|
18. Fejezet
Shiroku 2011.03.15. 12:29
A doktor elviharzott, mi pedig ott maradtunk, és úgy bámultunk egymásra, mint újkapu a borjúra. Matt és Eric értetlenül nézett össze, mintha csak egymástól várták volna a választ, én pedig gyanakodva figyeltem a dühödt arckifejezéssel bámuló Tomot. Arcán gyűlölet és megvetés keveredett kétségbeeséssel, szemében gyilkos fény villant újra meg újra. Kezében görcsösen szorította a borítékot, amely markában pont úgy gyűrődött, hogy tisztán látni lehetett a vaskos téglalapformát.
Tom orrát és szemöldökét ráncolva mérgesen felkiáltott – az arca piros volt, homlokán pedig enyhe verejték gyöngyözött. Idegesen két ujja közé fogta orrnyergét, aztán zsebre vágta a borítékot, végül pedig elviharzott a kórház folyosóján, ránk egy pillantást se vetve. Cipője hangos, vad dübörgése lassan alábbhagyott, ahogyan mind távolabb ért tőlünk. Felettünk újra pislákolni kezdtek a neonok, zizegve.
Felocsúdva a kezdeti zavarodottságból Eric és Matt tanácstalanul rám néztek.
- Ez meg mi a franc volt? – kérdezte Matt.
- A jelekből ítélve Tom valamit nagyon benézett – szólt Eric megszokott, szenvtelen hangján. – Csak nekem vannak tévképzeteim, vagy a szemétláda kezében tényleg egy boríték volt?
- Mindjárt biztosan fogjuk tudni – mondtam, és ezzel megindultam Dr. Paul irodája felé, otthagyva a két srácot, akik tanácstalanul álltak az ajtó előtt.
Dühös voltam és nem értettem a helyzetet, márpedig ha valamit tényleg ki nem állhattam, az pontosan az volt, ha valamiről csak homályos sejtelmeim akadtak.
Feldúltan téptem fel az éppen tárcsázó doktor irodájának ajtaját, és csak akkor jöttem rá, milyen illetlen is voltam, amikor már rég bent ácsorogtam a szoba közepén. Gyorsan körbefuttattam tekintetemet a berendezésen.
Az ajtóval szemben sötétbarna fa íróasztal állt, azon egy keskeny laptop és halomnyi papír meg dosszié. Egyik sarkában egy gondosan ápolt bonszáj, valamint egy vezetékes telefon a másik oldalon. Előtte két szék, mögötte pedig nagy bőrfotel helyezkedett el, azon foglalt helyet a doktor. Mögötte nagyüvegű, tiszta ablakok súlyos, behúzott fehér függönyökkel. Kétoldalt a fal mentén nagy könyvespolcok, tele szakmai folyóiratokkal meg effélékkel.
Dr. Paul feszült morranásokkal letette a kagylót, majd érdeklődve nézett szemembe.
- Elnézést doktor úr az illetlenségemért, de szeretnék kérdezni valamit… - mondtam nyugodtságot erőltetve magamra.
- Gondolom az előbb látott incidensről – hangzott kimért hangja, amely olyan élesen hatott hirtelenjében, akárcsak az éppen hallhatóvá lett mennydörgés.
- Igen, ha lehetséges. Szeretném megtudni, hogy mégis mi történt odabent.
- Foglalj helyet, kérlek! – mutatott az egyik székre az íróasztala előtt, mire én úgy tettem, ahogy mondta. – Mennyire vagy jóban Morgan Stormmal? – kérdezte rögtön.
- Eléggé – feleltem óvatosan. – Miért?
- Csak arra lennék kíváncsi, hogy milyen mértékben ismered a hozzátartozóit.
- Gondolom itt leginkább a bátyjára, Tomra gondol. – Bólintott. – Morgannel közel állunk egymáshoz, de a családi helyzetébe nem avatott be túlságosan, a legnagyobb sajnálatomra. Tomot csak kétszer láttam, azt hiszem, és Morgan minden alkalommal eléggé próbálta lerázni magáról. Nem tűnik túlságosan szimpatikus embernek. Mindazonáltal megmondaná, Dr. Paul, hogy mi történt pontosan?
