|
Negyedik lecke
Shiroku 2011.02.06. 15:21
A szívem összeszorul, amikor az ajtóban állva megpillantom Ravent, kinek arcán bosszús és értetlen kifejezés ül. Kezei ökölbe szorítva lógnak teste mellett, kesztyű nélkül. Blackwolf sötét hajába belekap a jeges szél, amely gátlástalanul tör be az így is hűvös lakásba.
- Bejöhetek? – kérdezi kimért hangon. Az indulattól összeszorítja állkapcsát; az ajkai cserepesen feszülnek egymásnak. Ezelőtt csak akkor láttam ilyen dühösnek, amikor valami szörnyen igazságtalan és elítélendő dolog történt vele vagy velem. Megrémiszt ez az arc, s nem tudom, mivel érdemeltem ki. Úgy érzem, nekem nagyobb okom volna ilyen képet vágnom.
- Gyere… - mondom elhaló hangon, fásultan. Arrébb lépek az ajtóból és Raven elhalad mellettem. Azonnal felindul a lépcsőn, a szobám felé. Követem.
A nyomában haladva érzem az illatát. Ugyan keveredik az Unikornisban uralkodó dohány- és füstszaggal, meg kissé az alkoholéval is, de hamisítatlanul az övé, és ez nagy hatással van rám és az érzékeimre. Mardosó félelem és vágy kerít hatalmába – ha rajtam múlna, azonnal csókolnám és ölelném őt. Ravent vagy a folyót. Nem teljesen, de azért valamennyire mégis mindegy.
A helyiségbe érve Blackwolf leveszi a kabátját meg a sálját, majd kényelmesen az íróasztalom előtt álldogáló székre dobja. Engem bámul, miközben én leülök az ágyra, igyekezve elkerülni a tekintetét.
A szobában hideg van és sötét, ám ez már megszokott – a fűtés lecsavarva a pénz miatt, a függöny behúzva a hangulatom miatt. Nincs benne semmi újdonság, elvégre nagyjából négy éve tart ez az állapot, és a reményt, hogy Raven Blackwolf valaha kihúz karjaival és egész testével ebből a ragacsos, fekete valamiből már régen feladtam. Bármennyire is szeretném újra érezni őt egész lényemmel, a jelenléte mégis jobban éget, mint a ház gerendáit a tűzvész. A lángjaitól keletkezett sebek nem hegednek be, hanem elfertőződve ontják magukból undorító nedveiket – és itt ezek a gusztustalan valamik az én érzelmeim, amelyek fokozatosan eljuttatnak odáig, hogy a folyó már nem csak suttogni, de egyenesen ordítani fog hozzám – én pedig boldogan csobbanok bele a jeges vízbe.
- Korábban sosem mondtad, hogy tetszene Jack – hallom számon kérő hangját minden kertelés nélkül, amely úgy vágja ketté a szoba halotti hangulatát, hogy azt már azonnal temetni kelljen. – És azt sem, hogy lenne köztetek valami.
- Nem, tényleg nem mondtam – értek vele egyet, az arcomra és hangomra már-már arrogáns nyugalmat erőltetve. – De ha már itt tartunk: te sem említetted, hogy összejönnél Marie-vel.
- Ne tereld a témát! – csattan fel idegesen.
Nem értem, mitől akadt ki ennyire. A viselkedése értelmetlen és gyerekes, akárcsak azé az óvódásé, aki visítozó hisztit lecsapva követel egy olyan játékot, ami sose volt az övé.
- Nem teszem – mondom fásultan. - Egyszerűen csak nem értem, hogy miért vagy itt, amikor lehetnél a legújabb ágymelegítőddel is. Apropó: nem fura négy év után újra egy csajjal henteregni? – A kérdés vádló és sértettséget tükröző: már nem vagyok képes elrejteni az érzéseimet.
Raven gondolkodás nélkül esik nekem. Mire eljut agyamig, hogy mit is tesz, már éppen végigdönt az ágyon és erőszakosan mászik fölém, a kezeimet erősen az ágyhoz szorítva. Nem ellenkezek. Annak ellenére, hogy úgy érzem, megalázott és bűntudat nélkül eldobott, mégis örömmel hunyászkodok meg előtte. Élvezem az érintését és a közelségét, s ez ellen nem tudok mit tenni: büszkeség nélkül, némán könyörgök a folytatásért.
Testsúlyával az ágyba szorít, abból felcsapódik az öblítő illata, keveredik Blackwolféval és az enyémmel. Túlságosan ismerős és józanságot gyilkoló keverék ez, olyasfajta, mint vámpírnak a vér – képtelenség nélküle élni, de az, aki valaha megízleli, már nem is óhajtja nélkülözni.
- Mi folyik köztetek, Eliot? – céloz Jackre dühös suttogással. Az arca centikre van az enyémtől, érzem bőrömön, ahogy kifújja a levegőt: bizserget. A közelsége kivégzés és mégis egy újjászületés.
