|
14. Fejezet
Shiroku 2011.01.09. 17:41
Fél óra múlva az ágyamon ülve tartottam kezemben egy újabb sárga borítékot – immáron benne a negatívokkal is. Morgan szótlanul ült az ágy előtt, tőlem ballra, és makacsul bámulta az egyik falamon díszelgő vagy Green Day-es, vagy pedig Nirvanás posztert. Bekötözött kezét ölében tartotta, míg a másikkal átfogta azt – egyértelműen eléggé fájt neki.
Végre kissé nyugodtabb voltam, hogy az Erices dolog megoldódott, azonban Morgan viselkedése újabb okot adott az aggodalomra, hiszen már megint nem volt őszinte, és megint úgy éreztem, mintha fényévekre lenne tőlem mindaz után is, ami történt velünk és köztünk. Talán nem szemétség azt mondanom, hogy csalódtam. Kicsit talán Stormban, de sokkal inkább magamban, amiért még hónapok múltával sem voltam képes bizonyítani neki.
De akármennyire is bántott mindaz, amit mondott, vagy éppen, hogy nem mondott… Nem tudtam végignézni, hogy olyan magányosan ül ott.
Nagyot sóhajtottam, majd felálltam az ágyról és az íróasztalomhoz léptem. Kivettem fiókjából a nálam maradt elsősegély dobozt, aztán azzal a kezemben letérdeltem Morgan elé. Storm megfejthetetlen tekintettel követte minden mozdulatomat, ahogy óvatosan elvettem ujjait bekötözött kezéről, s vigyázva lecsavartam róla a fáslit. Az állkapcsom összeszorult elfojtott dühömtől, amikor észrevettem a gondosan eltakart zúzódásnyomokat. De nem mondtam semmit, csak némán, beletörődve tettem a dolgom.
A szekrényemhez mentem és kivettem belőle egy pólót, amit már régóta nem hordtam. Az asztalomról elvett ollóval levágtam belőle egy kisebb darabot, majd visszatérdeltem Morgan elé.
A dobozból elővettem a krémet, újra kezembe fogtam a lehető legóvatosabban a karját, és rányomtam egy keveset. Ujjaimmal elkentem a krémet puha bőrén, melynek igéző fehérségét eltakarták a foltok. Összeszorult a torkom, ahogy akaratom ellenére is elképzeltem azokat a pillanatokat, amikor Morgan ezeket szerezte.
Amikor végeztem a kenőccsel felvettem a földről az egykori ruhadarabot, beletöröltem a kezemen maradt krémet, majd rátettem Morgan karjára. Mindeközben ő visszafojtott lélegzettel nézett engem és ügyködésemet. Figyelmen kívül hagyva mindezt vettem elő a fáslit, majd elkezdtem betekerni eddigi munkámat. Az egyik mozdulatnál Storm fájdalmasan felszisszent, mire azonnal megállt kezem a levegőben. Néhány pillanat múlva viszont újra folytattam, míg a kötés el nem fogyott.
Morgan lehajtotta fejét, és úgy ült tovább velem szemközt, miközben én vágyakkal és kétségekkel telve figyeltem őt. Aztán elhatároztam magam, és bizakodva két tenyerem közé fogtam arcát, arra késztetve, hogy szemembe nézzen. Meglepődtem, amikor kék szemeiben visszatartott könny csillant. Ha eddig esetleg haragudtam volna rá, akkor abban a pillanatban mindenképpen eloszlott a dühöm.
- Morgan… - suttogtam közel hajolva arcához.
- Ne haragudj…
- Nem haragszom – mondtam halkan, majd forró ajkához érintettem enyémet. Éreztem, hogy ujjaim közé cseppek szivárognak, ahogy Morgan szemeit elhagyják a könnyek. Fogalmam sem volt róla, hogy miért sír, az agyamban kérdések ezrei kavarogtak, de akkor mindezek elvesztették a jelentőségüket. Úgy véltem, Morganból nem tudom kiszedni, ha nem akarja, hát inkább csak arra összpontosítottam, hogy abbahagyja a sírást. Mert a legnagyobb megdöbbenésemre rosszabb volt őt így látnom, mintha a szemem előtt gyilkolták volna le a fél várost.
Morgan reszketeg sóhaj kíséretében nyitotta szét ajkait, s alig néhány másodperc múlva nyelvem újra bebarangolta száját. Beleadtam minden érzelmemet ebbe a csókba, és biztosan tudtam, hogy ő pontosan érzi ezeket – az aggódást, a törődést, a vágyat, és a szerelmemet. Akármennyire is nyálas ezt így kimondani…
Storm szétnyitotta lábait, melyek eddig törökülésben fonódtak össze, én így közéjük térdeltem. Az egyik kezemmel végigsimítottam ruháján keresztül a mellkasán, egész’ le a hasáig, majd mohón benyúltam az anyag alatt, és úgy fogtam kezem közé vékony testét. A tenyeremet égette bőrének tapintása, az illata pedig újból elvette az eszem.