- Mr. Tom Storm megpróbált megvesztegetni, fiam. Azt hiszem, te is nagyon jól tudod, hogy ez egy nagyon aljas és gyáva tett, amit természetesen nem fogadtam el.
- Mit kért? – kérdeztem azonnal. Éreztem, hogy újra felmegy bennem a pumpa, és utáltam is érte magam, de nem tudtam kezelni a dühömet. – Mit akart?
- Az úr arra kért, hogy ne tegyek feljelentést ismeretlen tettes ellen a Storm-fiú esetében, és így ne induljon nyomozás az ügyben. A megfogalmazása szerint: „az egész csak egy szerencsétlen balesett volt, mert a fiú annyira ügyetlen”. De orvos vagyok, engem senki ne próbáljon átverni ilyen lehetetlen hazugságokkal, amikor ott vannak a szemem előtt a többszöri bántalmazásból származó nyomok! – háborgott. – Apropó, fiam, majd’ el is felejtettem megkérdezni tőled! Az előbb azt mondtad, hogy nagyon jóban vagytok az áldozattal.
- Így igaz – bólintottam.
- Ez esetben, hogy-hogy nem vettél észre semmit abból, ami szerencsétlennel történik?
A kérdés úgy ért engem, mint az a villámcsapás, ami éppen az egyik közeli épület hárítóját sújtotta. Nem tudtam, mit is kéne mondanom. Ahogyan Dr. Paul kiejtette száján a szavakat, hirtelen bűntudat hasított belém. Hogy lehettem annyira ostoba, hogy nem szóltam senkinek semmit, amikor pontosan tudtam, hogy valaki bántja őt? Még akkor is, ha végig ellenkezett, hogy tehettem meg azt, hogy az egészet ráhagytam? Hogy mondhatom magamat a barátjának, amikor éppen, hogy nem pattogatott kukoricával a kezemben néztem végig, ahogyan valaki bántalmazza azt a személyt, akit állítólag mindennél jobban szeretek?! Milyen ember vagyok én?!
- Én tudtam, hogy valaki bántja őt – suttogtam teljesen letaglózva.
- Hogy mondod? – hitetlenkedett a férfi.
- Morgan azt mondta, hogy a nevelőapja az, aki veri. Próbáltam rávenni, hogy tegyünk feljelentést a rendőrségen, de azt állította, hogy akkor árvaházba kerül. Úgy volt, hogy amint betölti a tizennyolcadik születésnapját, elköltözik. Amikor behozták, csak akkor tudtam meg, hogy az egészről hazudott nekem.
- Nagyon sajnálom, fiam. De akkor is nagy felelőtlenség volt hagyni az egészet.
- Morgannel csak pár hónapja vagyunk igazán jóban. Valahányszor beszéltem vele arról, hogy ez így nem lesz jó, elzárkózott. Hajthatatlan volt.
- Értem. Talán mindegy is, elvégre a baj már megtörtént. Ne aggódj, a feljelentést még ma megteszem, mindkét ügyben.
- Köszönöm, Dr. Paul – álltam fel a székről, majd ő is így tett és a kezét nyújtotta.
Zsebre vágott kézzel, magamban merengve nyitottam be Morgan kórtermébe, amelyben ott ült Matt és Eric a fotelen, egymás kezét fogva. Matt Eric vállának dőlve szunyókált, de legalábbis próbált, mert amikor beléptem az ajtón, hirtelen felkapta a fejét.
- Mit mondott a doki? – kérdezte szabad kezével a szemét törölgetve Cortez. – Tényleg genyó a bátyó?
- Az – hagytam rá, és elfoglaltam helyemet Morgan mellett, újra tenyerembe fogva hideg kezét. – Tom megpróbálta megvesztegetni, de nem fogadta el. Dr. Paul azt mondta, hogy Tom arra kérte, ne tegyen feljelentést. Még akkor is, ha nem ő verte meg, de megpróbálta elsikálni az egészet.
- A szemét…! - morogta Eric.
