|
Vizsga
Shiroku 2011.03.26. 14:04
Raven kezei magabiztosan, mégis gyengéden ölelnek át, ahogyan a híd korlátjának támaszkodva figyeljük az alant didergő víztömeget. Érzem Blackwolf testének melegét, amely átjár engem is, és abban a pillanatban a nyugodtság testem minden egyes részecskéjét beborítja. Koránt sem hasonlít ez ahhoz a szörnyhöz, ami ezidáig falta-nyaldosta szilánkosra tört lényem – úgy érzem magam, mintha a lábaim alatt elterülő víz körbefogna, de mégsem úgy, ahogyan eddig szerettem volna: sokkal inkább óvón és jótékonyan, nem pedig mindent felemésztő gyilkos türelmetlenséggel.
Raven szorosabbra zárja körülöttem végtagjait, arcát vállamba temeti, s belecsókol nyakamnak vonalába. Nem törődik a körülöttünk lévő emberek véleményével, és ez arra késztet, hogy én is így tegyek: hideg tenyeremet az övére simítom; ő összekulcsolja ujjainkat, majd fejét felemelve orrával végigsimít arcomon. Halk sóhaj hagyja el számat, a testemen remegés halad keresztül, amelyet ő meg is érez: mosolyogva figyeli tovább a vizet egy ideig, aztán pedig kézen ragadva gyengéden húzni kezd maga után.
Képtelenségnek érzem azt, ami velem történik.
Egymás mellett haladunk a színmentes utcán, még mindig a másik kezét szorongatva. Mellettünk megannyi ember, akik mind megbámulnak – ellenséges és megdöbbent éppen annyi van köztük, de egyikünket sem érdeklik, csupán elsétálunk mellettük, rájuk se hederítve. Érzem a hátamon tekintetüket, szinte lyukat égetnek ruhámon, ám én csak erősen kapaszkodok Blackwolf kezébe, szinte már könyörögve: nehogy meggondolja magát.
Az Unikornishoz érve a bennem időközben feléledő feszültség szinte mér felemészt: itt van az a pillanat, mikor Raven ejti Marie-t – miattam. A lány valószínűleg hatalmas kudarcként fogja megélni magában a történéseket, elvégre oly’ sokáig – alig több mint egy hétig – epekedett Blackwolf szíve után. Egészen a mai napig mindig Gordon volt az, aki dobta a partnereit, és most hirtelen ez a szokása nem érvényesülhet – miattam.
Nem tudom, mit kéne éreznem Marie felé. Talán bánnom kéne? Mert semmi ilyesmit nem érzek. Önzőségem teljesen eluralkodik rajtam, valahányszor Raven közelében vagyok, és azt akarom, hogy soha senki másé ne legyen, csakis az enyém. Elégedettséggel tölt el a tudat, hogy engem választott, nem pedig egy olyan lányt, aki soha nem volt képes mélyebb érzésekre, és még akkor sem állíthatom ennek ellenkezőjét róla, ha ő az állítólagos egyik legjobb barátom. Azt akarom, hogy mindenki megtudja: Raven az enyém.
„Mert most már az, ugye…?”
Blackwolf rám emeli szemeit: a tekintetéből újra törődés és megértés sugárzik. Megszorítja átfagyott kezeimet; elmosolyodik. Aztán nagy levegőt vesz, megvárja, amíg én is így teszek, majd benyit a helyre. Füstszag csapódik az arcomba, ahogyan meglátom Marie letaglózott képét, miként összekulcsolt kezeinket vizslatja.
Egy héttel később Marie még mindig kerül minket. Minden úgy volt, ahogyan gondoltam: Marie kiakadt, sírt, hisztizett – aztán Jack vállán pityeregve hazament a lakására. Azóta nem is láttuk.
Raven kanapéján ülve elmerengek a múlt eseményein. Azon, hogy mi mindennek is kellett történnie ahhoz, hogy Blackwolf és én végre tényleg együtt lehessünk. Hogy az anyám és Dany halála nélkül talán sosem lett volna Ravennek mersze, hogy ellopja az első csókomat, és minden mást is, ami az elsőm volt.
