|
Második lecke
Shiroku 2011.01.06. 19:30
Az Unikornis szép, barátságos hely. A falai kékek, akár a tenger, vagy magaslat-kedvelőknek: akár az ég. Teljesen mindegy, melyik hasonlat mellett döntök, hiszen a végeredmény úgyis ugyanaz lesz: a falak kékek.
A falak kékek, a padló pedig világos. Az asztalok lábai és tartói szintén világosak, a lapját pedig nem látom, mert kék unikornis-mintás terítővel van lefedve. A velem szemközt ülő Raven már vagy harmadszorra áztatja el az éppen előtte ágaskodó egyszarvút a sörével, de őt mindez nem zavarja; saját bénaságán virulva kortyolja tovább az állítása szerint málnaízű italt.
Szeretnék a társasággal együtt nevetni és szórakozni – tényleg. De nem megy.
Szótlanul, tettetett érdektelenséggel bámulom őt, ahogyan fekete haja kócosan áll a szélrózsa minden irányába, miközben hófehér kezeivel igézően könnyed mozdulatokkal hadovál a levegőben - megjátssza, hogy részeg, csakhogy jobb legyen a hangulat.
Én csak némán ülök a sarokban, hallgatom Jack és Marie ostobaságait, amelyeket ki nem állhatok, és azon gondolkodom, hogy mi a fene vitt rá arra, hogy mégis eljöjjek.
Minden bizonnyal az a telefon, amelyet Marie intézett felém, és egy nagyon egyszerű mondat volt az egész lényege:
„Eliot, én... Azt hiszem, szerelmes vagyok Ravenbe!"
A szívem kihagyott, ahogyan felfogtam szavai jelentését. A rettegés hirtelen és alattomosan kúszott be elmémbe, elárasztva mérgét egész lényemben, s mire észbe kaptam már remegett a lábam, és teljesen bepánikoltam. Aztán a felháborodással vegyes önzőség arcon csapott.
„Na, nem édesem, kettőnk közül én vagyok az, akinek joga van belezúgni, és nem engedem át ezt a jogot senkinek!" - mondtam volna legszívesebben, de ehelyett csak ezt nyögtem ki: „Ne aggódj, majd elmúlik" - vagy nem, az én legnagyobb pechemre.
Ezek után Marie valami olyasmit mondott, hogy milyen gonosz is vagyok, majd megkért, hogy a ma esti találkozáson - amelyre természetesen elráncigálom magammal Ravent is - segítsek neki egy kicsit közelebb kerülni a sráchoz. A bensőmben dübörgött az ellenkezés, de valamiért mégis rábólintottam.
És most itt ülök a temérdek sok kék között, egy sötét kis sarokban, miközben két vadidegen barátom locsogását hallgatom arról, hogy Marie mennyire csodálja Ravent, amiért ilyen mesterien játszik a zongorán - amin egyszer már megvigasztalt - , és éppen arra próbálja meg rávenni, hogy segítsen neki megtanulni játszani.
Elnézem Raven mosolygó arcát, aki nem akarja visszautasítani Marie-t, és elnézem a lány arcát, aki néhány napig biztosan fülig szerelmes lesz abba, akiért én gimi óta odavagyok. Aztán elnézem Jacket, aki két éve olvadozik Marie után, de mindennek ellenére önzetlenül segít neki, hogy jó benyomást keltsen Ravenben.
Szemétnek érzem magam, amiért én erre képtelen vagyok. Egy elítélendő alaknak érzem magam, amiért bármit képes lennék megtenni azért, hogy Raven Blackwolf végre észrevegye, hogy az, ami tizenkettedikben csak két barát közti vigasz-szexnek indult, számomra már rég epekedő szeretkezéssé lett, amelyben mindannyiszor némán próbálom közölni vele, hogy mit is érzek - de ő süket, bár a némaság egy nem is hallható dolog. Talán az én hibám, nem igaz? Túlságosan gyáva vagyok bevallani neki, hogy mennyire fontos nekem. De nem akarom tönkretenni a kettőnk barátságát. Mert minden bizonnyal annak vége lenne, ha bevallanám – még ha érezne is valamit az irányomba és nem nevetne ki rögtön, hanem adna egy esélyt a dolognak, akkor is kizárt, hogy egy idő után ne döbbenne rá, valójában mennyire szánalmas is vagyok, és, hogy valójában mennyire nincs is rám szüksége. Ha elveszíteném, belehalnék.
