|
16. Fejezet
Shiroku 2011.02.06. 15:18
Nem sokkal később Mattnek indulnia kellett, hogy még időben odaérhessen a vacsorára. Eric elkísérte őt, így kettesben maradtam a komolyan üldögélő Frankkel. A srác haja az érettségi miatt nem állt az égnek zselétől és hajlakktól összeragadva, ám a kötelező összevisszasága megmaradt, hűen tükrözve gazdája stílusát.
A srác elővett zsebéből egy cigarettásdobozt majd annak tartalmából egy szálat is. Koponyás öngyújtójának lángjába tartotta, aztán élvezettel beleszívott.
- Kérsz? – nyújtotta felém a sodort cigarettákkal teli dobozkát, mire engem elfogott a gyanú. – Mondtam, hogy megváltoztam, Donovan – sóhajtott, amikor meglátta arckifejezésem. – Floridában hülye voltam, de hidd el, hogy már vége annak az időnek.
- Mi az, amiért ekkora változáson mentél keresztül hirtelen? – fogadtam el a gesztust, majd elvettem az öngyújtót és fölé emeltem a dohány rudat.
- Majdnem ugyanazért, amiért megint egy aljas módszerhez folyamodtam, hogy pénzhez jussak.
- Korábban nem említetted nekem, hogy gondjaid lennének. Főleg nem azt, hogy a családoddal. Mi történt?
- Azt hiszem, a dolog alapból ott indul, hogy Floridában miért kezdtem el úgy viselkedni, ahogy.
- És miért?
Frank megvonta a vállát, az arcán közöny ült.
- Az anyám egyfolytában a húgommal foglalkozott, engem pedig le se tojt – kezdte. - Imádom Annie-t, de nagyon frusztrált, hogy egyik percről a másikra mindenki körülötte ugrált, és mindent elnéztek neki, de ha én véletlenül valami rosszat tettem, azt azonnali felháborodás követte. Egyik nap hecceltük egymást, és tettem egy megjegyzést az elhalálozására, pedig tényleg csak hülyültünk. Erre apám akkora pofont kevert le nekem, hogy a nyoma másnap is látszott még. Elegem lett, felkerestem Jimet, akiről tudtam, hogy sok alvilági dologban benne van. Először füvet vettem, hogy egy kicsikét felviduljak, de legalábbis totálisan ignoráljam, ami körülöttem folyik. Aztán jött a többi, és olyanná lettem, mint azok, akiket mindig is elítéltem. Amikor észbe kaptam, te már lemondtál rólam. Annak ellenére, hogy teljes mértékben jogos volt és tényleg megérdemeltem, hihetetlenül haragudtam rád. Aztán bejelentetted, hogy elköltöztök és még csak azt sem árultad el, hogy hová. Úgy éreztem, cserbenhagysz és ez csak fokozta a dühömet. Pár nappal azután, hogy ti elmentetek, az anyám bejelentette a válást, két perccel később, hogy költözünk, majd további kettő perc után azt, hogy a húgomnak valami kiejthetetlen nevű, súlyos betegsége van, amit csak ebben a városban képesek kezelni. Leszoktam minden anyagról, szakítottam a régi ismerősökkel és megfogadtam, hogy megváltozok, ha másért nem, akkor Annie-ért. Amikor megláttalak a suliban, az új városban, azt hittem, minden újra jó lesz. Hogy kibékülünk, és megint együtt lógunk majd. De jött Storm, aki után eléggé feltűnően loholtál, engem pedig ejtettél a francba. Nem volt barátom, a családom pedig a csőd szélén állt. A fogadalmam azon része, ami a békés magaviseletemet foglalta magába, már rohadtul nem érdekelt. Még mérgesebb lettem és elkeseredettebb. Aztán észrevettem, hogy valamiért Matt is pikkel a szöszire, hát vele kezdtem haverkodni. Eleinte nem dumáltunk sokat, csak azon agyaltunk, hogy éppen hogyan tudnánk levezetni rajtatok a sérelmeinket. Amikor megvertetek minket csak még jobban gyűlölni kezdtünk titeket, mert látszólag nem volt semmi bajotok, mármint egymással. Folyton együtt lógtatok, az idő elteltével valódi barátok lettek, aztán persze ennél több is… A lényeg az, hogy volt valami olyanotok, ami nekünk nem. A kirándulás után valamiért magunkba néztünk Mattel és rájöttünk, hogy a ti hibáztatásotok teljes mértékben nevetséges. A többit tudod.
Frank sosem beszélt ennyire őszintén és komolyan velem, míg Floridában éltünk. Az, amit mondott, alapjába véve döntötte meg a róla kialakított véleményemet. Kissé talán még hibásnak is éreztem magam, amiért ennyire nem foglalkoztam a rossz magaviseletét kiváltó tényezőkkel.