Hosszas percekig csak szótlanul bámultunk magunk elé, hallgattuk a lassan csillapodni tűnő vihar hangjait, ahogyan sikít a szél és ostorként csattannak a villámok. Minél inkább gondolataimba merültem, annál inkább öntött el az elkeseredettség és a düh – azok az érzések, amelyeket már olyannyira jól ismertem, hogy szinte legjobb - vagy pont, hogy legrosszabb - barátaimnak is nevezhettem volna őket. De legalábbis kitartó ismerősöknek, akik akkor is ott vannak neked, amikor mindenki más elhagyott…
A háttérből hallottam, ahogyan Matt ásít egy nagyot, majd újra fészkelődni kezd Eric mellett.
- Srácok, nem kell ám itt maradnotok – kezdtem bele kissé fáradt hangon. – Így is nagyon sokat tettetek már. Igazán hálás vagyok érte, de nyugodtan menjetek haza. A szüleitek is biztosan várnak már titeket.
Matt kérdőn, egyszersmind kérlelőn nézett fel Ericre, aki csak megadóan sóhajtott, látva Cortez arckifejezését.
- Nem, Leon. Maradunk. Minket is aggaszt Morgan állapota – mondta Slodowsky.
- Köszönöm – feleltem.
- Nagyon ki vagy? – kérdezte félve Matt. Először nem értettem, mire gondol pontosan, ám amint mérlegelni kezdtem a mai nap eseményeit és új információit, azonnal rájöttem.
- Nem is tudom… - szóltam. – A barátomat helybenhagyták és most kórházban van, ami totálisan az én hibám is. De aztán megtudtam, hogy végig hazudott nekem, én pedig naivul mindent elhittem neki, végül pedig a testvére megpróbálta megvesztegetni az orvosát, tehát…
- Bocs – motyogta Matt.
- Semmi gond. Viszont, hogy ha mindenáron maradni akartok, nem kéne hazaszólnotok? – Talán túlságosan is átlátszó volt a hangom, és elárultam magam, mennyire egyedül szeretnék lenni Morgannel egy kicsit, mert a másik megilletődve válaszolt:
- De, tényleg… - helyeselt Cortez.
- Majd jövünk – szólt Eric tapintatosan. – Hozunk kávét is – álltak fel a kanapéról, megindulva az ajtó felé.
- Kösz – mondtam még, ahogyan halkan becsukódott a nyílászáró, újabb csíkot karistolva a padlóba. A vihar hangja majdnem teljesen elnyomta azt a megviselt neszt, ami az ágy felől jött.
- Ne haragudj – suttogta Morgan, ahogyan visszafordultam felé. Kék szemei nehézkes, álmos pillantással néztek fel rám könyörgőn. Nem tudtam, mit kéne mondanom.
- Majd megbeszéljük, ha jobban vagy – válaszoltam.
- Még csak azt sem kérdezed meg, hogy ki tette? – köszörülte meg torkát, majd megpróbált felülni. Szinte reflexszerűen ugrottam azonnal hozzá, hogy segítsek neki, annak ellenére is, hogy mérhetetlenül fájt a tudat, hogy átvert.
- És ezúttal az igazat fogod mondani? – kérdeztem kissé haragosabban, mint ahogyan akartam, de visszaszívni már nem tudtam. A lényem egy része talán nem is akarta – talán azt kívánta, hogy igenis bánja, amiért hazudott nekem egy ilyen súlyos dologban, hogy igenis érezze magát rosszul, mert én is pocsékul éreztem magam.
- Tényleg sajnálom. – Bólintottam. – Leon… - kérlelt.
Nem tudtam megszólalni, csak komor arckifejezéssel néztem rá, miközben ő fájdalmas tekintettel az ablakot pásztázta. Szőke haja csapzottan lógott fáradtan és elgyötörten csillogó szemébe, amelyek hirtelen fordultak bekötözött kezeire. Arcán rémület halovány árnya suhant át.
- Mi történt a kezemmel? – A hangja elcsuklott.
- Eltörött. Mind a kettő. Sajnálom, Morgan – feleltem megenyhülve, hiszen a bennem rejlő érzések sokkal közelebb álltak a csalódottsághoz és a szomorúsághoz, mintsem a felé irányuló dühhöz – persze azt a mérhetetlen gyűlöletet és gyilkos indulatot leszámítva, amit teljes mértékben az a személy érdemelt ki, aki ezt tette vele.
