|
Zéró
Shiroku 2011.04.17. 15:46
Az éjszaka holló szárnyaiként borult az alvó városra, amelynek lakói reszkető szívvel tértek nyugovóra azon az éjjelen. Az Inkvizíció szálláshelye pontosan a helység közepén, a környék legmagasabb pontján emelkedett monstrumként: hatalmas, már-már hegynek is felérő dombra építették még évszázadokkal ezelőtt abban az időben, mikor a Szentséges Hatalom úgy döntött, kezébe veszi az irányítást mindhárom faj felett.
Az építmény eredetileg gótikus templomnak épült, ahol az átlag halandók menedékre lelhettek a vérengző fenevadak (melyek akkor még egyetlen fajt alkottak), a vámpírok és farkasok elől – legalábbis ezt hitték ők: hogy az alvilági teremtmények nem tehetik be mocskos lábaikat Szent helyre, mert arra és annak híveire maga Isten vigyáz.
A környéken mindig is nyüzsögtek a pokoli lények, sokkal többen voltak, mint bárhol máshol, ezért a Nagy Inkvizíció úgy tartotta jónak, ha leköltözik a fővárosból erre a helyre. Azonban egyetlen épület sem bizonyult elegendően nagynak elszállásolásukhoz, ezért a választás végül a templomra esett – talán éppen a feltételezett védettsége miatt is.
A mai éjszakán viszont rettenetes dolog történt az Inkvizítorok főhadiszállásán.
A Rend mindig is imádott foglyokat ejteni – kínozták őket és kísérleteztek rajtuk, hogy minél több információt nyerhessenek róluk. Ezen a nyári holdtöltekor azonban az egyik Inkvizítor súlyos hibát követett el: menekülni hagyta a vámpírok levált alfajának, a farkasoknak három tagját, kiket abban a csatában fogtak el, ahol az Inkvizítorok több mint felét kiirtották a vadak.
A Szentséges Hatalom szálláshelyén óriási fejetlenség uralkodott. Az egész városban riadót fújtak és kijárási tilalmat rendeltek el, miközben a gótikus épület gyomrában összehívták a Tanácsot, amíg a beosztott Inkvizítorokat kiküldték a városba, hogy megkeressék és megöljék a szökevényeket.
A csapatok az utcákat járták páncélt öltött testekkel s ezüstkardot szorongató kezekkel – egy újabb ostoba hiedelem, amelynek semmi igaza nincs.
Darven lihegve dőlt neki az egyik sikátor falának, miközben társa, Faith a fiuk kezét szorongatta. A két felnőtt farkas a Ravel falka vezetője volt, a fiú pedig vérvonalának utolsója – alig lehetett több tíznél. Vörös haja összekuszálva pihent feje tetején, s rakoncátlan tincsei kissé eltakarták félelemtől nagyra tágult zöld szemeit. Enyhén szeplős arcát kitörni készülő sírás torzította el, mire édesanyja riadtan fordult hozzá:
- Orion, ne sírj, kérlek! – hangzott a nő kétségbeesett hangja. Az Inkvizítorok már a közelben voltak: hallani lehetett nehézkes lépteiket és az egymáshoz koccanó fémek hangját. – Nem lesz semmi baj! – Faith két tenyere közé fogta fia arcát, akinek szeméből kicsordult a könny. – Minden rendben lesz, csak maradj csöndben! – suttogta.
Orion szipogva megtörölte szemét, majd lassan, mégis gyermeki határozottsággal bólintott. Tekintetével anyja aggódó és rémült arcát figyelte. Nézte Faith lágyvonású szép arcát, ahogyan hosszú barna hajába belekap a mind erősebbé váló szél, és nézte anyja meleg barna szemeit, amelyekkel óvón és féltőn nézett rá. Orrában érezte finom illatát, amiről mindig is a régi otthona jutott az eszébe, ám az emlék már mind fakóbbá és fakóbbá vált.