Nincs erőm ehhez az egészhez. El akarok menekülni - legszívesebben örökre, ha már jelenleg nincs lehetőségem valahogyan Raven karjaiba esni.
Hát felállok az asztaltól, mire Raven, Jack és Marie értetlenül merednek rám - főként a legutóbbi személy.
- Sajnálom, srácok, de nem vagyok túl jól. Én inkább megyek. - És még nem is hazudok.
- Hova mész? - kérdezi Raven, mire nagy sóhaj közepette kinyögöm:
- A folyó már egy ideje hívogat. - Az utóbbi időben a "folyó" szócska már egyfajta jelnek bizonyult, s akkor használtam, amikor vigaszra volt szükségem. Raven pedig meg is jegyezte ezt nekem, hát azon alkalmak, amikor kiejtettem a számon az öngyilkos gondolatokkal fűszerezett szavacskát, mind kivétel nélkül hosszan tartó, édes repüléssel zárultak - amelyek gyorsan történő, keserű földet éréssel végződtek. De nem érdekel.
Raven megütközve néz rám, ahogyan kimondom a jelszavunkat. A szemében különös fény gyúl, én pedig ugyanezzel a cinkos villanással, de egy keserű fintor kíséretében állom tekintetét. Majd felhúzom sálamat, kesztyűmet, végül a sapkát és a kabátot, majd az én részemre elegendő pénzt dobva az asztalra, távozom.
Tényleg a folyóhoz megyek. Támaszkodom a befagyott vizű meder fölött hajló, kizárólag gyalogosok részére épített híd korlátján, és bámulom a vizet. Mocskosnak és szánalmasnak érzem magam. Mocskosnak, amiért ilyen közönséges célozgatásokat voltam képes kiejteni a számon, holott talán ez az egyetlen dolog az életben, ami még tényleg visszatart a folyótól. Szerencsétlennek, amiért a saját érzelmeim börtönében raboskodok, és egy skizofrén fordulat során saját magam őre vagyok, aki folyton a cella előtt ácsorog, hogy még véletlenül se szabaduljon ki belőle bármi is.
Annyira hívogató az a jeges, kemény víztömeg... Én pedig annyira gyáva vagyok, hogy fizikai képtelenségnek érzem az öngyilkosságomat.
Nem tudom, mit kéne tennem. Azt sem tudom, egyáltalán miért jöttem ide - talán azért, hogy az a piszkos kis mondat ne legyen csupán a perverzebbik énem megnyilvánulása?
A tüdőmet megtölti a fagyasztóan hideg, szmogban lubickoló levegő. Csípi szabad testfelületeimet ez a makacs jelenség, ahogy magát nem kímélve, akaratosan ügyködik azon, hogy én minden egyes perccel egyre közelebb kerüljek a vacogáshoz. De én nem engedek neki, legalább olyan konokul, mint amilyen ő maga, s hagyom, sőt egyenesen késztetem agyamat, hogy betöltse fejemet a Ravennel töltött forró éjszakák és egyéb napszakok emlékei.
Alattam a szilárd, stabil jégen gyerekek játszanak, felhőtlen boldogsággal arcukon. Irigylem őket a gondtalanságukért; szeretnék én is olyan könnyed és meggondolatlan életet, mint amilyen még az övék.
A zsibongó gyerekhad egyszer csak megindul a göröngyös-sima jégen, korcsolyájukkal szanaszét szabdalva a hangtalanul sikongó tükröt. Képzeletem hallani engedi a fáradt, beletörődő nyöszörgéseket, s a reménytelen fohászokat, melyeket mind ez a hamis biztonság sugall, s azonosságot érzek vele, noha tudom: az egészet én találom ki.