A szőke ujjaival hajamba markolt, enyhén megcibálta tincseimet, hogy még ennél is közelebb húzzon magához. Morgan csókjában ott volt az eddigi magány, a félelem, ugyanakkor a sóvárgás és… talán benne is éreztem némi szeretetet. Ami viszont aggasztott, hogy teljesen kétségbeesetten kapott ajkaim után, mintha csak így próbálna arra kérni, hogy bocsássak meg neki. De nem tudtam, miért is kéne megbocsájtanom, és egyelőre nem is kérdeztem róla. Csupán remélni tudtam, hogy egyszer elmondja…
Egy pillanatra elszakadt szánk; mélyet kortyoltam az ő illatától drog-gyanús levegőből, majd nyakára hajoltam. Morgan felnyögött, amikor megérezte fogaimat érzékeny bőrén, aztán a nyelvemet, amellyel végignyaltam azt a részt. Felfelé haladva csókoltam végig kecses ívű nyakát; megálltam fülének tövénél, s oda hintettem párat. Orrommal végigsimítottam arcának élét; hallottam hangos sóhajait, és éreztem, ahogyan kezével pólóm alá nyúl.
Megremegtem, amikor ujjait végigfutatta mellkasomon és oldalamon, s ezúttal az én számat hagyta el sóhaj. Morgan lehúzta rólam az anyagot, a kezei újra végigjárták felsőtestem, miközben én még mindig a nyakát csókolva öleltem őt, immáron póló nélkül.
Felhúztam őt az ágyra – a lábaival szorosan átkulcsolta csípőmet, így ágyékunk újra egymásnak feszült. Egyszerre nyögtünk fel, majd reszkető kezeimmel megszabadítottam Morgant a csontváz-mintás pólójától.
A hajam az arcába hullt, de egyikünk sem foglalkozott vele. A másikéhoz simult csípővel csókoltam bele mellkasába; egy egészen kicsit beleharaptam bőrébe. Végigcsókoltam bordáinak vonalát, majd köldökénél újra elidőztem. Morgan mind hangosabban nyögdécselt, minél lejjebb értem.
Kezemmel szétcsatoltam övét; az zörögve megadta magát. A cipzár sisteregve lecsúszott, majd a nadrággal együtt a bokszer is lekerült róla, s én másodszorra is megcsodálhattam Morgan tökéletes, törékeny testét.
Végignyaltam számon, nagyot nyeltem, aztán tekintetem az újra elvörösödött arcú Stormra terelődött. A szőke szétnyílt ajkakkal, lehunyt szemekkel feküdt, én pedig még egyszer visszakúsztam arcához, hogy megcsókolhassam.
Mindez után ujjaim közé fogtam férfiasságát, lassan mozgatni kezdtem a kezem, miközben combjait csókoltam végig. Morgan hangosan felnyögött, de még ennél is hangosabb volt, mikor ismét számba fogadtam őt. Nyelvemmel elidőztem makkján – ívbe feszülő testéből tudtam, mennyire élvezi, és ez elégedettséggel töltött el. Majd rátértem a lényegre.
Először lassan, idegtépő tempóban mozgattam fejem, hadd tartson minél tovább a pillanat, de tudtam, mennyire vágyik már a beteljesülésre, hát megadtam neki azt, amit akart. Hosszas percek után Morgan felnyögött, a háta megfeszült, a testén pedig remegések sorozata ment végig, és tudtam, hogy nemsokára vége. Igazam volt; hamarosan éreztem ízét a számban.
A teste még mindig remegett, amikor újra szájára hajoltam. Fogaimmal gyengéden alsóajkába haraptam, mire ő mohón kapott nyelvem után. Kis idő múltával rólam is lekerült a nadrág – a ruhadarab valahol a szoba túlsóvégében landolt. Kezemmel kitapogattam az éjjeliszekrény fiókját, majd nagy nehezen megtaláltam a kis, piros négyzetet és a kiránduláson már megismert tégelyt. Leemeltem utóbbi tetejét, ujjaimra vettem egy keveset tartalmából, és elhelyezkedve Morgan lábai között az első ujjam elmerült testében. Hamar megszokta mindet, hát magamra kentem a sikamlós anyagból, és óvatosan beléhatoltam.
Storm körmeivel végigszántott hátamon – néhány pillanatig vártam, hogy újból megszokja, majd mozdította csípőjét. Percekig csak lassan ringatóztunk, ki akartam élvezni minden pillanatot, és nem kívántam elsietni semmit. De a terveim megint összedőltek: a fejemet elvesztve lett mind gyorsabb az iram; testünk egymásnak feszült, a bőre égette bőröm, majd végül engem is elért a gyönyör.
