|
17. Fejezet
Shiroku 2011.02.15. 18:25
A vihar elérte a várost, mire a hatalmas épülethez értem. A hűvössé vált szél cibálta a fák lombjait, a virágok és egyéb növények zöldellő leveleit. Az égen sűrű, fekete felhők álltak torlaszként a Hold útjába, miközben a házak falai közt visszhangzott a mennydörgések dermesztő moraja. Az egész város úgy tűnt, mintha beleremegne – magam előtt látni véltem, ahogyan megreped a föld; a házak fala; de még az ég, sőt maga a világ is. A szurokfekete éjszakában egyetlen fényt az utcai lámpák és a cikázó villámok adtak: lila, kék és sárga fények keveredtek pirossal meg zölddel.
A kórházban néma csend honolt, mindenki nyugodtan üldögélt a sorára várva. A helyet gyomorforgató fertőtlenítő bűz lengte be, amely keveredett az épület áporodott, dohos szagával. A plafonon kapaszkodó megannyi fehér neon hullaszín világítást adott a szűk folyosóknak és steril várótermeknek. Minden fehér volt, ahogyan azt a filmekben is látni: a falakat derékmagasságig beborító csempék; az azt felváltó festék, amelyben látszott az ecsetek nyoma; a padlót fedő járólapok; az ajtók, ablakok és székek mind-mind ebben a nyomasztó halálszínben fuldokoltak. Összeszorult tőle a gyomrom.
Idegesen, zaklatottan léptem oda a recepcióhoz, ami mögött egészen addig a percig unottan ücsörgött egy nővér. Ám amint odaértem a telefon éktelen zajjal hasította szerteszét a némaságot, és a nő engem ignorálva beleszólt a kagylóba. Hangja otromba volt és ellenszenves: hallószervet irritálóan magas meg nyávogós, amolyan nyúlósan idegtépő.
A nő festett, fakó vörös haja rövid volt, gazdája mégis göndörré tette egy szerencsétlen fodrász kezei által. Szemöldöke tetováltan és pirosan, vékony csíkban borzasztotta el az őt néző embereket. Túlsúlyos volt: barna szemeire rálógott szemhéja, olyannyira, hogy félő volt, nem is lát ki a lecsüngő bőrdarab mögül. A külső testfelszín ugyanígy viselkedett arca két oldalán és az álla alatt is. Kövér testére kék nővérkeruha tapadt, még elfogadhatóan. Ordenáré hangjától csak nőtt bennem az ideg, amikor a telefont végre lerakva észrevett engem.
- Miben segíthetek? – kérdezte flegmán, arcára kiült a közöny.
- Behoztak ide egy fiút. A neve Morgan Storm – mondtam feszülten, ugrásra készen.
- Esetleg rokon?
- Nem, én a… Egy barátja vagyok. – Az akadékoskodásától mind jobban nőtt bennem a feszültség, és ismertem magamat annyira, hogy tudjam, ha ez így megy tovább, hamar ki fogok kelni magamból. Sajnos ilyen helyzetekben sosem voltam túl nyugodt – de ez már kiderült Eric, Matt és Frank által is.
- Sajnálom, de csak közeli hozzátartozóknak adhatom meg a szobája számát. – Arcán merő rosszindulat látszott.
- Kérem, most az egyszer igazán megteheti – mondtam megfeszült állkapoccsal. Legszívesebben már rég tüdőt kiköpő tempóban rohantam volna Stormhoz.
- A kórház szabályzata szigorúan megtiltja, hogy…
- Az Isten szerelmére, együtt járunk, most jó?! – fakadtam ki dühösen félbeszakítva őt, és tudtam, hogy arcomon pontosan látszik haragom és aggodalmam. Nem érdekelt, hogy talán a kelleténél sokkal hangosabban adtam a tudtára a helyzetet, ahogyan az sem, hogy egyáltalán elmondtam azt – addigra már csak az érdekelt, hogy végre lássam Morgant és meggyőződjek afelől, hogy nincs komolyabb baja és hamar rendbe fog jönni.
A recepciós egy pillanatig meghökkenve nézett, főleg akkor, mikor meglátta arckifejezésemet. Képére azonban hamar visszatért az ellenszenv, majd egy fölényes és megvető pillantással felsóhajtott:
- Keleti szárny, 223-as kórterem. Egyenesen a folyosón, majd balra a harmadik ajtó.
- Köszönöm – vetettem oda foghegyről, aztán sietve elszaladtam a kapott instrukciók alapján.