- De rendbe jönnek, ugye?
Meglepődtem azon, hogy mennyire kétségbeesett volt hangja. A szemeibe könnyek gyűltek, s láttam, ahogyan nagyokat nyeldekel, hogy visszatartsa feltörni készülő sírását. Lehajtotta fejét, becsukta szemeit és mélyeket lélegzett, nehogy eltörjön a mécses. Sosem láttam még őt ilyennek, ez pedig engem is megrémített, és ha mégis éreztem felé haragot, akkor az most semmisnek tűnt.
Gondolkodás nélkül felültem mellé az ágyra, vigyázva, nehogy bármely fájó testrészéhez hozzáérjek. Morgan félve felnézett rám, én pedig közel hajoltam arcához. Enyhe csókot leheltem remegő ajkaira, kezeimet hátára simítottam. Mellkasa szaggatottan emelkedett fel meg le, ahogyan fejét szegycsontomnak támasztotta.
- Biztosan rendbe fognak jönni – próbáltam vigasztalni, mire megrázta fejét.
- Ne hazudj – suttogta.
- Morgan… - szóltam hozzá halkan két nap múlva, mikor a szobámban ültünk az ágyon. Törökülésben helyezkedett el a paplanon, ölében begipszelt csuklójú kezeivel, miközben makacsul pásztázta azokat lehajtott fejjel. – Miért hazudtál nekem? – kérdeztem, mire szipogva válaszolt:
- Mert… az egész annyira megalázó… - mondta rekedten. – Évek óta elviselem Tom szadizmusát, ami minden egyes nappal egyre csak rosszabbá lett. Kénye-kedve szerint azt tehetett velem, amit csak akart, én pedig hiába próbáltam szólni bárkinek, a szüleim lehurrogtak. – Keserűen elmosolyodott. – A családomban egészen eddig Tom egy nagybetűs Szent volt, tudod? A kedves és sikeres Tom Storm, akinek van az az emós öccse, aki állandóan összeverve jár haza, és a fura ruháival úgy néz ki, mint valami béna skizofrén elmebeteg. Tom elhitette mindenkivel, hogy egy bajkeverő vagyok, aki folyton csak hazudozik, és azon van, hogy lejárassa a testvérét, pusztán csak azért, mert irigy rá. Sosem hittek nekem, Leon. Azért nem mondtam el az igazat, mert féltem, hogy te sem fogsz nekem hinni, ha egyszer találkozol a bátyámmal. Márpedig találkoztál volna, és találkoztál is. – Morgan fáradtan, könnyes arccal elterült az ágyamon, ami haloványon már az ő illatát is magáénak tudhatta. Tehetetlen düh fortyogott az ereimben, valahányszor arra gondoltam, miket kellett átélnie, ami csak fokozódott, mikor eszembe jutott: én pedig nem tettem semmit. – Nem kell, hogy bűntudatod legyen – szólt, mintha csak a fejembe látna. – Csak bocsáss meg nekem, jó? – suttogta maga elé bámulva. – Ugye megbocsátasz?
Lassan fújtam ki a levegőt, amely egészen idáig tüdőmet nyomta, majd végignéztem vékony, meggyötört testén – hasán felcsúszott a póló, így látni véltem a négyzetes kötést a hasán; csuklóin ott virított a géz, galádul kecsegtetve a rémítő lehetőséggel, hogy Morgan talán már nem is fog tudni rendesen rajzolni.
Hogy mondhattam volna nemet neki?
Fáradtan eldőltem mellette, mellkasomat hátához simítottam. Átkaroltam, ő pedig belesimult az ölelésbe. Könyökömre nehezedve kissé fölé emelkedtem, és belefúrtam fejemet nyakának finom vonalába. Belecsókoltam a puha bőrbe – éreztem, ahogyan remegés fut végig testén.
- Többet ne hazudj nekem! – duruzsoltam fülébe, majd ajkamat az az mögötti érzékeny részre nyomtam.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