- Floridában adtam neked még egy esélyt, de te nem éltél vele – mondtam végül, amikor rájöttem, hogy annyira azért mégsem voltam olyan rossz barát. - Ugyanúgy jártál azokba a drogos bulikba, ugyanúgy vedelted az alkoholt és belekötöttél fűbe-fába. Nem kértem, hogy legyél szent, csak azt, hogy viselkedj normálisan. Persze ez az én hibám is, mert sosem kérdeztem, hogy mit miért csinálsz. De ennek ellenére nem hiszem, hogy olyan rossz barátod lettem volna. Kimentettelek minden zűrödből, amiből csak tudtalak és fedeztelek is, ha kellett. Amikor bevarrtak a sittre néhány napra azért, mert megláttak minket Jimmel, elegem lett. Én is mérges voltam, úgy, ahogyan te az egész világra. Gyűlöltem az embereket, de leginkább a szüleimet, amiért azt akarták, hogy tökéletesen beleilljek az ő csillogó kis világukba….
- Ezért mondtad azt, hogy te is benne voltál?
- Igen. De az ügyvédünk jóvoltából engem nem ítéltek el.
- De engem igen.
- Ja. - A vörös szájából mély sóhaj szakadt fel. Lábával idegesen dobolt a padon, amelyen ült. – Még mindig nem árultad el, hogy mire kellett a pénz – szóltam, megunva a várakozást.
- Annie gyógyszerei drágák. Anya két műszakban dolgozik és állandóan alkalmi munkákat is keres, de nem elég mindenre, főleg, hogy elvált. Próbáltam én is munkát találni, de a priuszom miatt sehol sem akarnak felvenni. Kétségbe voltam esve, így amikor megtudtam, hogy Matt és Eric kavarnak, csak úgy berobbant a fejembe az ötlet. De a két kis ficsúrt nem is tartják olyan hosszú pórázon, mint ahogyan hittem. Aztán meg a kör megismétlődött, csak ezúttal Eric fenyegetett titeket. Kissé komikus, ha úgy vesszük.
- Na, ja. – Feltápászkodtam a földről és leporoltam magam. Körbenéztem a parkban, majd a szemem megállapodott Franken, aki szótlanul meredt maga elé. – És hogy van Annie? – kérdeztem.
Frank lassan rám nézett. A kezében forgatta a cigarettásdobozt.
- Már jobban. Az orvosok azt mondják, hogy jók az esélyei.
- Örülök.
- Kösz.
Enyhén hideg szellő cikázott végig a fák között, a városka szélén pedig sötét felhők kezdtek gyülekezni. A Nap elbújt valahol egy felhő mögött – szinte látni véltem, ahogyan figyelemért toporzékolt az egyik gomolyag mögött, amely aljasul vigyorogva vonta el fényét. Vihar közeledett, de talán már éppen itt volt az idege.
A hazafelé vezető úton Frank és én betértünk egy boltba vásárolni néhány apróságot. Ahogyan beléptünk az ajtón az emberek többsége azonnal minket kezdett pásztázni – akárhogyan is néztem, de eléggé kétes kinézete volt a mellettem ácsorgó vörösnek, hiába viselt fehér inget meg nyakkendőt.
Frank csak morgott egyet, amikor a tízedik rosszalló szempárral is találkozott a tekintete. Inkább zsebre vágta kezeit és beljebb trappolt a sorok között. A szemem sarkából még láttam, ahogyan az egyik eladó a tükörben figyelt minket. Sóhajtva követtem Franket. Próbáltunk nem foglalkozni az emberekkel, elvégre egyikünknek sem volt szándékában lopni vagy ilyenek, szóval úgy véltük, nincs mitől tartanunk.
A shopban nem lézengtek sokan, a mi legnagyobb örömünkre. A hely rendezett és tiszta volt, könnyen átlátható. A hangszórókból valami ismeretlen énekesnő hangja szólt, abban a zene-mentes stílusban, amelyet olyan sokan kedvelnek. Próbáltam magam túltenni ezen a szörnyűségen, úgyhogy inkább a teljesítendő feladatra koncentráltam és minden figyelmemet a polcok felé irányítottam.
Frank némán haladt mellettem, a cipője kopogott a steril fehér járólapon. Elidőzött néhány gótosabb nyakláncnál meg karkötőnél, majd pár csomag óvszernél megállt, miközben én az újságokat néztem.
- Nektek nem kell egy? – dobta be a kosárba az egyik óvócucc dobozát, a képén fülig érő vigyorral.