Morgan kórterme előtt már ott ült Matt, mellette pedig Eric. Fehér, egymáshoz rögzített műanyag székeken ültek, a terem ajtajától ballra. Felettük pislákolva haldokolt az egyik neon, majd nagy nehezen megadta magát, és végleg kimúlt, pontosan abban a másodpercben, hogy mennydörgés rázkódott végig az épület szerkezetén – bár mindez inkább csak úgy tűnt, mintha.
A hirtelen hangtól kissé megugró Cortez és Slodowky mögött helyet foglaló szoba folyosó felőli oldalát vastag üvegfal képezte, rajta felhúzott roló csüngött. Nem tudtam levenni a szememet a túloldalt nyugodtan alvó szőkéről, aki még a borzalmas idő ellenére is mozdulatlanul feküdt. Bár irgalmatlan nagy butaság volt, mégis elámított az a gondolat, ami ekkor a fejembe hasított: olyan volt, mintha a vihar Morgan fájdalmát és haragját élni ki a szőke helyett is; mintha csak a vihar maga lenne a szobában bekötözött tagokkal fekvő, mégis tagadhatatlanul különleges fiú.
A két srác némán foglalt helyet egymás mellet, vállukat a másikénak vetve. Meredten bámultak maguk elé, látszott rajtuk, hogy azért megviselte, de legalábbis elgondolkodtatta őket a helyzet, s az is, hogy aggódtak Morganért.
Megálltam közel hozzájuk, és kifulladva vártam, hogy mondjanak valamit, amikor észrevettek.
- Leon! – ugrott fel Matt. A folyosó némaságában visszhangzott a hangja.
- Mi történt? Hogy van? – kérdeztem azonnal, amint elég levegő jutott a tüdőmbe és a szívverésem némiképp lecsillapodott. Még mindig Morgant pásztáztam.
- Nemrég tolták ki a műtőből – Az arcomat meglátva sietve folytatta. -, de azt mondta az orvos, hogy az állapota stabil – szólt idegesen álldogálva Eric mellett.
- Mi a baja? – sürgettem. A hangom rekedt volt.
- Nem tudom pontosan…
- Több bordája eltörött, és mindkét csuklója is – szólt ezúttal Eric. – Ráadásul sok vért is vesztett.
- Bemehetek hozzá? – kérdeztem fásult hangon, mire Eric bólintott.
Reszkető kezekkel nyomtam le az ajtó hideg kilincsét; a fém fáradtan megnyikordult, ahogyan belöktem a nyílászárót. Az ívben végigsuhant a linóleumos padlón, a megszokott útvonalon – a megannyi év során már utat vájt magának a műanyagban, amiről fehéres sárga csíkok tanúskodtak.
A szobában ugyanolyan halotti csend honolt, mint mikor beléptem a kórház épületébe. A padló fakó barna volt, a falak pedig halovány kékek. A sarokban öreg tévé árválkodott, az mellett egy kétszemélyes ülőgarnitúra. A szemközti ablak előtt egy elhanyagolt páfrány növesztette vékony leveleit. Középen helyezkedett el az ágy, amelyen Morgan aludt. Mellette egy éjjeliszekrény, rajta egy lámpa.
Hirtelen lilás-kékes fény villant a világban: kövér, vaskos árnyékokat vont a szoba falára és olybá tűnt, mintha a tárgyak kétszeres kontúrt nyertek volna - láttam, ahogyan egy villám végigszánt az égbolton, óriási, velőtrázó csattanás kíséretében, és eltűnik valahol a messzeségben.
Remegő végtagokkal léptem az ágy mellé, miközben azon Morgan szunnyadt, borzasztó látványt nyújtva. Reszketett tőle a mellkasom, ahogyan valami ismerős érzés égette a bensőmet. A szemeim szúrtak, de magamnak sem mertem bevallani ezt a tényt. Aggódva fújtam ki a levegőt, mikor alaposan végigmértem a meggyötört Stormot.
A szőke testét megannyi zúzódás borította, két kezén és oldalán kötés olvadt egybe hófehér bőrével, ám az utóbb említett gézdarabon halványan valami piros sötétlett. Infúzió vájt bele vénájába.
- Még hat az altató. Valószínűleg csak reggel fog felébredni… - mondta Eric.
- Mi történt? – kérdeztem újra, megremegő hangon a mögöttem belépő Mattől.
- Tom azt mondta, hogy nem tud megjelenni a vacsorán, mert Morgant valaki csúnyán helyben hagyta… - suttogta. - Azonnal idejöttünk. Dr. Paul, a kezelőorvosa szerint dulakodott is a támadóval, és közben beleeshetett valami üvegbe, ami a hasába fúródott.