A mellkasomban feszítő, szorító karmok facsarják szívemet, ahogyan újra eszembe villan egykori családom idilli képe. Az öcsém nevetése és anya ölelése lidércként él a fejemben – kattognak, ide-oda ugrálnak az emlékek egyik időből a másikba, én pedig belezavarodok a rengeteg nevetéssel eltöltött délutánba, csakhogy a jelenbe visszatérve ezt érezzem: nem maradt senkim, Ravenen kívül.
Rettentően hiányoznak, és tudom, hogy azt az űrt, amit a halálukkal okoztak, soha senki nem fogja tudni kitölteni – és nem akarom, hogy így legyen.
A gyengeség, az a depressziót keltő monstrum éledezni kezd bennem, miként tudatosul a fejemben, mennyire hiányoznak is. Az arcizmaim megrándulnak; a szemeim szúrnak; a torkom pedig összeszorul, akármennyire is erőlködöm, hogy ne így legyen. Elegem van a sajnálkozásból és az önmarcangolásból, mégsem tudok mit tenni ellene: bűntudat és hiányérzet mardos belülről, akár a sav.
Raven ekkor lép be a napfénylepte nappaliba – kezében egy tábla marcipános étcsokoládé és gőzölgő bögre. Idegesen dörzsölöm meg szemeimet, nehogy bármi jelét is észrevegye újbóli kudarcomnak, de már régen késő: azonnal leteszi a kezében tartott dolgokat a dohányzóasztalra, majd helyet foglal előttem a szőnyegen, egyik kezét a térdemre fektetve.
- Honey… - szólít meg másik kezével felemelve időközben lehajtott fejemet. – Mi a baj? – kérdezi.
- Semmi – mondom azonnal, de a hangom megremeg, én pedig megint úgy érzem, hogy gyűlölöm magam a saját szerencsétlenségemért. „Hogy lehetek ennyire labilis…?!”
- Ne hazudj, Honey – csúsztatja kezét nyakamra, miközben mindentudóan próbál szemembe nézni, de én makacsul kibámulok az ablakon, nehogy meglássa bekönnyezett szemeimet. Szégyellem magam, amiért srác létemre ennyire érzelgős vagyok. Ez nem normális, nem igaz? - Könnyebb lesz, ha elmondod – szól.
De ahelyett, hogy bármit is mondanék, inkább csak bizonytalanul ránézek. Vacillálok, megtegyem-e. Érezni akarom, hogy itt van nekem, noha pontosan tudom, hogy ez így van. De szükségem van most a közelségére és az érintésére, hogy elhiggyem, annyira mégsem vagyok visszataszító és szörnyen elviselhetetlen ember, mint amilyennek érzem és gondolom magam.
Raven, mintha csak a gondolataimban olvasna, lassan előre hajol az arcomhoz, és lágyan megcsókol. Nem olyan, mint régen: nem terhes elfojtottságtól, s nem csak a vágy érződik ki belőle, ami a törődés palástja mögé rejtőzött eleddig. A benne lévő gyengédség valós, ahogyan nyelve először nem is akar utat törni számba, csak akkor, amikor én már előre szétnyitom ajkaim. A forróság áramcsapásként terjed szét a testemben, beleborzongok, ahogyan csókol.
Mikor szétválunk Blackwolf megértőn néz rám – zöld szemeiben megcsillan a téli napfény, kiemelve azok hihetetlen árnyalatát. Ajkai duzzadtak és nedvesek, pirosak, akár a cseresznye. Kezével végigsimít arcomon, majd a másikat derekamra csúsztatja, és arra késztet, hogy felkeljünk a kanapéról. Majd magához von, és újra megcsókol. Kezeivel megint magabiztosan tart, szorosan. Ujjaimat összekulcsolom tarkóján, aztán egyik kezemmel hajába túrok, amikor ajkaival ezúttal nyakamat kóstolgatja. Csókot nyom a bőrömre, végighaladva egészen állkapcsomig, rajtam pedig teljesen úrrá lesz az izgalom, és pontosan ez az, amire vágyok. Raven pedig ezt pontosan tudja.
