt újra rajta lesz ugyanannyi, mint ezelőtt.
- Akkor is... - kezdett bele Morgan, de befejezni már nem tudta.
Az ajkaim övéire simultak, ezzel megakadályozandó a további ellenkezést. Nyelve nedvesen követelőzött a folytatásért, ahogyan karjaival átfonta nyakamat, én pedig derekánál fogva húztam őt még közelebb magamhoz. Még mindig túlságosan kívántam őt...
A kirándulás további része úgy telt el, akár a mesékben: hol volt, hol meg már nem. Mire elkezdtem volna felkészülni a parkos eseményekre, már régen begördült a busz az iskola parkolójába, és én meg Morgan nagy sóhajjal szálltunk le a járműről, kezeinkben a csomagjainkkal. A szőke mellettem haladt végig, lassan és komótosan, illeszkedve az én kedvtelen tempómhoz. A magam részéről azért nehezítette - az egyébként akadálymentes - előrehaladást totális depressziónak is beillő illúzió, mert legfőbbképpen semmi kedvem nem volt elválni Stormtól, másrészt pedig a délután folyamán még le kellett vennem a pénzt a számlámról, lehetőleg úgy, hogy a szüleim minderről csak sokkalta később szerezzenek tudomást. Akárhogyan is, de mindkettő ugyancsak nehéz feladatnak bizonyult.
Mikor - az amúgy tíz perces séta helyett húsz perc alatt - megérkeztünk az iskola kapujának közeléhez, Morgan hirtelen megtorpant. A szemei összeszűkültek, gyilkos komolysággal meredtek egy pontba, s ajkai szorosan megfeszültek állkapcsán. A kezei ökölbe szorultak, a táskáját cipelő ujjai elfehéredtek a rászorítástól.
Odanéztem, ahova ő is meredt.
A kapu előtt egy srác állt, egyetemista lehetett. Vállig érő, barna haja volt, a szemei sötétek, a szó gonosz értelmében is. Egy fehér inget viselt rajta fekete mellénnyel, valamint világos farmert, drága bőrcipővel lábán. Zsebre tett kézzel, ördögien kivillantva fogsorát bámult vissza Morganra. Rosszat sejtettem - nagyon rosszat.
- Ismered? - kérdeztem tőle fogaim közt kiszűrve a szavakat.
- Aha - mondta rideg, gyűlölettől terhes hangon.
- Ki ő?
- A bátyám, Tom - sóhajtotta. Szabad kezének két ujját a nyakán lüktető érre helyezte, feljebb lökve szegecses övét. Ezüst kereszt fülbevalóját a szél cibálta hajával együtt.
- Valami azt súgja, hogy nem vagytok túl jóban.
- Jóban? Egyáltalán nem. Tiszta szívemből gyűlölöm őt. A komolyabbik probléma már csak az, hogy az érzés kölcsönös - adta fel pulzusa mérését. - Mennem kell. Majd beszélünk? - fordult hátra, ahogyan elindult a bátyja felé.
- Persze - feleltem, ő pedig azonnal megindult előre. - Morgan! - szóltam még utána. - Minden rendben lesz? - néztem aggódva a kapu előtt ácsorgó srácra.
- Hm... - nézett félre. - Persze. Elvégre a bátyám. Nem szedjük szét egymást, csak nem férünk meg a másik mellett. De nem vívunk élet-halál harcot, szóval... Mi baj lehetne, nem? - mosolyodott el furán, ezúttal tényleg nagyon különösen. Nem tudtam megfejteni, már sokadszorra. - Mindegy, hagyjuk. Majd hívj. - Ezzel határozott léptekkel megindult a bátyja felé, engem egyedül hagyva a fejemben kongó monológjával.
Fél perc múlva Storm odaért a testvéréhez. Tom arcán még szélesebb lett a torz vigyor, hirtelenjében ugyanolyan visszataszító képet vágott, mint Eric az erdőben. Morgan tökéletesen leolvashatatlan ábrázattal, minden bizonnyal szúrós, rideg hangon kérdezett valamit bátyjától. Az gusztustalanul állszent vidámsággal válaszolt neki, majd karjával átfogta a szőke vállát, s terelni kezdte, el az iskolától. Storm nagy indulattal rázta le magáról a kéretlen gesztust, amely látszólag egyáltalán nem volt kedvére. Végül eltűntek a nem túl nagy, mégis takaró tömegben.
Kifújtam tüdőm tartalmát, majd valamiért késztetést éreztem arra, hogy oldalra forduljak. Ahogyan megtettem a mozdulatot már meg is bántam - alig tíz méterre tőlem Eric támaszkodott az iskola falának, lába mellett a csomagja, szintén vigyorogva. Kezdett nagyon elegem lenni abból, hogy körülöttem Morganan kívül nincs egyetlen ember sem, akiből hiányozna a szadistaság, és akiben lenne is egy kevés önérzet. Úgy éreztem, sürgősen rá kell szoknom a gyomornyugtatókra.
