|
Harmadik lecke
Shiroku 2011.01.16. 09:56
Carl nincs otthon, mikor a Ravennel töltött órák után hazaérek - a magányba, keserűségbe és abba a förtelmes feketeségbe, amely az egész házat belengi. A kezeim újból zsibbadnak, ahogy a ház 19° C-a nekicsapódik testemnek, amely fél óra alatt teljesen hozzászokott a kinti -10° C-hoz. Nincs mit tenni: reszkető végtagokkal kigombolom a bonyolult kabátot, a fogasra akasztom, majd a sálamat nyakamon hagyva beljebb lépek a nappaliba.
A szobában nem lakozik szeretet, hát még családiasság. Az az idő régen elmúlt, és mohón, akaratosan vitte magával a halálba anyámat, az öcsémet és az apám lelkét - nem sok mindent, csupán az életemet.
Tehetetlenül állok a sörszagú helyiségben, és nem tudom elhinni, hogy négy év alatt idáig jutottunk. Az emlékezetemben ott él Dany, a tükörképem, az ikrem, akinek mindig olyan kedves volt a nevetése, s ő képezte a jobbik felemet - azt, akivé mindig is válni akartam: letisztult, nyugodt, a személyiségéből fakadóan gyönyörű. Elképzelem, ahogyan a kanapén játszunk még felsősként is - anya a konyhából figyel minket, miközben Carl az orra alatt mormog valamit a korunkról és arról, hogy ez mennyire ellentmond a tinédzser fiúkról kialakított képnek.
Keserű mosolyra húzódik szám, és a lábaim maguktól indulnak meg az ülőgarnitúra felé, amelynek jobbján kis asztalka álldogál - rajta egy összetörött üvegű, meggyötört kép egy olyan családról, amely tényleg tökéletesen működött, de már évekkel ezelőtt elérte a végzet, és többé nem ereszti. Raven nélkül még az eddigieknél is gyengébbnek és elhagyatottnak érzem magam.
A délután folyamán már eljutottam arra a pontra, hogy nem érdekel, ha sírok. Engedem, hadd legyek végre esendő és kiszolgáltatott - gyáva és saját magam által megalázott. A cseppek, melyek lefolynak arcomon többé már nem egyszerű könnyek. Úgy érzem, mintha csak a saját lelkemet sírnám ki, talán éppen azért, hogy soha többé ne legyen ilyen hasztalan dolog a testemben, hogy többé ne gondolkodjak, ne kötődjek senkihez és ne érezzek semmit - hogy örökké elzsibbadjak és végre valahára egy olyan fekete mélységben lebegjek, ami lassan, de biztosan az idők végezetéig felemészt. El akarok tűnni minden és mindenki elől - fel akarok adni mindent és mindenkit. Nem akarom, hogy bárki szeressen, hogy akárcsak egy kicsit is fontos legyek valakinek. Mert akkor ők is fontosak lesznek a számomra - nálam pedig már tradíció, hogy a szeretteim mind eltűnnek egy olyan hatalom árnyában, amelyből nincs visszajövetel, csak az égető kín, ami a hiányukból fakad.
Lebegni akarok a jeges folyó vizében.
Bizonyítani akarok a családomnak, hogy én erősebb vagyok, mint Carl, és, hogy méltó vagyok az emlékükre.
Egy héttel később Marie megint felhív telefonon, és azt mondja, valami fontosat szeretne mondani nekem és Jacknek. Bár már régen tudom, hogy mi az a nagydolog, amit ő és Raven be akarnak jelenteni, mégis úgy teszek, mintha gyanúm se volna. Érzéketlen hangon beleegyezek a találkába, majd a mobilomat az ágyra dobva a szekrényemhez lépek.
Egy hét... Ennyi kellett ahhoz, hogy a kapcsolatom Ravennel visszasüllyedjen a hétköznapi haverság szintjére - arra a pontra, amilyenünk még sosem volt. Egy hét kellett ahhoz, hogy lassan hozzászoktassam magam a gondolathoz, hogy Blackwolf már titokban, érzelmek nélkül sem lesz az enyém, főleg nem én az övé. Ugyanennyi idő kellett ahhoz, hogy Raven mindezen túl is lépjen, és összejöjjön egy olyan lánnyal, akivel még csak annyira sem fogja jól érezni magát, mint amennyire velem tette. Mert Marie lehet akármennyire jó fej vagy nyomulós, ő sosem fog délutánokat átbeszélgetni Ravennel, majd aztán hajnalig szeretkezni vele. Marie sosem fogja azt a remegést kiváltani belőle, mint amit csakis én tudtam - s ez utóbbit maga Blackwolf mondta el.