- Kicsi nekem az a méret, Frank… - hecceltem, mire csak felröhögött.
- Na, persze. – Jobbnak láttam inkább továbbállni.
Elmerengve válogattam az egyik polcról, miközben Frank az üdítőknél babrált valamit mellettem, nagyjából három sorral arrébb az előző helytől.
- Nahát, fiúk! – szólalt fel a hátunk mögül egy vékony női hang. Azonnal megfordultunk, csakhogy szembetalálhassuk magunkat Mrs. Gabriellel.
- Tanárnő – mondtam nyugodt hangon.
A nő laza lófarokban fogta össze haját, ám ez olyan szorosra sikeredett, hogy halványkék sminkkel kifestett szemei olybá tűntek, akár egy kínai látószervei. Száját enyhe rózsaszínnel kente ki, orcáján pirosító narancslott. Sötétkék toppot viselt felette laza női inggel, farmert meg tűsarkút.
- Nem is tudtam, hogy ti ilyen jóban vagytok! – kezdett bele mondókájába elképedt arccal. – A kiránduláson még egészen úgy tűnt, mintha ki nem állhatnátok egymást.
- Azóta tisztáztuk a dolgokat, Mrs. Gabriel – szólt Frank.
- Ó, az nagyon helyes. Sőt, ahogyan láttam, még Mattel is nagyon jóban lettetek. Ennek igazán örülök, bár sosem hittem volna, hogy annyi durvaság után ilyen is lehet az a fiú…
- Matt nem rossz gyerek, tanárnő – kelt a védelmére a vörös, mire Mrs. Gabriel érdeklődve nézett rá. – Ő csak… Nagyon dühös volt, amiért mindenki egyedül a pénze miatt haverkodott vele.
- Jó-jó, persze, tudom én, hogy az nagyon szomorú dolog, de azért szerencsétlen Storm-fiú… Ezért is annyira furcsa nekem a helyzet, tudjátok? Hirtelen ennyire jóban lettetek mind a négyen, pedig sosem hittem volna. Persze, nagyon örülök ennek. Úgy látom, tényleg rosszul ítéltelek meg téged és Mattet, Frank. Ezért az elnézésedet is kérem. Sőt, egy kicsit bele is néztem az írásbelidbe, és meg kell, hogy mondjam, nagyon szép teljesítménynek tűnik, így első ránézésre. Apropó: hova is készültök tovább tanulni? – hadarta el mindezt egy szuszra a tanárnő.
Mrs. Gabriel hiperaktivitása romboló hatással leledzett az agyműködéseinkre, holott jó néhány hónapja ő volt az osztályfőnökünk. Zsibbasztó képzeletbeli ködön kellett átvágnunk magunkat a válaszadás érdekében, ám nagy nehezen sikerrel járt a hadművelet.
- Khm… - köszörülte meg a torkát Frank. - Nos, én nem adtam be sehova a jelentkezésemet. Úgy döntöttem, hogy halasztok egy évet.
- Értem. És mit fogsz addig csinálni? – faggatózott tovább a nő.
- Munkát keresek. Talán lesz valahol egy hely, ahova végre felvesznek.
- Nagyon figyelemre méltó a kitartásod, Frank.
- Köszönöm, Mrs. Gabriel – fordult újra a srác az üdítők felé, mire a tanárnő tekintete engem kezdett fixírozni.
- No és te, Leon? – kérdezősködött tovább. – Te hova jelentkeztél?
Egy órával később már a szobámban ültem és a gitáromat nyűttem, a szüleim legnagyobb örömére. Nem igazán érdekelt a véleményük, sőt a kiakadásaik még elégedettséggel is töltöttek el, szóval csak azért is folytattam.
A nyitott ablakon keresztül látni véltem a leszálló éjt, amelyet a vihar szele kavart fel esőt ígérő illatával. A légáramlás mind erősebbé és erősebbé vált; itt-ott felkapott egy elkószált falevelet, elejtett papírdarabot vagy egyéb könnyed dolgot.
A város e részét már lámpák világították meg – az odafent kereklő Hold sajnos nem bizonyult elegendőnek a látáshoz. A narancsos fények különös kontúrt rajzoltak a kint félszegen hajladozó virágoknak és a fák lombjainak. Messziről már hallani lehetett az ég mormogását, a belváros felől pedig villámok cikáztak, szemet gyönyörködtetve és megvakítva azt.
Nem sokkal rá, hogy elkalandoztam, kopogtak az ajtómon. Lélekben máris felkészültem valamely ősöm ábrázatával egybekötött kioktatására, ám ehelyett – a legnagyobb örömömre – Morgan lépett be a szobámba. Az időjárás nyújtotta lassú-szép hangulat egyelőre maradandónak bizonyult
- Szia – szólt halkan. – Zavarok? – kérdezte rekedtes hangon. Valami nem volt rendben.