Nem értem, miért ilyen velem. Nem értem, miért olyan fontos neki, hogy mi történik köztem és Jack között. Hogy miért van egyáltalán itt, amikor lehetne Marie-vel is. Fel nem foghatom, hogy ha csak a barátjának tekint, miért tesz velem már megint olyan dolgokat, amikkel csak még százszor tépi ki a belsőségeimet. Miért jó ez neki?
A kín, hogy nem érinthetem őt büntetlenül, megöl. Ha nem is fizikailag, de lelkileg mindenképpen. Zokogni tudnék, de elegem van belőle. Úgyhogy elfordítom a fejem és néhány cseppnél többet nem engedek meg magamnak. Csendesen szenvedek az én személyes kis Poklomban, amelyet maga Raven szolgáltat nekem anélkül, hogy valaha csak egy pillanatra is elgondolkodna rajta.
- Raven, már nincs köztünk semmi. A részedről soha nem is volt. Csak… döntsd már végre el, hogy mit akarsz! – nézek rá könnyes szemekkel, mire döbbenten figyel néhány másodpercig. A hangom remeg, akár a mellkasom, ahogyan próbálom megállítani a feltörni készülő zokogást. Majd Ravent újra elönti a méreg.
- Hogy én mit akarok?! Megmondom, Eliot, hogy mit akarok! Téged, de cseszettül! És nehogy azt merd nekem mondani, hogy nincs köztünk semmi, mert esküszöm, hogy valami őrültséget fogok veled tenni!
- Mégis miről beszélsz? – suttogom értetlenül. A szavai végképp összezavarnak, és arra késztetnek, hogy eleve halott remények szülessenek bennem. Már megint elgyengülök. Azok a sós izék már megint végigfolynak az arcomon. Gyűlölöm magam, amiért ilyen menthetetlen vagyok. Az az egy mondat, amelyet kimondott, arra kényszerít, hogy már megint egy olyasvalamiben higgyek, amely talán soha nem is volt valódi.
- A fenébe is, Eliot! – káromkodja el magát megint, majd indulatoktól terhesen az enyémre tapasztja száját.
A nyelve megállíthatatlanul, finomkodás nélkül tör be ajkaim közé, durva, kifürkészhetetlen kergetőzésbe hajszolva. Egyik keze közé fogja mindkét csuklóm, még mindig szorosan az ágyneműbe nyomva végtagjaimat. Másik kezével végigsimít az oldalamon és benyúl a pólóm alá. Tenyerével bőrömet érinti, mohón és akaratosan. Aztán térdem alá nyúl és engedelmességre kényszeríti lábaimat. Széttárt végtagjaim közé nyomul, kéjesen nyomja ágyékát az enyémhez, miközben még mindig csókol. Felnyögök, a könnyeimen keresztül elhomályosultan látom csak őt. Elválnak ajkaink és megint engem néz; csípője ugyanott.
Majd hirtelen lök egyet, újra nyöszörgésre kényszerítve engem. Elvesztem a fejem és nem érdekel semmi más rajta kívül.
Leráncigálja rólam a felsőmet, elengedi a csuklómat és kezeivel végigsimít testemen. Megremegek. A nyakamra hajol, nyelvével végignyal rajta és aprókat harap bőrömbe. Bármennyire is tudom, hogy nem helyes, de legalábbis totálisan romboló hatású rám nézvést, ujjaimmal hajába markolok, ezzel csak tovább hergelve őt a folytatásra. A csípője ismét mozdul, majd kezét becsúsztatja a gatyámba. Meglepődök a hirtelen jött mozdulattól, semmi mást nem tudok csinálni, mint magatehetetlenül nyöszörögni alatta. És piszkosul élvezem…
Remegő kezekkel furakodok be pólója alá, ujjaimmal haladok gerince vonalán. Érzem bőrének és leheletének forróságát, az illatát, és hallom a hangját, a sóhajait. Kezébe fogja férfiasságomat, kínzó lassúsággal húzni kezdi az érzékeny bőrt. Felbátorodva fordítok az álláson és fölé kerülök – a keze kicsusszan nadrágomból és csípőmre helyezi inkább.
Ráülök nadrágon keresztül dudorodó ágyékára, pontosan azzal a céllal, hogy megőrjítsem. Csókolom a nyakát és mohón megszívom azt. Csípőmmel ritmusosan ringatózni kezdek rajta, mire ő az, aki felnyög. A gerince ívbe feszül egy pillanatra, ahogyan lehunyt szemekkel hátraveti a fejét. Keze a fenekemre csusszan és enyhén belemarkol. Hagyom neki, az érintése feltüzel.
Az oldalát simogatom. Harapdálom a mellkasát és csillogó nyálcsíkot hagyok a bőrén, vörös foltokkal fűszerezve ezt a mámoros receptet. Belenyalok a köldökébe, miközben türelmetlenül kezdem kicsatolni övét, amely néhány másodpercen belül sikerül is. Lejjebb helyezkedek a lábai közé, lehúzom a nadrágját az alsójával együtt.