Hét nap alatt elértem, hogy Raven hiánya teljesen biztosítsa nekem azt az önpusztító feketeséget, amelyet akkor kívántam, mikor az utolsó együttlétünk után hazatértem az alkoholszagú némaságba. A lelkem szépen, lassan kezd elpárologni, akár a szesz. És én még élvezem is, sőt egyenesen szurkolok neki, hogy jóval azelőtt érjen be a célba, hogy egy önkéntes megváltó akárcsak startolni tudna.
Mély sóhajt veszek, a visszafojtott sírástól megremeg a mellkasom, és arra gondolok, milyen képet fogok vágni, amikor Marie vigyorogva kézen ragadja Ravent, és visongva Jack és az én tudtomra adja, hogy néhány napja már egy párt alkotnak. Aztán elképzelem, hogyan fog kinézni Jack - mosolyogni fog, őszintén, de a szemében ott lesz a jeges fájdalom. Aztán rám néz, és az arcomon ugyanezt fogja látni, miközben merengve bámulom Raven arcát - és akkor Jack megérti, és barátiasan hátbavereget. Mert biztos vagyok benne, hogy így lesz. Ma este hétkor, az Unikornisban.
- Raven és én járunk! - visongja fülsüketítő hangon Marie fülig érő szájjal, harminckét fogas vigyorral, miközben Blackwolf aggódva fürkészi arcomat - de Marie Gordon, a tökéletes alakú, szép arcú lány kezét egy pillanatra se engedné el.
Rezzenéstelen-leolvashatatlan arccal bámulok rá néhány másodpercig, majd a mellettem üldögélő Jackre pillantok. A srác szemében tényleg ott van az önzetlenséggel vegyes szomorúság, de az arcán magabiztos, szelíd mosoly ül. Marie nem figyel rá, nem hallja a lemondó sóhajokat, amelyek elhagyják szegény Jack száját - a lány kilenc teljes napja szerelmes, és ez nála már komoly kapcsolatnak számít, amiért komolyan meg is szenvedett. Marie már csak ilyen... Sosem értékeli azt, amije van, pedig hosszú idő óta ez a valaha volt legnagyobb kincs, ami csak a tulajdonában áll. Gordon nem tudja, mennyire szerencsés, és valószínű, hogy az ő rózsaszín-felhős felfogásával soha nem is fogja megtudni.
Ugyanolyan mosoly kúszik az arcomra, mint Jackké - könnyek nélkül zokogva visszanézek Ravenre, és akármennyire is akarom, egyszerűen képtelen vagyok másfele nézni. Látom Blackwolf tekintetében a várakozást, hogy tegyek valamit, de tudom, hogy nem lenne fair Marie-vel, de leginkább talán magával a feketével szemben. Négy év alatt Raven már régen kezdeményezhetett volna, ha komolyan gondolná a dolgot, ám neki tökéletesen megfelelt minden úgy, ahogy volt. Nincs értelme harcolnom érte, még akkor se, ha egy héttel ezelőtt valami hasonlót suttogott kéjjel teli hangon a fülembe.
Aztán rájövök: a Raven számára általam megízlelt tiltott gyümölcs túlságosan édes volt, mintsem szenvedélyes, mégis üres szavak nélkül hagyja. Ergo: lehet, hogy olyasmiket dünnyögött-nyögött a fülembe, amelyektől azonnal képes lettem volna - vagy inkább mindez "volna" nélkül, egy "voltam" -mal helyettesítve - a gyönyörtől rángatózni alatta... az egész csalóka ámítás volt, amelyet nem szabad komolyan venni - bármennyire is szívszorító-roppantó érzés a számomra ez, de tudomásul kell vennem, hogy kettőnk között soha nem volt, és soha nem is lesz viszonzott szerelem. Ez az egész sosem szólt többről, mint két barát egymás általi kielégüléséről.
Nem tudom, mi ülhet ki az arcomra, mert az érzelmeim túlságosan hatalmuk alá vonnak - ezeken rágódva egyszer csak megvilágosodott szemeket érzek magamon. Oldalra fordulok, és a tekintetem találkozik Foolerével, aki már mindent ért. Látom arcán a döbbenetet, ahogyan felfogja, hogy a feltételezéseivel ellentétben nem Marie az, akiért odavagyok. Látom rajta, hogy megérti az érzéseimet, én pedig hálás vagyok neki, amiért bátorítóan átkarol, mintha csak Ravennel és Marie-vel együtt ünnepelnénk ezt a nagyszerűen gyilkos bejelentést.
- Gratulálunk nektek! - mondjuk mosolyogva teljesen egyszerre Jackkel, mire Marie boldogan letolja piercinges nyelvét Raven torkán - Blackwolf pedig visszacsókol, tekintetét az enyémbe vájva.