Ekkor Darven gondterhelt képpel letérdelt fiához. Kihúzta hüvelyéből tőrét s Orion kezébe nyomta.
- Futnod kell. – Csak ennyit mondott, ez mégis elég volt ahhoz, hogy a fiú ijedten tiltakozni kezdjen. – Orion, jól figyelj rám! – szólt. – Fuss, egészen a Keleti városhatárig. Ott lesz egy ház. A férfi, aki ott él, az adósom. Elvisz téged egy biztonságos helyre. Ott majd gondodat viselik.
- Nem! – ellenkezett riadtan a gyermek. Apja megszorította törékeny vállait, s szemébe nézett.
- Fuss! – parancsolta, mire a gyermek megdermedt. Szaporán vette a levegőt, nagyon félt. Félt attól, hogy többé nem látja a szüleit.
Aztán könnyes szemekkel futni kezdett a Keleti városhatárig. Csak később jutott eszébe, hogy még utoljára elfelejtette jól agyába vésni apja vonásait.
***
A Keleti határ és környéke oly’ mozdulatlannak ígérkezett, akár a holtak. Ahogyan Orion mind közelebb ért az ott meghúzódó szegényes házikóhoz úgy érezte, mintha minden megállt volna: mintha lecövekelt volna idő és gondolat egyaránt. Egyedül a mellkasát szorító félelem és aggodalom nem szűnt meg, hanem tovább növekedett makacsul és gonoszan – hiszen maga a fiú volt az, ki olyan hevesen táplálta e makacs érzelmeket azzal, hogy egyfolytában csak a szüleire gondolt.
A sötétség befedte testét és eltakarta azt – a Hold kéklő fénye kiemelte sápadt bőrét és elgyötört arcát. A határon egyetlen rozoga házon kívül semmi más nem tanyázott, ami kicsit is a civilizáció hírét kelthette volna – ez egyszerre aggasztotta és nyugtatta meg a gyermeket.
A házikó előtt megadással fenyegetőző kerítésféle állt, mely elkerítette az az mögött meghúzódó lusta birkákat és kecskéket az előttük elterülő, csábító réttől, amelynek füve magas volt és illatos. A látóhatárban magas, hófödte hegyek sorakoztak, amelyek ugyan jó messzire leledzettek, mégis tiszteletparancsolón emelték nem létező tekintetüket emberre és farkasra egyaránt.
Orion jobban szemügyre vette az összeeszkábált faviskót. Öreg volt és korhadt, s a fa csípős, ázott szagát már kilométerekkel arrébb az orrába hurcolta a szél. Odabent mégis élet volt, tagadhatatlanul: a kicsinyke ablakokból fénynyalábok keltek útra, s a résekből kiszivárgott az emberszag.
A fiú nagyot nyelt, tétován a markában szorongatott tőrre nézett és eszébe jutottak apja szavai, miszerint az itt élő férfi a segítségére lesz, s nem adja át az első megjelenő Istenszolgának.
Hát fáradtságtól remegő térdekkel közel ment a házhoz, és bekopogott az ajtón. Az eleddig mellette ácsorgó jószágok hirtelen felkapták fejüket és arrébbfutottak. Odabentről kelletlen morgás hallatszott, aztán pedig vas ütközött valamivel. Orionban egy pillanatra eluralkodott a félelem, de feleszmélni sem volt ideje, az ajtó máris kinyílt, és ő szembe találta magát a férfival, és annak éles pengéjével. A kard egyenest a torkának szegeződött.
***
Dirk köpenyt terített a fiúra. Orion szótlanul megkötötte nyakánál a madzagot és fejére húzta a csuklyát. Hátrakötött hajának néhány tincse arcába lógott, amely a gyér világításban is tűzként vöröslött. Az apjától kapott tőr nyugodtan pihent övére csatolva, kezéhez közel.