De mégis... Ha másról nem, legalább erről a darab jégről szeretném azt hinni, hogy olyan, mint amilyen én is vagyok - a felszínen kemény és fagyos, szikla szilárd öntudattal; míg az érdes bőr alatt valaki olyan rejtőzik, ki ennek ellenkezője: a kíméletlen és önmarcangoló gondolatok valóságos zuhataga.
Fájdalmasan felsóhajtok, aztán léptek koppanását hallom magam mögött, majd Raven lép mellém. Smaragd szemei valósággal égetik bőrömet, ahogyan engem fixíroz, s kivételesen tudok valamit: azt, hogy arra próbál rájönni ilyen elemi erővel, hogy mégis mi járhat a fejemben.
A kettőnk közti csend elviselhetetlen; a gondolataim csak tovább csaponganak koponyámban, tovább kínozva amúgy is ingatag elmémet. Fojtogat a közelsége, az a szemét vágy pedig - ami azt akarja, hogy mindent valljak be neki - pedig egyfolytában ott ordibál a fülemben. De nem engedek neki. Nem tehetem.
- Elfelejtettem, hogy be van fagyva. Így most léket kell rá vernem valahogy... - sóhajtom csalódottan, majd eszembe ötlik a saját elmém által világra jött képtelen gondolat a jégről; elmosolyodok, aztán felnézek a helytelítő grimaszt vágó feketére. - Egyébként, miért jöttél utánam?
- Használtad a jelszavunkat. – „Gyűlölöm ezt a szót. Az egész annyira lealacsonyítja az egészet…” - Azt hittem...
- Hogy szexelni akarok? - Raven újból megdöbben a nyersességemen. Igazság szerint én is meglepődök, amiért képes vagyok ilyen egyszerűen kimondani ezt. Hiszen, nekem egyáltalán nem csak azt jelenti, mint aminek Raven hiszi, hogy az, és mint aminek valóban lennie kéne. Olyan megalázó... Olyan helytelen, hogy így kell viselkednem, megjátszva, hogy minden rendben, csakhogy megtartsam őt magamnak. Miért nem lehet az enyém, úgy igazán? Miért kell magamban tartanom a valaha volt legtisztább érzelmeimet annak érdekében, hogy újra egy hazugság melegségében ringhassak? Miért vagyok ilyen öntelt? És miért szeretem kínozni magamat és Ravent is?
- Nem így akartam volna fogalmazni, de igen... Miért, nem így van? - kérdezi ő halkan, rekedtesen, nehezen összeszedve gondolatait, melyeket mind én robbantottam szét egyetlen kibuggyant mondattal... „Hát akkor mi lenne, Raven, ha egy egész monológot tartanék neked a veled kapcsolatos dolgaimról...?"
Néhány percig csak bámulok rá, úgy érezve, hogy én magam vagyok a megtestesült hazugság; a fejemben megvadulva kattognak a fogaskerekek, hogy mit is kéne tennem. Aztán elhatározom:
- De. - Újbóli döbbenet Raven részéről. Megpróbálom nem észrevenni, és folytatom a színjátékomat. Hiszen ez lesz a vége. - Pontosan azt akarom. Egy végsőt, és aztán soha többé. Azt akarom, hogy a mai legyen az utolsó numeránk, aztán pedig legyünk újra csak hagyományos barátok. Nem kell az extra, túl macerás - felelem színtelen hangon, s csak a végén halkulok el, Blackwolf pedig nem tud mit kinyögni. Inkább csak lefagyva bólint egyet. Aztán észhez tér:
- Akkor... Azt hiszem, ennek egy nagyon emlékezetes alkalomnak kell lennie - mondja fásultan.
„Bocsáss meg, Istenem!"