Elszörnyedtem a hallottaktól, a szívem pedig összefacsarodott, ahogyan elképzeltem a jelenetet. Még csak a képeket magam elé vetíteni is szörnyű volt – a harag pedig tombolt bennem, eszeveszett erővel és lankadatlanul. Bosszú lüktetett az ereimben, tompán és pirosan, de szerencsére elnyomta mindezt a szavak által keletkezett sokk és magatehetetlenség.
- De ugye hamar rendbe jön? – préseltem ki magamból egy felszakadó sóhaj kíséretében.
- Nem tudom… - rázta meg fejét Cortez, majd inkább kinézett az ablakon. Odakint a vihar őrült erővel élte ki magát, szinte önnön tulajdonának akarta az egész sárgolyót.
- Ki volt? – szóltam hirtelen. Éreztem, hogy a düh meg a harag már megint végigjárta testemet, emésztő tűzzel égette bensőmet, ám ez vegyült a félelem és aggodalom jeges borzalmával. Nagyon féltettem őt. – A nevelőapja tette?
Matt megdöbbenve nézett rám, ahogyan kiejtettem az utolsó mondatot a számon.
- Nevelőapja? – értetlenkedett. – Én úgy tudom, hogy Mr. és Mrs. Storm az igazi szüleik.
- Morgan azt mondta, meghaltak… - győzködtem. Közelebb léptem az ágyhoz, egyik kezemmel megfogtam Storm tenyerét, míg a másikkal hátranyúltam egy székért, amire aztán leültem. Biztosra vettem, hogy Matt el van tévedve.
- Leon, én nem tudom, hogy Storm mit állított neked, de biztosan tudom, hogy az igazi szüleik nevelik őt. Az apám ellenőriztette Tomot, és… Kiderült volna, hidd el.
- Az nem lehet… - leheltem, két tenyerem közé fogva Morgan hideg kezét. Nem akartam elhinni, amit Matt mondott. Nem akartam, hogy kiderüljön, Morgan hazudott nekem. Mindenben, ráadásul… És még csak megkérdezni sem tudtam tőle.
- Mr. és Mrs. Storm nincsenek túl jóban Morgannel, ahogyan azt az apámtól megtudtam, ez igaz. De még ha tényleg verné is az apja, amit nem hiszek…
- Miért nem hiszed? – vágtam a szavába azonnal támadóan, minden haragomat és magatehetetlen elkeseredésemet suttogásba fojtva.
- Mert mind a ketten környezetvédők, a békés fajtából. Fákhoz meg épületekhez láncolják magukat és ilyenek. Ma is épp egy efféle ügy miatt utaztak Európába. Ők nem lehettek. Ráadásul egy repülőn ülve nehéz valakit így megverni és cserbenhagyni…
- De akkor miért mondta azt…? És… egyáltalán ki tette? – bámultam magam elé, még mindig szorosan tartva a végtagot.
Úgy éreztem, egy világ omlott össze bennem – egy olyan világ, amely csakis Morganről szólt, és amiről szentül hittem, hogy őszinte és bizalmon épült. Nehezemre esett beismerni és elfogadni, hogy Storm hazudott nekem, miközben én meg voltam győződve róla, hogy az igazat mondja. „Az egész csak hazugság volt! Én pedig mindent elhittem. Az egész hamis volt, és egy pillanatra sem bízott meg bennem…!”
- Leon… - kezdte Matt bizonytalanul, bíztatóan vállamra helyezve kezét. Eközben Eric leült a kanapéra, és némán összefonta maga előtt a karjait. – Mit mondott neked pontosan a szüleiről?
- Azt mondta, hogy autóbalesetben haltak meg, mert egy őz volt az úton. És azt is, hogy éppen arról a helyről tartottak hazafelé, ahol a kiránduláson voltunk.
- Az tényleg megtörtént – mondta Eric eltöprengve. – De nem Stormékkal. Évekkel ezelőtt túrázott ott egy család, és ők voltak azok, akik előtt elszaladt az az állat. A nő és a férfi azonnal meghaltak, a két gyerek pedig túlélte. Ettől volt hangos a sajtó, mert a nagyszülők beperelték az államot, mivel a megbízott kivitelező selejtes anyagból építtette a védőkorlátot, aminek távol kellett volna tartania az állatokat az autópályától – mesélte. – Az, amit mondott, valós volt, de teljesen más szereplőkkel, Leon. Sajnálom, de a szöszi hazudott neked.