A nagydarab német férfi szeme fekete volt, feje pedig tar. Méretes orra alatt hosszú bajusz díszelgett, amely kissé eltakarta vékony, színtelen száját. Dirk minden egyes mozdulatára szagok ezrei indultak meg a levegőben, így ekkora Orionnak már kétsége sem fért afelől, hogy a férfi ember. A fiú pontosan tudta, hogy ha egy ember adósa egy farkasnak, akkor annak kötelessége leróni a tartozását – ez volt az egyetlen oka, amiért nemet intett ösztöneinek és még Dirknél maradt.
A férfi komótosan magára kanyarította foltozott kabátját, arra pedig egy köpenyt, aztán kezébe vette a falon lógó olajlámpát. Kinyitotta az ajtó reteszét, aztán intett a fiúnak, hogy menjen előre. Orion így tett – háta mögül hallotta, ahogyan Dirk ellenőrzi fegyvereit, majd kilép hozzá a szabadba. A hegyek felé vették az irányt.
***
Tüdejüket megtöltötte a hegy felől érkező hűvös levegő, ahogyan átvágtak annak egyik árkán. Éles, göcsörtös kövek roskadoztak egymáson lábaik alatt, amelyek nyálkásak meg csúszósak voltak az előző napi esőtől és örökös párától. Kétoldalt színtelenszürke szirtek magasodtak, amelynek egyikén vészjósló madár krákogott éhségtől kopogó szemekkel.
Az alkony rózsás pírt vont az ég aljára és lilás derengést a tetejére. Orion hunyorított szemével s eltakarta azt jobbjával, hogy jobban megnézhesse magának a jelenséget: ahogyan a Nap leáldozik, számító ködöt és még elviselhető hideget hozva magával.
Dirk siettetőn a fiú vállára tette jókora medvekezét, mire Orion nagyot fújt – már egy teljes napja megállás nélkül mentek, és akár farkas volt, akár gyermek, nagyon elfáradt.
- Majd ha megérkeztünk, annyit pihenhetsz, amennyit akarsz – hallatszott a német érdes, mély hangja, amelyet felerősítettek a magasodó hegyoldalak.
- Hová viszel? – kérdezte Orion immáron sokadszorra, és a remény, hogy a férfi végre valós választ ad, mindinkább halványodott benne.
- Már mondtam, fiú: ha odaérünk, meglátod. Jó hely lesz az neked.
- De mégis kikhez viszel? Ők is farkasok? – erősködött. Dirk nagyot sóhajtott. Elszokott ő már a gyermeki természettől – túl régóta élt távol mindentől és mindenkitől.
- Nem, nem farkasok. De most lódulj, mert soha nem érünk oda! – unszolta a férfi Oriont, és lassan tolni kezdte előre.
- Akkor emberek? – fordította hátra fejét a fiú, és úgy nézett fel a másikra. A német nem felelt, csak előre szegezett fejjel lökdöste előrébb a gyereket. Orion azt hitte, Dirk némasága igenlés.
Fél napi gyaloglás után a hegyeket végre erdő váltotta fel, ám a köd továbbra is erélyes útitársuk maradt. Magas fenyők tornyosultak köréjük s a talpuk alatt immáron tűlevelek meg gallyak szikkadtak a párában. Tobozok és ágak felváltva hullottak eléjük odafentről.
Dirk morogva húzta összébb magán köpenyét, még eleddig nem használt csuklyáját is hajlandó volt felvenni a metsző hideg miatt. Csodálkozott, amiért a fiú nem kezdett siránkozásba órákkal ezelőtt, mikor beértek a fenyvesbe.
- Még mindig messze van? – kérdezte Orion.
- Nem. Az erdő után rögtön ott is van a kastély.
- Akkor ők nemesek?