Eric elé beállt egy fekete BMW, a srác pedig felemelte kezét, és fölényesen integetni kezdett nekem. Majd megfogta a táskáját, bedobta a kinyíló csomagtartóba, s beszállt hátra.
Két ujjam közé fogtam orrnyergemet, és inkább elfordultam a másik irányba. Azt se kellett volna: az egyik fa tövében Matt és Frank beszélgettek, egyenesen engem bámulva. Tényleg kezdtem ideges lenni, a mellkasom feszített a dühtől, és nem tudtam, hogyan lennék képes lenyugodni.
Nem értettem, miért akar mindenki mindenkinek rosszat. Az itteni életem fokozatosan szinte majdnem ugyanolyanná vált, mint Floridában: erőszak, gyűlölet, dominancia, zsarnokoskodás. Akkor és ott, az iskola kapujától negyven méterre rájöttem, hogy az, ami elől menekülni akartam egy évvel ezelőtt, minden előjel nélkül megint utolért engem, és nem térhetek ki előle újra. Hiába akartam új életet kezdeni, hiába igyekeztem annyira, hogy semmit se rontsak el, hogy végre béke legyen... A körülöttem élők nem hagyták, és bűntudat nélkül tépték darabokra a terveimet, a Pokolnál csak hajszálnyival jobb hellyé téve az életemet.
Inkább csak elindultam haza, reménykedve, hogy a saját menedékem démonai nem tartózkodnak otthon. Tudtam, hogy ezúttal csúnya vége lenne, ha találkoznék velük.
Nem volt szerencsém. A szüleim otthon tartózkodtak, rosszindulatúságuk teljében, és szinte már csak arra vártak, hogy hazajöjjek, és ők tovább traktálhassanak rengeteg kivetnivalójukkal.
- Nocsak, Leon - lépett ki a nappaliból az apám. Világoskék inget viselt, gondosan betűrve fekete nadrágjába, amelynek bőrszíjjal akadályozta meg lecsúszását. Rövid fekete haja gondosan, precízen elválasztva pihent koponyáján, kicsi, barna szemeiből szégyen irányult felém. Sasorra alatt vékony vonallá lett szája, enyhén kocka alakú álla akaratosan tört előre arcából. Hosszú, erős ujjai között szivart szorongatott, másik kezét zsebre vágva nézett rám szigorúan. - Hol voltál?
- Kiránduláson - feleltem szűkszavúan, ám ekkor belépett anyám.
- Leon, kicsit bővebben, ha kérhetlek. Azt hiszem, érthető, ha szeretnénk pontosan tudni, hogy merre is jártál, figyelembe véve a Floridai kis incidensedet. - Mrs. Donovan magas nő volt, majdnem akkora, mint a férje. Hosszú vörös haja elit kontyban feszült fejének tetején, frissen festve, a festéktől ragyogóan. Zöld szemei héján elegáns szemfesték csillámlott, orcájára enyhe piros foltot hintett a púder. Fitos, egyenes orra átlátszó árnyékában telt, rúzstól vérvörös ajkak feszültek egymáshoz, ellentmondást nem tűrően. Fekete kosztüm pihent korához képest vékony és nőies testén, nyakában fehér gyöngynyaklánc. - Mondd el, kérlek, hogy hol voltál és mit csináltál. - Hangjában nyoma sem volt kérésnek, csupán a felsőbbrendűség megtévesztő érzetének. A harag kitörni vágyott belőlem, és én megadóan engedtem neki.
- Semmi közötök nincs az életemhez! - adtam hangot a véleményemnek.
- De igenis van - kezdett bele Mr. Donovan -, ameddig itt élsz az én házamban, az én ételemet és italomat fogyasztod és az én pénzemet költöd! Egészen addig közöm és jogom van a dolgaid felé, ameddig gondoskodom a te kis kényelmes, gondtalan életedről! Szóval ajánlom neked, hogy válaszolj anyádnak, különben...
- Különben? - vágtam a szavába feszülten. - Megversz? Másfél fejjel magasabb vagyok nálad, és a pénz, ami a bankszámlámra kerül havonta, hivatalosan teljesen az enyém lenne, ha nem nyúltátok volna le az örökségemet. Nem, nektek az égvilágon semmi közötök nincs az életemhez, azon kívül, hogy egy hónapban egy hetet egy házban lakunk. Szóval egyikőtök se jöjjön azzal, hogy ti tartotok el, mert lehet, hogy ti fizetitek a számlákat, de mind a hárman tudjuk jól, hogy nem jelent olyan nagy költekezést ez a pénztárcátoknak, mióta Arthur feldobta a talpát!
- Takarodj a szobádba! - kiáltott fel apám, a lépcső felé mutatva ujjával.