De aztán abbahagyja, és nem folytatja tovább. Pihegve nézünk egymás szemébe: az én tekintetemben tudom, hogy értetlenség és türelmetlenség csillog, míg az övében már dereng a visszatérő józanság.
- Mi a baj? – kérdezem, s a hangom talán túlságosan is kétségbeesetten cseng.
- Ezúttal nem lenne etikus, Honey, ha én lennék, aki megvigasztal – mondja. – Nem használhatom ki a kétségbeesésedet.
- Ezt meg hogy érted?
-Meg kell őket látogatnod.
Igaza van.
A temető csendes és nyugodt, akárcsak egy méretes lakatlan sziget, amikor hatalmas vaskapuján belépünk területére. Csakhogy rémisztő légköre, amely a haláltól és szenvedéstől ködös, s kelt csalóka illúziókat, rajtam már nem fog. Az eleddig bennem megnyugvó talán soha nem is létező békesség köddé foszlik, és lassan úrrá lesz rajtam a szorongás.
Megint.
Nem akarok sírni.
Még mindig.
Raven szorosan fogja kezemet, erőt próbál nekem adni a dologhoz, én pedig csak hálásan szorítom ujjait. Bőrének melege kissé lecsillapítja a bennem hánykolódó hullámokat. Csak remélni tudom, hogy mire eljutunk a célhoz, azok a kék szörnyek végleg semmivé lesznek azon a nyálkás tengeren, ami engem akar képviselni…
Lassan lépdelünk a kövezett úton, amelynek egyik oldalán rózsabokrok, míg a másikon néhány kőszobor áll. Mögöttünk halad Jack és Marie – hallom cipőjük koppanásait és halk légvételeiket, de csak tompán, mert Raven jelenléte még ilyen helyzetekben, ennyi idő után is drogként hat rám. Talán ő maga az egyetlen olyan függőség, ami pozitívan hathat ki az emberre. Rám.
Raven érzi, tudja, mennyire ingataggá váltam már megint, hát megáll, maga felé fordít és megértően a szemembe néz. Két tenyere közé fogja arcom – melegség árad szét a testemben, kissé lenyugszom. Lehunyom szemem, majd pillanatokkal később érzem homlokát az enyémnek nyomódni. Jól esik, de a szívem és a torkom összeszorul, ahogyan az elmémbe szökik, hogy mégis kiknek a sírjaihoz is tartunk.
- Honey, hidd el, hogy utána jobb lesz – suttogja. – Biztos vagyok benne.
- Tudom – mondom remegő hangon, aztán kinyitom a szemem, és mégis magabiztosan indulok előre, megfogva Raven kezét. Próbálok erős maradni. – De mégiscsak elhagytam őket. Elvégre… négy évig feléjük se néztem.
- Honey... - Blackwolf kissé erősebben fonja ujjait az enyémekre, ezzel is próbálva meggyőzni, hogy ez nem igaz. Keserűen elmosolyodom, és én is megszorítom a kezét. Tudom, hogy igazam van.
Szörnyű dolog a részemről, hogy ennyi ideig feléjük se néztem, de egyszerűen képtelen voltam rá. Nem tudom, miért – talán azért, mert már a temetésen is éppen elég nagy érfelvágás volt a számomra, hogy akárcsak egy kicsit is felfogjam: soha többé nincsenek.
Némán haladunk tovább a temető belseje felé, a régen látott sírokhoz. Amikor odaérünk, nem történik semmi. Nem hangzik fel szívszorító zene a háttérből, s a szereplőket sem veszi a kamera oldalprofilból. Nem törünk ki zokogásban, vizezett könnyekkel meg sminktől piros szemekkel. A szőke főhős nem tart monológot, hogy mégis miért nem nézett az anyja és az öccse felé éveken keresztül, nem kezd el sopánkodni, mennyire rossz is neki nélkülük, és végsőképpen nem búcsúzik el, majd jegyzi meg, hogy szerettei mindig vele lesznek.
Nem teszek semmit.
Még akkor sem, ha én is így gondolom.
Nem teszek semmit.