A német megint nem válaszolt. Nem akarta elmondani az igazat, amíg oda nem érnek – elvégre egy farkaskölyköt vitt annak fajtájának egyik legnagyobb ellenségéhez. Mi lesz, ha kérdezés nélkül rárontanak a gyerekre? Na és ha az lesz az, aki ellenkezni kezd?
A férfi bele sem mert gondolni az esetleges rossz végződésbe.
***
Az addigra ugyancsak elfáradt Orion lélegzete elakadt, mikor közvetlen közelről csodálkozhatott rá a hatalmas kastélyra. Az építmény ajtaja előtt állva pontosan megnézhette a három méter magas, kétszárnyas nyílászáró minden egyes részletét: az alulról induló kanyargós mintákat; a vasból készült kopogtatókat, amelyek vicsorgó farkas fejeket mintáztak; és a két oldalt, a falon elhelyezkedő kőszobrokat, amelyek ugyancsak farkasokat formáltak, ám ezúttal két ugrani készülő állatot.
A fiú áhítattal és kábító fáradsággal szemében nézte az épület minden egyes alkotóját. Felemelte mind jobban nehezülő fejét, s jobban szemügyre vette az óriási méretű ablakokat, amelyek három emelet erejéig kápráztatták a szemeket, majd tekintetével továbbhaladva megpillantotta a csúcsos, csipkézett tornyokat. A falakon ülő ordas szobrok pihentek meg, mintha csak a bent élőkre vigyáznának – a vízköpők nyitott száján keresztül kissé még csordogált a nemrégiben lehulló esővíz.
Dirk felemelte bal kezét és kopogtatott. Az ajtó hamarosan kinyílt, és abban egy fiú jelent meg – fiatal vámpír volt fekete, hosszú hajjal és kápráztatóan kék szemekkel. Az arcán nyugalom és már-már túláradó bölcsesség pihent – a lényében nyoma sem akadt a fajtájáról kialakított vérszomjas, förtelmes képnek.
Orion mégis hátrahőkölt ijedelmében. Háta Dirk lábának ütközött, aki a nem várt reakció hatására csak két tenyerét a fiú vállára tette, s lefogta vele.
- Ők barátok – mondta a német, a fiúnak pedig ennyi elég is volt, hogy mély levegőt véve kihúzza magát és eltávolodjon a férfitől.
- Már vártalak – szólt a vámpír, és leguggolt Orion elé. A fiú még mindig bizalmatlan szemekkel meredt az előtte térdeplőre, aki elmosolyodott. – A nevem Caldwell.
Orion nem szólt semmit, csak bólintott. Össze volt zavarodva és nem tudta, mit kéne gondolnia - élete tíz éve mind arra ment el, hogy azt tanulta, a vámpírok ma már minden eszközt megragadnak, csakhogy kiirthassák a farkasokat, erre Dirk idehozta egyenest az ő karmaik közé, azt mondván: barátok. Haloványan ugyan még emlékezett valami olyasfélére, hogy némely vámpír klánok azt kívánják, a két faj szövetségben éljen egymás mellett, az Inkvizíció megerősödött ellenfeleként, de mindez már nagyon régen volt.
Két napja ismerte a férfit. Ez idő alatt azt hitte, megbízhat benne, elvégre az apja mindig is gondosan válogatta meg a barátait. Talán hinnie kéne neki? Vagy futnia, amíg még tud? Ha valahogyan sikerülnie előhívnia a farkas-énjét… Ha nem lenne rajta a pecsét… Akkor talán menne, na de így?
Nem bírta tovább. Fáradt volt, zavart, hiányoztak a szülei s féltette őket, ráadásul vámpírok vették körbe. Félt. Elsírta magát, a könnyei hatalmas cseppekben folytak le arcán; szája szeglete lefelé görbült; szemöldökei egyre közelebb értek egymáshoz homlokán. A kétségbeesés hirtelen hasított gyermeki lelkébe: magányos volt és rémült – egy árván maradt kölyök, az ellenség barlangjában. Csak annyit akart, hogy valaki végre átkarolja, és azt mondja neki, nem lesz semmi baj. Hogy most már minden rendben lesz, és nem bánthatja többé senki sem.