Fooler elfordítja fejét, inkább a kinti hóesést tanulmányozza elgyötört szemekkel. Majd aggódva rám néz, és észreveszi a fekete nyitott szemeit, amelyekkel engem pásztáz, alattomosan, dühítő provokációval.
Nagyot nyelek, és elszakítom látószervemet Ravenétől - csak azért, hogy aztán a magában vívódó Jackében kapaszkodjon meg. Egyig sincs időm elszámolni, amikor megérzem Jack ajkait a számon, amelyek közül akaratosan, dühödten siklik ki nyelve, hogy végigsimíthasson vele számon. A szemeim még mindig nyitva állnak, magamban gondolkodom, hogy mégis mit kéne tennem... Nem érzek semmit, amit Ravennel szoktam, kissé talán olyan, mintha a testvéremmel csókolóznék. De tudom, hogy Jack miért teszi: így akar lehetőséget kínálni nekem a visszavágásra.
És én készségesen elfogadom. Szétnyílt alsó- és felsőajkam között megérzem Fooler forró nyelvét, amellyel immáron kissé megnyugodva térképezi fel számat. A kezeivel hajamba markol, megtépi hidrogénezett tincseimet, majd fölém magasodva tovább csókol. Csókol, de nem érzek semmit, azon a zavaró bizsergésen kívül, ami lassan, de biztosan megindul a gatyámban - mert igenis zavaró, hogy a lelkem semmi izgatottságot vagy tompító ködöt nem érez, ellentétben a testemmel, aminek soha nem kellettek az érzelmek ahhoz, hogy tegye a dolgát. Bosszantó tudomásul venni, hogy a szeretkezés és a szex igenis óriási különbségeket hordoznak, és utóbbihoz néhány érintésen kívül nem kell semmi egyéb, hogy elő legyen készítve a terep.
Jack ajka elválik enyémtől, a nyelve jól láthatóan hagyja el számat, de az arca nem távolodik el jobban - pontosan tisztában van azzal, hogy mivel képes még inkább féltékenységet kelteni Ravenben, noha néhány perce tudja pontosan, hogy egyáltalán volt köztünk valami, és egyébként semmi oka nincs arra, hogy bármi effélét tegyen. Érzem sóhajait a számban, lehelete eperillatú - érzem Marie és Raven megrökönyödött tekintetét ölelkező testünkön. Beletörődve hajolok oda Jack füléhez, de úgy, hogy a két jómadár valami egészen más dolgot feltételezzen, mint amit valójában mondok neki.
- Köszönöm, Jack. Szeretnéd, hogy én is segítsek, hogy Marie féltékeny legyen? - karolom át nyakát, mire ő belehajtja barna fejét a vállamba, s úgy válaszol.
- Nem tudom, hogy van-e bármi esélyem nála.
- Miért, nekem van Ravennél?
- Látod, hogyan néz ránk, nem?
- De - sóhajtok. - De egyébként nem tudhatod, hogy mi is van most Gordon fejében.
Jack csak bólint egyet, majd cinkos kis mosollyal arcán egy apró csókot lehel számra. Még mindig nem érzek semmit, és hála égnek ez már az alsó részemre is igaz.
A mi kis szemét, jelentéktelen színjátékunk után rezzenéstelen arccal bámulok vissza Raven szemébe, aki még mindig nem tért magához a kezdeti sokkból. Kissé igazságtalannak érzem, hogy ő nyugodtan járhat Marie-vel, de elvárná, hogy összeroppanjak a hiányától.
De a gond mégis az, hogy a fent említett törés már abban a pillanatban bekövetkezett, hogy egy héttel ezelőtt eljöttem a lakásáról, nem sokkal azután, hogy kimondtam azokat a szavakat, amiket.
- Srácok... - hallom Marie motyogását, mire Jackkel ránézünk.
- Hupsz! - mondja könnyedén Fooler, majd visszaül a székére. - Sajnálom, egy kicsikét elragadott a hév. Pedig még csak egy hete járunk Eliottal... De, Istenem, ez a srác mesteri az ágyban!
- Hm - fonom keresztbe karjaimat a mellkasomon, miközben Jack szavait hallgatom, s még mindig érzem Raven komoly, szúrósan dühös szemeit magamon. - Mennem kell - mondom később, majd érzelemmentes arccal felállok a székről. Össze vagyok zavarodva - bűnösnek és árulónak érzem magam, amiért ilyen átlátszó kis játékkal próbálok visszaszerezni egy olyan dolgot, ami soha az életben nem volt az enyém. Ráadásul mindebbe belevonok egy fülig szerelmes hetero srácot, aki háromévnyi barátságunk során mindig őszinte és kedves volt - s most hirtelenjében miattam válik hazuggá és bűnössé. Félek, hogy Fooler az én önzőségem okából fogja elveszíteni mindenét. Felkapom magamra a kabátomat és a sálamat, majd Jackhez lépek. - Vigyázz magadra, Jackie - borzolom össze haját, miközben megengedek magamnak egy sajnálkozó-bocsánatkérő tekintetet. A srác arcára újra kiül az a szelíd mosoly, majd úgy válaszol:
- Ha lehet, most ne menj neki a folyónak.