Állok, meredten bámulva a méretes kőtömbökre, magamban ezerszer és ezerszer elolvasva a rövidke sorokat, amelyek rájuk vésettek. Nem akarok bőgni, nem is érzem, hogy helyénvaló lenne. Négy év alatt elégszer meggyászoltam már mindent, még a Világot is, a maga csúfságával és szépségével együtt. Ha most könnyeket hullajtanék, úgy érezném, mintha szégyent hoznék rájuk, amiért ennyire gyenge vagyok. Tudom, hogy butaság, de így érzem. És Marie meg Jack jelenlétében mégiscsak szörnyen megalázó lenne…
Marie megszeppenve előre lép, én pedig csak akkor veszem észre a kezében tartott fehér rózsát. Remegő kezekkel nyújtja felém, arra vár, hogy elvegyem, és a sírra tegyem, ahogyan szokás. De én hozzá sem nyúlok az életétől megfosztott virághoz – csak nézem, hol őt, hol pedig Marie-t. Azt a Marie-t, aki időközben összejött a már régóta őérte epekedő Jackkel.
A lányban csak percekkel később tudatosul: nem fogom megtenni. Mert igenis fáj, hogy az elvárások szerint nekem most le kell magamban tisztáznom a dolgokat, és meg kell értenem, hogy minden úgy van jól, ahogy van. Nekem nem megy ilyen könnyen. Talán nem is akarom, hogy könnyen mennyen.
Gordon zavartan elkapja tekintetét, majd remegő térdekkel az anyám sírjához lép. Némán nagyot nyel, aztán leguggol, végül pedig rárakja a kőhalomra a szerencsétlen virágot. Amikor újra feláll, nem mer rám nézni, inkább odasétál Jack mellé, akinél szintén fehér rózsa virít.
A srác elhúzza száját, aztán ebből a grimaszból lassan mosoly lesz. Elindul felém, barátságosan a vállamra rakja kezét, és megint szelídség uralkodik az arcán, aminek bódult nyugalma kissé rám is átragad. Az ő jelenléte Ravenével párosítva hatékonyabb minden nyugtatónál.
Jack hajába beleborzol a szél, ahogyan Dany sírja előtt ő is leguggol, s elhelyezi a másik szál virágot. Majd feláll, és megint mosolyog.
Raven is érzi feszültségemet: két kezével átfogja derekamat és maga felé fordít, aztán ölelésbe von. Átkarolom a nyakát, és beszívom bőrének illatát: újra hatalma alá kerít a drog, a nyugtató. Tudom, hogy hallja és érzi, ahogyan a lélegzetem szaggatottá válik – egyszerre az ő jelenlététől és a mindinkább engem ostromló hullámoktól.
Gyengének érzem magam, mert az is vagyok. Nélküle túlságosan elesett és magányos.
Mégiscsak elbőgöm magam, ő pedig csak tart, és tűri…
A temető után úgy érzem magam, mintha kitépték volna a szerveimet, majd megrágva visszadobálták volna őket, de még véletlenül sem a helyükre. A szemeim még akkor is égnek, mikor kinyitom a házunk bejárati ajtaját. Helyzetükön semmit sem segít az a tömény cigaretta- és sörszag, ami azonnal megcsap engem, ahogyan beteszem a lábamat. Gyilkos füst gomolyog a nappali felől, s ahogy egyre közelebb érek a szobához, az alkohol bűze úgy fokozódik, vegyülve az égő és már elégett csikkek fojtogató szagával.
Kabátban ácsorgok a helyiség küszöbén – hideg van, és csak nézem az apámat, aki meredten bámulja a villogó TV-t. A kanapén ül: szájában parázsló cigaretta, kezében majdnem teljesen üres sörösüveg. Mellette, a szekrényen lehajtva haldokol az egykori családi kép – könnyek szöknek a szemembe.
- Apa… - mondom rekedt hangon, mire révetegen tekint fel rám. Nem szól egy szót sem. – Mit csinálsz? – kérdezem, s előre lépek egyet.
- Nem látod? – kérdez ő is, mélyet szív a csikkből, majd még azelőtt, hogy kifújná a füstöt nagyot kortyol az alkoholból. A TV fénye éles árnyékot vet arcára, mély kontúrt fest a véreres szemei alatt szinte már sikítozó táskák alá. Ő is össze van törve, a különbség csak az, hogy neki nincs senkije, aki megvigasztalná és mellette állna – mert én már megpróbáltam, de nem kért a segítségemből.