- Dehogy – mondtam, és már abban a pillanatban előtte termetem. – Mi a baj? – kérdeztem feszülten.
Morgan arcán fáradtság tükröződött, amit csak akkor véltem látni, amikor végre teljesen belépett szobámba, és a derengős villany fénye alá került.
- Semmi. – Átölelt, arcát a vállamba temette. – Csak nem volt kedvem az otthoni dolgokhoz, úgyhogy inkább eljöttem. Gond?
- Csak az állandó bizonytalanságod. Persze, hogy nem – mondtam sóhajtva. – Történt valami?
Storm kis ideig hallgatott. A karjaimban tartva figyeltem, ahogyan a légzése pár pillanatra megtorpant, miközben azon gondolkodott, miképpen is válaszoljon e gyerekesen egyszerű kérdésre.
- Nem – mondta végül magabiztosan, szorosabbra fogva az ölelést.
- Biztos? – Bólintott. – Akkor jó.
Kezem közé fogtam az arcát. Éreztem, sőt tudtam, hogy titkolózik, ahogyan azt is, hogy már hosszú ideje teszi ezt a tevékenységet. A probléma az volt, hogy nem tudtam, miért. Az utóbbi időben megint majdnem olyanná váltak a dolgok, mint a megismerkedésünk elején. Morgan frusztrált volt és ideges, a szokottnál jóval zárkózottabb. Tenni akartam ez ellen valamit.
Szájára hajoltam, a nyelvem finoman tört be ajkai közé, amelyeknek furcsa ízt kölcsönzött a piercing fémje. Morgan azonnal viszonozta a dolgot, kezei gondolkodás nélkül törtek utat a felsőm alá. Hasonlóképp tettem én is; a bőre meleg volt és ellenállhatatlan illatot árasztott magából.
Szétváltak ajkaink. Amikor a tüdőmbe végre újra beférkőzött egy kevéske levegő, azonnal rátértem nyakának imádott vonalára. Haja kissé csiklandozott, bár mindez csak tovább erősítette felfokozódott vágyaimat iránta. Beleharaptam bőrébe, mire kissé hangosabb sóhaj hagyta el száját. Nyelvemmel végigszántottam a fülét – ő pedig megremegett.
Néhány perc múlva már az ágyon magasodtam fölé, meztelen felsőtestét harapdálva. Lábaival átkulcsolta derekamat, én pedig kezemmel az övét babráltam, próbálva megszabadítani tőle – több-kevesebb sikerrel. Végül Morgan megelégelte bénázásomat és maga csatolta ki a teljesen fölösleges darabot.
És ekkor megcsörrent a mobilja….
- A fenébe… - morgott. Megkereste a morbid hangokat hallató készüléket és kelletlenül felvette azt. – Igen? – szólt bele, majd néhány másodpercen belül újra megszólalt: - Most nem érek rád. – A hangja teli volt megvetéssel. Ez aggasztott. Kis idő múlva megint reagált, teljes komolysággal: - Gyűlöllek, ugye tudod? – Ezzel letette és felém fordult.
- Ki volt az? – kérdeztem gyanakodva.
- Tom. Haza kell mennem. A szüleink nemsokára indulnak Európába és egy hónapig nem lesznek itthon. El kell tőlük köszönnöm, mert az úgy illik – mondta iróniával a hangjában. – Sajnálom.
- Semmi gond. Vigyázz magadra, jó?
- Próbálkozok. – Ezzel becsatolta az övét, felhúzta pólóját és egy gyors csók után hazament.
Én pedig egyedül maradtam minden aggodalmammal és kétségemmel. Az, hogy rossz érzetem támadt, koránt sem tükrözi hűen az érzéseimet.
Két óra múlva csörgött a mobilom. Matt volt az. Úgy tűnt, a félelmeim valósak voltak.
- Leon? – szólt bele félve Cortez.
Rettenetesen rossz előérzetem volt, de egyelőre nagyon nyeltem és magamban tartottam.
- Mi az? – kérdeztem nyugodtságot színlelve.
- Morganről lenne szó… - Pillanatnyi szünet. – Ő… kórházba került, Leon.
A szívem kihagyott egy ütemet, vagy talán kettőt is. Az is lehet, hogy csak én éreztem így, de az biztos, hogy a félelem meg az aggódás jeges tőrként mart szívembe.
- Mi…? Mondd, hogy csak viccelsz… - suttogtam magam elé meredve. Nem akartam elhinni.
- Sajnos nem, Leon.
- De… Már jól van, ugye? Egyáltalán hol van?!
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