A térdei felmondták a szolgálatot, s a fiú a földre rogyott. Két tenyerével támaszkodott az ajtóban, miközben a könnyeit nyeldekelte.
Cipők koppanása hallatszott odabentről, s a hozzátartozó alak járásából magabiztosság sugárzott, ahogyan a léptei enyhe visszhangot vertek. Orion haja az arcát takarta, így nem láthatta az ajtóban hirtelen előtűnő férfit.
- Ha jól emlékszem, azt mondtad, nem lesz vele gond – hallatszott a férfi tekintélyt követelő hangja.
- Nekem nem is – mondta Caldwell, és felállt a földről.
Orion felnézett az újonnan megjelentre, ám nedves szemein keresztül csupán egyetlen dolog volt, amit tökéletesen ki tudott venni az arcról: a karmazsin tekintet, amely egyszerre vizslatta őt kétellyel és kíváncsisággal egyaránt. A megbabonázó szemek tulajdonosa állta a gyermeteg vizslatást, majd idővel így szólt:
- Mi a neved, kölyök?
A kérdezett nagyot nyelt.
- Orion… – felelte. Akármennyire is szerette volna, de nem tudta elszakítani tekintetét a vörösen világító szempárról.
- Orion… - ismételte a férfi a nevet. – Mondd csak: fel tudsz állni, Orion, vagy inkább egész éjjel kint térdelsz a kövön?
A fiú megrázta a fejét – a lábai fájtak, a sok járástól szinte égtek az izmai, a kő pedig túlságosan jólesőn hűs volt, mintsem felálljon róla. Egyébként sem kívánt bemenni arra a helyre.
- Köszönjük, Dirk, hogy elhoztad hozzánk – nézett a vörös szemű a németre, aki csak bólintott egyet. – Elmehetsz. Nekünk is, és Darvennek is leróttad a tartozásodat. Utunk többé nem keresztezi a tiédet.
- Ahogy óhajtod, Lord. – Dirk egyszerűen csak hátat fordított, aztán léptei mindinkább távolodtak.
Orion értetlenül és kétségbeesetten nézett utána. Ennyi lett volna? Hát tényleg mindenki elhagyja őt?
- Mondd meg a többieknek, hogy jöjjenek az emeleti társalgóba – fordult a Lord Caldwellhez, aki csak beleegyezőn bólintott.
A férfi továbbra is a gyermeket figyelte, kinek szemei makacsul követték az elhaladó németet. Hamarosan azonban a fiú figyelme újra a másik vámpírra terelődött, mikor is az fölé hajolt, és egyszerűen csak felkapta kezei közé.
Orion meglepődöttségében tiltakozni is elfelejtett. Nem sokára mégis furcsa érzés kerítette hatalmába: a férfi karjai közt lassan nyugalom fogta őt el, s nem értette, miért. A biztonság halovány illúziójába ringatta őt a két erős kéz, amelyek olyan könnyedén kapták őt fel, mintha csak tollból lett volna a törékeny test.
Orion fejét a hideg mellkasnak döntötte, kezeivel a vámpír ingjét markolta, ahogyan egyre feljebb lépkedtek a lépcsőkön. Nem tudta megfigyelni a berendezést, csupán annyit fogott fel, hogy a lépcsőkorlát világosbarna, a falak pedig vörösek arany mintával.
Hamarosan meleg szobába érkeztek, amelyben kandalló tüze ropogott. A Lord letette a gyermeket a szófára. Orion megszeppenve nézett körbe a helyiségben: az őt felcipelő férfiéval együtt öt vámpírszempár szegeződött rá. Vissza akart menni az erős kezek közé, amelyek magabiztos védelme úgy hatott, akár az apja ölelése. Nem tudta és nem is értette, miért, de abban az egy vámpírban volt valami különleges. Csupán egyetlen, talán nem is létező megérzés volt, afféle halk, unszoló suttogás, amely ezt búgta fülébe. Ő pedig túlságosan fáradt és magányos volt, mintsem megkérdőjelezze a hang igazát.