- Nem kéne ezt tenned. – A hangom megremeg. Tétován odalépek a szekrénykéhez és megfogom a bekeretezett képet. Felállítom, vissza a helyére. Anya és Dany, én és Carl mosolygó képe kettéhasítja azt a mellkasomban halódó fekete izét, ami a véremként szolgáló bűzös ragacsot pumpálja ereimbe. Eszembe jut a temető. Eszembe jut Raven, és egyenesen hozzá akarok rohanni – a karjaiba, el erről a bűzös és otthontalan helyről. Itt akarok hagyni mindent, és csak futni – nem törődni az apámmal, aki talán még nálam is jobban szenved.
De nem tehetem meg. Mert annak ellenére, hogy négy éve minden beszélgetésünk kimerül annyiban, mint ez a mostani, mégiscsak az apám, és mégiscsak szeretem.
Nem mosom le a könnyeimet, amikor felé fordulok, hagyom, hadd lássa, hogy nekem se könnyű. Az arcizmaim megremegnek, amikor félős félmosolyt erőltetek magamra – azért, hogy tudassam vele: nem haragszom rá.
Leülök mellé – a dohány és a különféle szeszesitalok elviselhetetlen szaga fejbe csap, de nem adom jelét. Carl ködös tekintettel néz rám, a szemében nincs apai gondoskodás, csupán az a szívszaggató reményvesztettség, ami az én szememben is ott éghet. Remegve emelem fel jobbomat, hogy kivegyem kezéből a sört. Némán tűri, hallgatja, ahogyan az üveg koppan a földön. Szív egyet a cigiből, majd elnyomja a hamutálban – érzi, hogy most valami nagy dolog fog történni.
- Szörnyű ember vagyok, igaz? – szól, két kezét az arcába temeti, és előre görnyed, könyökével a térdén támaszkodva.
Újabb könnycsepp gurul végig az arcomon – régi jó barát, aki még akkor is ott van, mikor a Pokolba se kívánod őt.
- Nem, apa – mondom félszegen a hátára téve kezem, mire rám emeli szintén nedves szemeit. – Csak össze vagy törve, úgy, mint én. De ez már nem mehet így tovább, és erre csak most jöttem rá.
- Nem tudom, mit kéne tennem – suttogja szörnyülködve, aztán körbenéz a szánalmas szobában. – Hogy jutottunk el idáig?! – Felzokog.
Én is bőgök – olyan jelenet ez, amiket mindig is giccsesnek és undorítónak találtam a filmekben: a nagy megbánás jelenete, amikor apa és fia összeborulva sírnak. De tényleg így történik. Négy év után újra érzem az apám ölelését: nikotin- és alkoholszagú, de legalább ölelés.
Mire észbe kapok már megint Raven narancssárga nappalijában ücsörgök, bennem megannyi összekuszálódott, rongyosra tépelődött gondolattal. A függönyök oldalra kötözve engedik be a napfényt, amely így engem támad ádázul – felmelegíti a bőrömet, szinte már égetően, én mégsem megyek arrébb, sőt még hagyom is.
Raven hang nélkül lép be a szobába: laza fekete nadrágban, raggae-s pólóban, csíkos zoknival a lábán. Minden szó nélkül leül mellém, hátát a karfának támasztja, majd ölelésbe von – a hátam mellkasának feszül, karjai közt szorosan tart. Előrébb hajol és belecsókol a nyakamba, mire kissé oldalra billentem fejem.
- Elmondod? – kérdezi aztán, még mindig engem ölelve. Kibámulok az ablakon, ami előtt hatalmas leveletlen fa ágai hajladoznak a metsző szél alatt. Mély levegőt veszek; hosszasan kifújom.
- Azt mondta, elvonóra megy – suttogom. Alig merem kimondani, alig merem elhinni.
- Carl? – Bólintok. – Ez jó. – Nem látom, mégis tudom, hogy mosolyog. – Akkor már minden rendben lesz.
- Úgy gondolod? – húzom hitetlen mosolyra számat, mire egyik kezével állam alá nyúl, és maga felé fordítva megcsókol.