Másnap délután nagy sóhaj kíséretében helyeztem be a néhány millis kártyát a neki fenntartott résbe, amely azonnal magába is nyelte azt. Bepötyögtem a kódot, kezemmel a gépnek támaszkodtam. Előttem váltott a képernyő, különböző opciókkal összezavarva amúgy is kusza elmém, én pedig széthasadni készülő fejjel nyomtam meg valamelyik gombot. Beírtam a felvenni kívánt összeget, majd a túlméretezett masina hosszas morajlás után percekig köpte magából a pénzt. A mögöttem szobrozó biztonsági őr feszülten, gyanakvó tekintettel figyelte ügyködésemet, ahogyan egy hófehér borítékba helyeztem a zavaróan sok bankjegyet, amelyet aztán gondosan elrejtettem táskám mélyén. A tar kopasz férfi összeesküvés-elmélettől zavaros tekintete kereszttüzében léptem ki a bankból.
Pontban este tíz előtt húsz perccel én már a parkban vártam Ericre, az időközben megbeszélt helyen. A hatalmas udvarban mindenféle rovar és egyéb kisebb-nagyobb állat lármázott, tovább feszítve türelmem és nyugalmam húrját. Hamarosan higgadt léptek hallatszottak a néma csendben, s kis idő után megpillanthattam a beszűrődő fényben Morgant. Újból felszakadt szájjal és hiányzó piercinggel, befáslizott karral...
Nem láthattam önmagamat, de a szőke tekintetéből ítélve az arcom túlságosan nyilvánvalóan kifejezhette dühömet.
- Mi történt? - kérdeztem feszülten lépve mellé, mire ő inkább elfordította a fejét és bámulni kezdte a fákat.
- Semmi lényeges - hallatszott rekedtes hangja, a szívem pedig összefacsarodott, amiért így kellett látnom őt. Tehetetlennek éreztem magam, legszívesebben egész napra bezártam volna őt egy szobába és soha nem engedtem volna ki, csakhogy megvédjem a Világ összes gonoszságától és veszélyétől. Sajnáltam, amiért mindezt nem tehettem meg.
- Morgan! - szóltam rá mégis idegesen; a napokban túlságosan feszült voltam, valamiért képtelen a gyengéd beszédre.
- Látod, nem? Nem nagy dolog, néhány nap múlva rendbe jön - mondta, mintha természetes lenne, hogy a nevelőapja folyamatosan bántalmazza.
- És ha mégsem? Hm?! Nem jó ez így, és ezt te is nagyon jól tudod - feleltem neki, kicsit talán több indulattal, mint az elfogadható lett volna. Nem akartam lehordani, hiszen nem is rá voltam mérges, de addigra már az ideg teljesen kikészített.
- Rendbe fog jönni, nem most csinálta először. Szerinted nem tudja pontosan, hogy hogyan verjen laposra úgy, hogy annak ne legyen túl sokáig nyoma? Nem idióta, csak te hiszed azt.
- Morgan, te is nagyon jól tudod, hogy csak segíteni akarok neked! - szűrtem a fogaim között, tehetetlenül nézve rá.
- De tudtommal én nem kértem egy szóval sem, hogy segíts - bámult vissza hideg szemekkel, és rájöttem: akármennyire is akartam azt hinni, hogy végre teljes a bizalom köztünk, ez nem így volt. Morgan nem bízott bennem eléggé, hogy engedje, tegyek is valamit. Az iskolaudvaron történő első csalódástól keserű rádöbbenés után ez volt a második, ami szíven ütött.
- Értem. De legalább annyit még engedj elmondani, hogy én csak azt szeretném, hogy végre boldog legyél. Tudod, mennyire nehéz így látnom téged? Az utóbbi időben mindent elkövettem, ami csak tőlem tellett, hogy végre jól érezd magad, és ne kelljen azzal a szadista barommal foglalkoznod! Nem azért faggatózom, mert lételemem az erőszak meg a düh, és nem is azért, mert a tulajdonomnak érezlek vagy valami. Egyszerűen csak azért viselkedek így, mert fontos vagy nekem, és felelősséget és dühöt érzek, amikor valaki akárcsak egy rossz szót is mer rád szólni. Sajnálom, ha te nem érzel hasonlóan és nem tartod úgy, hogy amit veled tesznek az elfogadhatatlan és dühítő. És.. Valahol egy kicsit talán rád is mérges vagyok, mert nem vagy hajlandó felfogni, hogy igenis lehetne másképp.
- Te ezt nem érted...
- Ne gyere ezzel, Morgan. Talán tényleg nem értem, de az csak azért van, mert teljes homályban hagysz a dologgal kapcsolatban.
- Na, oké, gyerekek! - hallatszott Eric fület sértő hangja a hátam mögül. - Most, miután jól összevesztetek, majd egyoldalúan kiöntöttétek egymásnak szívetek-lelketeket, és lehetőleg még azelőtt, hogy egymásnak esnétek egy jó kis békülős/lelkizős szex erejéig, lennétek szívesek végre ideadni a pénzemet? Kezd felfordulni a gyomrom ettől a nyálas meleg-sztoritól.
- Eric... - morogtuk Morgannal egyszerre, ám egyikünk sem foglalkozott a dologgal.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