- A francba, pedig pont most határoztam el magam, hogy végre leugrok!
- Ugyan már, hiszen az élet csodaszép! - kacag fel szarkasztikusan, mire ugyanezt a nevetést kapja tőlem.
- Az, kétségtelenül. Na, sziasztok, srácok! Sok boldogságot az ifjú párnak! - intek immáron az ajtó felé haladva, háttal nekik, rájuk se nézve.
- Ránk vagy rátok gondolsz? - hallom még Marie megszeppent hangját, de inkább nem reagálok rá.
Otthon üresség fogad - Carl már órákkal ezelőtt lelépett a kocsmába, és valószínűleg csak valamikor hajnalban fog hazajönni. Nem bánom. Egyedül akarok lenni - egyedül a magányommal, szerencsétlenségemmel és mérhetetlen mennyiségű halálvágyammal. Egyedül a gondolataimmal és vágyaimmal, amelyek mind kivétel nélkül Raven Blackwolf körül járnak.
Ma este hétkor, az Unikornisban kegyetlen valósággá vált az, amit mindig is egy borzalmas, ám kizárólag csakis kitalált lidércnyomásnak véltem. Miközben ott ültem a srácokkal, és hallgattam Marie idegesítő visongását, nem éreztem semmit. Persze, ott volt az a tompa fájdalom - beszőtte akaratos hálójával az egész testemet, de a megdöbbentségtől sokkal inkább hasonlított egy traumatológiai látogatáshoz, mintsem ahhoz az érfelvágáshoz, mint amit jelenleg érzek, most, hogy teljesen egyedül vagyok.
A testem, az elmém, a lelkem: lényem minden négyzetmillimétere emésztő tűzzel sóvárog Raven után - és a hiányából fakadó űr olyan érzést kelt bennem, mint amit egyedül a legnagyobb nyári égiháború során nyújthat egy késsel kidekorált konnektor - ó, áldott 220 V!
Akárhogyan is nézem, Raven az egyetlen ember, sőt élőlény ezen a bolygón, aki képes volt tényleg teljesen megismerni - de ami a legfontosabb: kiismerni. Mert lehet, hogy számomra az együttléteink többet jelentettek annál, mint amik valójában voltak, de Blackwolf az arcizmom egyetlen aprócska rángásából rájött, hogy mi is van a fejemben - és ez nagy szó. Sőt, egy felfoghatatlan tehetség folytán a lakásából megérezte, ha nekem itt, ebben a szobában támadtak az átlagosnál is makacsabb ötleteim a halálommal kapcsolatban.
Blackwolf nélkül olyan, mintha valaki lyukat vájna körmeivel a mellkasomba, széttrancsírozná a belsőségeimet, miközben nagy műgonddal vagdalná miniatűr kockákra az én kicsi, fekete szívemet. A tudat, hogy már Marie nyögdécsel remegő testtel alatta, miközben ugyanazokat a mézes-mázos szavakat durmolja Raven a fülébe, mint amiket nekem is... A segítségével olyanná válok, akár egy zombi; egy porhüvelybe zárt átlátszó szellem - vagy még annak is a tünékeny, mindenki által ignorált kísértete; egy szerencsétlen udvari bolond, aki magába a királyba lett szerelmes. Akárhogyan is, de a helyzet komikusan depressziós és émelyítően nyálas.
Fáradtan rogyok le az ágyamra. Hátamra feküdve bámulom a fehér mennyezetet, és már végképp nem érdekelnek azok a szemét, aljadék könnycseppek, amelyek olyan szadista élvezettel folynak le az arcomon, tovább kínozva amúgy is gyenge szemeimet. A sóhajom megint bizonytalan; a szám utált, tétova sírásra görbül, de az önbecslésem falai egyelőre csak az omladozó fázisban lézengenek, hát a birodalmamnak még van ideje a totális megbukásig.
Azt hiszem, sosem vágytam még ennyire Raven ölelésére. Vagy nem is... A folyóéra? Talán.
De várjunk csak: mi a különbség kettejük között? Volt egyáltalán bármi differencia köztük? Nem... Soha nem volt. Mindig is Blackwolf volt a folyó; őhozzá menekültem, amikor őrá vágytam; ő hallgatott meg; ő ölelt.
És most a folyó kiapadt. Hogyan lehetséges ez? És én hogyan lennék képes harcolni egy "száraz", alapból elfoglalt víztömegért, miközben az már egy teljes hete valaki más partját mossa?
Kopognak az ajtón.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