Először csak apró csók, majd megérzem nyelvét végigsimítani az ajkamon – beengedem. Egész testemmel felé fordulok, aztán már ölében ülök. A csókjai és érintései nem vadak a testhelyzetünk ellenére sem: lassan ízleljük egymás ajkait, noha már oly sokszor megtettük ezt. Egyik kezével felcsúsztatja csípőmön a pólót, míg a másik nyakamon pihen. Az érintéseitől megremegek, és izgalom lesz úrrá az egész testemen – végleg elmúlik a magány nyomasztó kibírhatatlansága.
Karjaimat nyaka köré fonom, s ezzel egy időben ajkai elválnak enyémektől és rátér nyakam érzékeny bőrére, mely az ő nedves érintésétől lett forróvá. Hirtelen a levegő nehéznek és mégis gyanúsan kellemesnek tűnik, s az orrom megtelik az ő illatával: samponja, tusfürdője és az öblítője aromája keveredik bőrével, ami olyan kombinációt eredményez, amely által minden borús gondolatom semmivé válik.
Raven lehúzza rólam a pólót, majd én is ugyanígy teszek, aztán mire újra eljut az elmémbe, hogy mit is csinálok, már meztelenül huppanok az ágyára – fogalmam sincs, mikor vánszorogtunk be a szobájába.
Fölém magasodik, hirtelen mindenhol csak ő van – a bőre forrósága, az illata, a hangja, a látványa és az érintései miatt úgy érzem magam, mintha kábulatban élnék. A haja csiklandozza arcomat, mikor újabb csókért hajol a számra, miközben kezeivel oldalamat, mellkasomat simogatja. Térdeivel szétfeszíti lábaimat, amelyek közé odahelyezkedik, még mindig csak csókolva.
Aztán az eleddig engem simogató kezével oldalra nyúl, és keresgélni kezd az éjjeliszekrény fiókjában – kiveszi a síkosítót és az óvszert, de egy pillanatra se válna el számtól.
Átkarolom vállát, és lehelete immár a nyakamat csiklandozza, amikor ujjait lassan belém vezeti. Halkan felnyögök, a csípőm szinte már magától mozdul. Raven lassan mozgatja ujjait, holott már semmi szükség nem volna rá – elvégre évek óta folyik köztünk az, ami. Ő mégis törődik velem, s ez melegséggel tölt el – az a szemét kis szörny, ami négy éven keresztül állandóan a szemembe köpött és nem hagyta, hogy boldog legyek, most Raven miatt kínok között halódik, én pedig elégedetten nézem haláltusája minden percét.
Blackwolf elégnek érzi ujjai játékát. Végigcsókolja mellkasomat, majd férfiasságával teljesen elmerül testemben. Megkönnyebbült hörgése elnyomja az én kéjenc nyögésemet. Közös bűnünk minden egyes pillanatát szerelmes áhítattal élvezem.
Raven nem sietteti a tempót. Kényelmes lassúsággal mozgatja csípőjét, nem hagyja, hogy bármi állatias ösztön elrontsa az első olyan alkalmunkat, amit tényleges szeretkezésnek nevezhetünk. Kezemmel hajába kapok és lehúzom magamhoz egy csókra, míg ő ezzel egy időben ujjait rám fonja. Beleremegek az érintésébe.
Hosszú percekig eltart, mire az iram gyorsul, de tagadhatatlanul bekövetkezik, ahogyan az a lélegzetelállító beteljesülés is, ami reszkető sóhajt csal ki Raven ajkai közül apró, halk nyögéssel párosulva.
Blackwolf egyik kezével megtámaszkodik fejem mellett, majd a másikat arcomra simítja – mindketten remegünk az átéltektől, amikor megint megérzem nyelvét az ajkamon. Kezeimmel még mindig szorosan ölelem vállait, lábaimmal pedig csípőjét.
Egy ideig élvezzük a másik közelségét, hallgatom, ahogyan a lélegzete lassan lecsillapodik. Aztán Raven lassan felkel, magával húzva engem is a fürdőszoba felé.
Azt hiszem, a folyónak várnia kell még rám…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