Mégsem tett semmit – a szemek megbénították.
Caldwell szelíden nézett rá, vele nem is akadt gond. Csakhogy volt ott még három további vámpír is: egy ikerpár és egy lány. Az ikrek egyike elutasítón fonta össze karjait mellkasán, félhosszú haja kissé szemét takarta, ám Orion így is jól látta a tekintetében a kételyt meg a haraggal vegyes utálatot. Megrémült a fiú arcát eluraló ellenséges érzelmektől, és ez csak még nagyobb késztetést keltett a mellkasában, hogy a Lord karjába meneküljön.
A másik ikren azonban semmi efféle nem érződött – ő inkább csak a testvérét próbálta meg kissé csitítani azzal, hogy átkarolta annak nyakát hátulról, s úgy támaszkodott rá.
A következő vámpír egy lány volt, akinek haja hosszú volt – és itt Orion rádöbbent valamire: mindannyian ugyanúgy néztek ki. Arcvonásaik is hasonlóak voltak, persze csak annyira, mint a testvéreké, ami mégis furcsa volt az az, hogy a főbb tulajdonságaik teljesen azonosak voltak: a bőrük sápadt, a hajuk fekete, a szemeik pedig túlvilágian kékek. Minden bizonyára megszokott, hogy a testvérek hasonlítanak, de a gyerek mégis furcsának találta.
Kíváncsian kapta fejét oldalra, a mellette ülő Lordra, hogy annak arcát is jobban szemügyre vehesse.
A férfi vonásai kissé határozottabbak voltak, mind családja többi tagjáé. Íves szemöldöke sűrű volt, ám nem visszataszítón. Vörös szeme vágása középütt lefelé hajolt, afféleképpen, mint a macskáké, orra szép vonalú volt, ajka pedig telt és dús. Álla kerek, de nem túlságosan.
Aztán Orion megnézte a haját is: az álláig ért, egyenes volt és fehér csíkok pihentek benne. Nem értette. Mindenkinek ugyanolyanok a jellemzői – akkor ő miért más?
Kérdése válasz nélkül maradt. Gondolataiból éles, ellenséges hang szakította ki:
- Miért kellett idehozatnod?! – csattant fel a rémítő iker. – Ez egy farkas! Bajt fog hozni a fejünkre, az Inkvizíció már így is keresi a mifélénket!
- Ne kiabálj velem, Hale – mondta higgadtan a Lord, hangjában mégis ott volt a tiszteletet követelés. – Ő Darven fia. Kötelességünk volt magunkhoz vennünk, de nem fogok magyarázkodni sem neked, sem pedig senki másnak.
- De nem kellett volna előtte velünk is megbeszélned, Dante?! Ezzel az egész klánt veszélybe sodrod! – érvelt tovább a másik.
- Hale… - szorította meg karját ikre, mire a szólított kelletlen grimaszt vágva elhallgatott.
- Akkor is tudd, hogy én ellene vagyok a dolognak! – mondta, aztán Hale elviharzott. Ikre utána sietett. Orion szemébe újra könnyek gyűltek a szigorú szavak hallatán.
- Én mindazonáltal örülök, hogy itt vagy – mondta Caldwell nyugodt hangon Orionnak, aztán ő is távozott.
- Neked mi a véleményed, Morgana? – kérdezte Dante húgát, mire az elmosolyodott.
- Én mindig is szerettem volna egy öcsikét – mondta. – Megyek, megágyazok neki az egyik szobában. – Ezzel el is tűnt. Orion és Dante együtt maradtak a szobában.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