Kimerülve feküdtem rajta percekig, miközben éreztem szívének dobbanását; az illatát; és bőrének forróságát. Morgan szorosan tartott kezei között, az arcát nyakamba temetve, s ajkát bőrömre tapasztotta. Én is ugyanezt tettem: lehunyt szemekkel élveztem közelségét, és hirtelen eltűnt belőlem minden feszültség, ami az eddigi napokban kínzott. Nyugodt voltam őt ölelve, és ez az érzés mindennél többet jelentett a számomra.
Kis idő múlva legördültem róla és elhelyezkedtem mellette. A hátamon feküdve az ölelésembe vontam őt újra, mire kezével átfogta nyakam, s vállamba temette arcát.
- Morgan… - szóltam lehunyt szemekkel.
- Igen?
- …Szeretlek… - mondtam néhány másodpercnyi hallgatás után.
Morgan több, mint félóra múlva válaszolt csak, amikor azt hitte, már rég alszom:
- Én is szeretlek…
Másnap reggel, miután felébredtünk, Morgan hazament, én pedig újból egyedül maradtam imádott őseimmel, ám megbeszéltük Stormmal, hogy délután újra találkozunk az Unikornisban.
Mondanom se kell, a tegnap éjszaka ellenére – vagy talán pont az miatt? – ugyancsak vártam már az estét. Tulajdonképpen egész nap erre készültem.
Délután ötre beszéltük meg Morgannal a találkát, így félkor a szüleim kiabálása közepette távoztam is a családi fészekből. Gyalog mentem, hiszen nem volt messze, így pontosan 16:55-re odaértem. Storm már ott ült az egyik asztalnál, amely a sarokban helyezkedett el, a lehető legsötétebb kis zugban. A szőke tenyerén támasztotta állát, miközben másik kezének ujjaival pulzusát mérte. A fülében ott lógott a kereszt, valamint a fülhallgató – az ujjain ezernyi gyűrű. Vörös pólót viselt, amelyen a már régen megszokott koponya állt; fekete csőnadrág és hosszúszárú Dorkó volt rajta.
- Szia – léptem oda hozzá, bár tudtam, hogy a fülében dübörgő punk-rocknak köszönhetően az égvilágon semmit nem hall. Igazam volt – amint meglátott kikapta füléből a ketyerét, kikapcsolta, és csak utána köszönt vissza.
- Szia – mondta ajkain enyhe mosollyal. – Mi a baj? – kérdezte, és fogalmam se volt, hogy mégis miből vette le, hogy kissé feszültebb vagyok a reggelihez képest.
- Áh, csak a szokásos. Mr. és Mrs. Donovan nehezen tudják elfogadni, hogy az egyes számú halálfióka nem kívánja tovább vinni a családi bizniszt. Imádnak azon hisztizni, hogy milyen szégyentelen fiúcskájuk van.
- Sajnálom – mondta ő komolyan, mire én csak legyintettem egyet.
- Nem érdekes. – Ekkor odalépett hozzánk az egyik pincérnő.
- Mit hozhatok? – kérdezte mosolyogva, a szemeivel engem bámulva – idegesítő átlátszósággal.
- Morgan? – néztem a szőkére, mire ő megvonta a vállát. – Akkor két kapucsínó lesz.
- Máris hozom – mondta harminckét fogas vigyorral – egyébként nem csúnya – arcán, majd homokszőke, copfba fogott haját maga után húzva megfordult és elviharzott. Mindennemű különösebb érdeklődés nélkül néztem végig a mozdulatsort.
- Remélem, legalább finom lesz – néztem végig a kék falakon, a világos padlón és az unikornisos terítőkön. – Nekem már az is jó lenne, ha feleannyira volna iható, mint amennyire kidekorált ez a hely.
- Állítólag nem rosszak itt a dolgok.
- Akkor jó – mondtam, majd tekintetem az éppen kinyíló ajtóra tévedt. Az ideg megugrott bennem, de nem túlságosan feltűnően – Morgan azonban szintén odafordította a fejét, így a belépőknek már kettőnk tekintetével kellett számolniuk. – Hát ők meg mit keresnek itt? – kérdeztem sóhajtva, mire Storm ugyanígy válaszolt:
- Én is a suliban hallottam a helyről, szóval nem meglepő dolog, hogy itt vannak.
- Értem. Akkor most már csak abban kell reménykedni, hogy nem akarnak balhét.
- Nem hiszem. Szerintem a múltkori elég volt nekik, főleg belőled… - mosolygott.
- Mondtam már, hogy nem voltam olyan durva – vigyorogtam én is.
- Elhiszem.
Matt és Frank minket bámulva leültek egy tőlünk nem messze lévő asztalhoz. Morgan és én próbáltunk nem venni róluk tudomást, de a tudat, hogy a tekintetükkel folyamatosan azt lesték, hogy mit is csináltunk, eléggé frusztráló volt.