Egyik kezemet rákulcsolom merevedésére. Sóhajaink betöltik a szoba csendjét. Majd bűnös élvezettel végignyalok férfiasságán egy kilátszó ér mentén. Raven felnyög, én pedig csak még bátrabb leszek. Ezúttal az ő ujjai fonódnak az én tincseimre. Tudom, mennyire vágyik rám, a gondolat pedig felemészt. Boldogan veszem számba őt, ám a tervemet nem adom fel. Kínzóan lassan nyalom makkját, enyhén szívva azt. Körözök nyelvemmel rajta, miközben ujjaimmal simogatom őt. Aztán a fejemet ütemesen mozgatni kezdem. Hallom a nyögéseit, érzem teste remegését és ez hihetetlen büszkeséggel meg elégedettséggel tölt el.
Amikor vészesen közel érzi magát ahhoz a ponthoz, felhúz magához. Hajamba merült ujjakkal von közelebb magához, másik kezével már régen nadrágomat gombolja. Kis segítséggel leveti rólam azt, majd tágítás nélkül férfiasságára ültet.
Fájdalmasan felnyögök, mozdulatlanul ülök ágyékán. Kis időbe telik, mire a fájdalom elmúlik, ám amikor megtörténik az a lassú mozgás, amelybe belekezdek, azonnal el is feledteti velem. Blackwolf tenyerébe fogja férfiasságomat és az ütemnek megfelelően simogat.
A végső gyönyör mind közelebb ér mindkettőnk részéről. A tempó egyre csak gyorsul, a nyögések fokozódnak. Néhány perc múlva lihegve borulok mellkasára. Hallgatom szapora szívverését és figyelem tüdeje gyors fel- meg leemelkedését. Átkarolom őt, ő pedig engem zár szorosan karjai közé. Tenyerét a tarkómra csúsztatva felhúz magához egy csókra. Fordít rajtunk, maga alá gyűr. Felhúzom térdeimet, csípője újra enyémnek súrlódik. Vadul kapkodva a levegő után karolom őt. Az ölelése meleg és biztonságot nyújtó.
Most, legalábbis…
Reggel az ő karjaiban ébredek. A szoba hűvösségét egyedül bőre forrósága nyomja el. Zakatoló gondolatokkal nyomulok még jobban mellkasának, mire szorítása fokozódik és mormogva a nyakamba temeti arcát. Ajkait a pulzáló érre helyezi, apró csókot lehel rá. Remegésre késztet.
Összezavarodva fordulok a hátamra. Ahogyan a szemébe nézek, benne is ugyanezt látom. Nem tudom, mire gondolhat. Nem tudom, mi lesz velünk. Lesz egyáltalán bármi is?
- Szia. – A hangja rekedt.
- Szia – suttogom. Nem nézek rá, mert félek attól, hogy az egész csak ennyi. Bár fogalmam sincs, mi volt a tegnapi, úgy érzem, mintha olyan lett volna, akár egy vallomás. Vagy csak én akarom ennyire kétségbeesetten, hogy az legyen?
- Eliot… - kezd bele.
- Hm? – nyöszörgöm félrenézve. Kezeivel kényszerít, hogy a szemébe tekintsek.
- Érzel irántam valamit, ugye? – kérdezi. Talán csak én vagyok ostoba és beképzelem magamnak, de mintha a hangjából reménykedés érződne. Mégis rettegve bólintok csupán, merev tekintettel bámulva el válla felett. De nem bírom sokáig – muszáj tudnom, mi látszódik az arcán. Rettegek a gondolattól, hogy talán ez az egyetlen néma mozdulat elég ahhoz, hogy megutáljon. Ugye nem…?
De az arcán a nyugalmon kívül semmi mást nem látok.
- Akkor miért jöttél össze Jackkel? – kérdezi mégis szomorúan. – Ráadásul le is feküdni vele…
Keserűen felkacagok. Az, amit mond, még akkor is, ha nem történt meg ilyesmi, egyáltalán nem fair.
- De te neked szabad volt ugyanezt megtenned Marie-vel, igaz? Nem érzed egy kissé igazságtalannak…?
- Az más! – csattan fel, de nem dühösen, sokkal inkább mentségeket keresve.
- Mégis miért? – suttogom.
- Mert én azért próbáltam ki a dolgokat Marie-vel, hogy megtudjam, mit is érzek pontosan. Tudni akartam, hogy mással is ugyanazt érzem-e, mint amit veled.
- És…? – kérdezem félve.
- Senki sem érhet a nyomodba.
- Akkor jó.
- Az. De te még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. Miért jöttél össze Jackkel?
- Nem járok vele. Az egész csak egy színjáték volt. Jack látta, hogy mennyire figyelsz engem, miközben Marie éppen ledugja a torkodon a nyelvét, és hamar összerakta a képet. Azt hiszem, dühös lett, mert szemétségnek érezte, ezért tette azt, amit. Én pedig csak azért mentem bele a játékba, mert érdekelt, hogyan reagálsz te is meg Marie is.
- Nagyon szemét voltam veled, igaz? – elszörnyedve kezdi tanulmányozni a plafont. – Túlzás és önteltség nélkül állíthatom, hogy én ismerlek a világon a legjobban. Pontosan tudtam, mekkora fájdalmat okozhatok ezzel neked, és mégis megtettem. Egy állat vagyok, ugye?
- Őszinte választ vársz?
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