- De miért? – kérdeztem letaglózva. Az egész helyzet annyira szörnyűnek és elkeserítőnek hatott.
- Talán azért, mert Morgan sokkalta rémesebbnek tartja a valóságot, mint amilyen ez a sztori – mondta Matt. - Nem akarta, hogy megtudd az igazat, ki tudja, miért. Lehet, hogy azért, mert téged akart védeni, vagy azért, mert megalázónak hiszi a dolgot. Tulajdonképpen az sem kizárt, hogy egy teljesen értelmetlen hülyeség miatt nem mondta el neked.
Az ajtó nyikorogva kinyílt, az alja végigkaristolta a linóleumot, majd győzött az felett újra. Hamarosan a szobába belépett egy idősödő férfi, kinek ősz haja koszorúként terült el fején, amelynek tetején viaszként fénylett fejbőre. Fehér orvosi köpenyt viselt – a nyakában sztetoszkóp, kezében halomnyi papír.
Ahogyan beljebb lépett a szobába és komolyan végigmért minket – a szeme gondosan elidőzött a Morganével összekulcsolt kezemen – biztatóan elmosolyodott.
- Jó estét, doktor úr! – mondta Matt, majd Eric is felpattanva az ülőgarnitúráról.
- Jó estét – szóltam később én is, még mindig rekedt hangon.
- Gondolom, maguknak annyira már nem jó ez az este – hallatszott nem túl mély, barátságos hangon. – Az állapotát jöttem ellenőrizni, de ha bármi kérdésük van, csak nyugodtan – mondta.
- Mennyi idő, mire rendbe jön? – kérdeztem azonnal.
- Ezt nem tudom pontosan megmondani. Egy hétre mindenképpen ajánlatos bennmaradnia. Szeretném alaposan kivizsgálni, mert a testén lévő zúzódások arra utalnak, hogy nem most verték meg először, és a szúrt sebbel is akadhatnak még problémák, ha nem vigyázunk.
- Értem…
- Nem tudják esetleg, ki lehetett? – Megráztuk a fejünket. – Nem is számít, a feljelentést és a kellő intézkedéseket mindenképpen megtesszük. Hacsak a fiatalúr nem dönt másként…
Ebben a pillanatban egy komoly, de teljességgel érzelemmentes arc tűnt fel az ajtóban. Az illető Tom volt – drága öltönyben és élére vasalt ingben, a steril fényben megfoghatatlanul fénylő nyakkendőben.
- Jó estét, doktor Paul – szólt nyájasan az orvosnak, majd mikor minket is észrevett más hangnemre váltott: - Mit kerestek ti itt? – kérdezte megdöbbenve, majd undorodva nézett kezemre, amelyben az öccse tenyere pihent. – Te meg ki vagy? – förmedt rám.
- Tom, ő itt Leon, Morgan legjobb barátja.
- Vagy úgy – húzta ki magát. – Matt, Eric… Leon? Köszönöm az öcsém nevében is, hogy itt voltatok, de szeretnék kettesben beszélni a doktor úrral, ha nem bánjátok.
Hosszas másodpercekig néztem Tomot, majd kelletlenül felálltam a székről, és Morgan kezét az ágyra fektetve elengedtem azt. Lassú léptekkel indultam az ajtó felé, nyomomban Matt és Eric, majd vetettem egy pillantást Tomra, aki magabiztosan zsebre dugta kezeit.
Az ajtó halkan csukódott mögöttünk, persze újra erőszakot hajtott végre a linóleumon, de annak már meg se kottyant. A vihar nem hagyott alább, ugyanúgy tombolt.
Percekig csak néztünk magunk elé a két sráccal együtt, a fejemben annyi gondolat kavargott, hogy úgy éreztem, menten kettérobban. Nem tudtam felfogni, hogy az, amit Matt mondott az igaz, és Morgan hazudott nekem. És nem tudtam elhinni, hogy Storm most ott fekszik azon a fertőtlenítőszagú ágyon, összeverve. Bűntudatom volt, amiért nem cselekedtem hamarabb, amiért nem voltam képes eléggé közel kerülni ahhoz, hogy elmondja az igazat, és én ezáltal megvédhessem őt.
Ám csak eddig tudtam eljutni a gondolatmenetben, mert ebben a pillanatban éles csattanással kivágódott az ajtó, és feldúltan kivágtázott rajta Mr. Paul.
- Ez felháborító, azonnal megyek a rendőrségre! – szólt, és elsietett a folyosón. A szoba küszöbén megjelent egy dühösen fújtató Tom, kezében már túlságosan is jól ismert boríték.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