A konyhapult hideg márványának feszül hátam, ahogyan meztelenül fekszek rajta, lábaimmal szorosan kulcsolva Raven derekát. Blackwolf haja csapzottan hull arcomra, miközben kéjtől remegve harapdálja kulcscsontomat, ütemes ritmussal ringatva engem a marcangolóan keserű gyönyörben. Egész testemet végigjárja a fájdalommal keveredett boldogság, és arra gondolok, mennyivel könnyebb lenne az életem, ha négy évvel ezelőtt egy fülledt nyári napon nem rúgunk be annyira. Aztán arra, hogy akkor talán sose érzek senki felé sem olyasmit, mint most az iránt a srác iránt, aki itt sóhajtozik felettem - négy év alatt már sokadszorra, és még mindig ugyanolyan izgalommal és forrósággal tölt el, mint legelőször, alkoholtól feltüzelve.
Raven felkúszik számhoz, nyelve nehezen koordinálva, forrón csusszan ajkaim közt, miközben elfúló nyögések közepette átfogom nyakát, s még közelebb húzom magamhoz. Csípője ütemesen mozog közben, akarva-akaratlanul is arra késztetve, hogy sírjak, akár egy szánalmasan szerelmes csitri.
Finom kezeivel végigsimít csupasz oldalamon; a testemen átszalad a borzongás, az a csontig hatoló fajta - és ugyanebben a pillanatban egy hatalmas sóhaj kíséretében legördül arcomon egy könnycsepp. Szégyellem és nevetségesnek tartom az egészet, de egyszerűen képtelenségnek tartom visszatartani.
Blackwolf nyelve kiutat nyer számból, vékony nyálcsík köti össze kettőnk ajkát még néhány másodperc tört részéig, majd tekintete szemeimet keresi. Pánikszerűen csimpaszkodok ujjaimmal ében loboncába, arra késztetve, hogy vállamra hajoljon, de akkora már tudom, hogy késő: meglátta.
- Honey... - erősködik, hogy hadd lássa arcomat.
- Ne... - kérem a sírástól és a testemet átjáró remegéstől ingatag hangon, ő pedig nem próbálkozik többet.
Belecsókol vállamba, majd egyre gyorsabb tempót diktál, amellyel végképp nem tudok betelni. Próbálom végleg magamba zárni az illatát, a kéjenc nyögéseinek hangját, s a mozdulatait, amelyek azt a tiltott bűnt adják nekem - a legédesebbet, ami csak létezhet. Minden erőmmel azon vagyok, hogy örökre elraktározzam magamban ezeket a perceket-órákat, hogy egész életemben emlékezzek arra, milyen sokat adott nekem Raven Blackwolf. Mindez erőt ad ahhoz, hogy a sírást itt be is fejezzem, és megpróbáljak csak arra koncentrálni, ami éppen zajlik velem.
Az utolsó remegéssor ívbe feszíti hátamat, ahogyan hosszú ujjai között elér a végső kéjhullám. Ő is közel jár hozzá - egyre gyorsabb, egyre türelmetlenebb, s mindinkább érzem vállamon fáradt lihegését, mely bizsergeti bőröm - még mindig. Aztán hörögve felnyög, egy egészen aprót beleharap bőrömbe, s akadozó légvételekkel mellkasomra borul.
Percekig csak fekszek a rám nehezedő, kívánatos test alatt, majd az tétován felnyúl fejem mellett. Megtörli kezét egy törlőkendőben, majd óvatosan másik kezét arcomra simítja. Zöld szemei aggódva keresik tekintetemet, de én képtelen vagyok ránézni. Úgy érzem, mintha elárulnám őt.
- Azt hiszed, hogy nem látok át a rajtad, de ez nem igaz. – Nem értem, mire gondol. - Biztosan ezt szeretnéd, Honey? - A hangja rekedtes, és egy pillanatra meg mernék rá esküdni, hogy mintha az ő szemei is nedvesek lennének.
- Raven... Négy éve csináljuk ezt az egészet - A hangom elakad egy pillanatra. -, anélkül, hogy bármi más lenne köztünk. Azt hiszem, ez így egyikünknek sem jó. - Elfordítom oldalra a fejemet, és inkább a csöpögő csapot kezdem fixírozni. Rettenetesen fájnak a kiejtett szavak, de muszáj megtennem. – Különben is… Marie-nek tetszel. Nem tehetem meg ezt sem vele, sem pedig veled.
- Tudod… Ha te nem harcolsz értem, akkor én sem fogok érted.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