- Nyugi. Majd megunják – mondta Storm, amikor már rég kijött a rendelésünk, de azok ketten még mindig minket fixíroztak.
- Nagyon remélem – szűrtem ki összeszorított fogaim közül, ők pedig mintha csak erre vártak volna: felálltak, és lassan elindultak az asztalunk felé. Storm és én nyugodtságot erőltettünk vonásainkra, majd némán vártuk, hogy végre az asztalunkhoz érjenek.
Amikor mindez megtörtént Matt idegesen végignézett rajtunk, majd megköszörülte a torkát:
- Khm… Mi csak… azért jöttünk, mert elnézést szeretnénk kérni a korábbi viselkedésünkért. Főleg tőled, Morgan. Ugye, Franklin?! – vágta hátba a kérdezettet Matt, mire Frank összefonta karjait, és úgy válaszolt:
- Ja. Bocs.
Storm és én kételkedve néztünk össze, a magam részéről eszem ágában sem volt elhinni mindazt, amit mondtak. Elgondolkodva helyeztem tenyerembe államat, úgy néztem az előttem álldogáló srácokat.
- Honnan ez a nagy tisztesség, Cortez? – kérdezte Morgan szintén kételkedve, mire Matt esetlenül nézett vissza, miközben Frank engem és Stormot méregette mindentudó szemekkel.
- Leülhetnénk? – kérdezte Cortez rám pillantva.
- Tessék csak – mondtam flegmán, mire a két önjelölt kutyaeledel helyet foglalt mellettünk.
- Szóval? Mitől lett hirtelen ekkora tisztességtudatotok? – kérdeztem.
- Nos… Kezdjük ott, hogy nekem sosem volt bajom Morgannal – nézett a szőkére Matt, mire az érintett cinikus mosolyra húzta száját. – Komolyan! Az egész csak azért volt, mert az apám… Nos, mindenki tudja, hogy kicsoda Dominic Cortez. Maradjunk annyiban, hogy ő eléggé furcsán gondolja a hatalomszerzés módját, de gondolom ez se új nektek. Azt mondta, csak úgy szerezhetek magamnak tekintélyt a későbbiekben, ha már most elkezdem a „jó tanácsai” megfogadását. Márpedig az apámnak feltett szándéka, hogy ügyvéd legyek, és tovább foglalkozzak az ő ügyfeleivel. És azt is mindenki tudja, hogy azok nem éppen a legtisztességesebb állampolgárok.
- Tehát valamivel ki kellett érdemelned az apád bizalmát, és erre én voltam a legalkalmasabb, ugye? – kérdezte Morgan.
- Hát, igen. És én tényleg komolyan sajnálom!
- Oké, el hisszük – mondtam. – Ennyi, amiért itt vagytok?
- Nem. Lenne még valami.
- Mi az? – kérdezte Morgan.
- Ericről lenne szó. Tudom, hogy megzsarolt titeket. Többek között azzal a dologgal, amit a kiránduláson is számon kértél rajtunk – nézett rám.
- Honnan tudsz róla? – kaptam fel a fejem.
- Ettől a baromtól, itt, mellettem.
- Ésszel beszélj, vagy addig élsz! – morrant fel Frank Matt mellett.
- Fejezd be, és inkább mondd el, mekkora egy szemét vagy! – sziszegte Matt, mire a szólított nagyot sóhajtott.
- Ez a hőscincér, aki jelenleg még az élők sorában tartózkodik, egy ideje együtt kavar a mi drága Ericünkkel. A „szemét” jelzőt úgy érti, hogy Eric miattam zsarolt meg titeket, mivel én meg megzsaroltam őt, hogy kiadom a titkaikat, ha nem ad lóvét.
- Ericék ugyan eléggé gazdagok, hát még mi, de mindkettőnknek ellenőrzik a bankszámláját, így mi nem tudtuk megoldani, hogy ez a vadbarom ki legyen fizetve. A kiránduláson viszont Eric meglátott titeket, miközben éppen eléggé elvoltatok, a fényképezője pedig pont kéznél volt, úgyhogy…
- Úgyhogy Eric rájött, hogy hogyan szerezze meg a pénzt – fejeztem be a mondatot.
- Igen – sóhajtott Matt. – Tényleg nagyon sajnáljuk. Igaz, Frank?!
- Az, az. Bocs.
- Remek. Akkor elárulnád nekem, kérlek, hogy mégis mire kell a pénzem? – kérdeztem.
- Családi okok. Legyen elég annyi, hogy elsősorban nem azért, mert annyira köcsög vagyok.
- És higgyem is el, mi?! – fakadtam ki, mire Frank mérgesen nézett rám.
- Kivételesen igazat mondok, Donovan.
- Örülök.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
