|
20. Fejezet
Shiroku 2011.04.23. 15:17
Másnap reggel kivételesen én ébredtem hamarabb, nem pedig ő. Hátam a mellkasának feszült, fejem a jobbján pihent, miközben balljával a csípőmet fogta át. Lábaival átkulcsolta az enyémeket – még magamnak is nehezemre esett kibogozni, melyik végtag kié.
Éreztem, ahogyan egyenletesen a nyakamba szuszog – kicsit csiklandozta a bőrömet, ám a bizsergés, ami a hatására átjárta a testemet, mégiscsak nagyobb és erősebb volt.
Mély levegőt vettem és megpróbáltam kihámozni tagjaimat úgy az öleléséből, hogy ne ébresszem fel, de a kísérlet hasztalannak bizonyult. Amint lábam aprónyit elmozdult az övén, a keze reflexszerűen szorosabban vont magához, hát feladtam a próbálkozást. Tulajdonképpen nem is értettem, miért indultam meg: az ő házában voltam, a szülei pedig kivételesen nem tartózkodtak egy halaszthatatlan üzleti úton, így nem is tudtam volna mit kezdeni magammal – talán csak a bűntudat volt az, ami minduntalan menekülésre késztetett.
Ugyan égető érzéssel a mellkasomban, de visszaejtettem fejemet a karjára, persze lassan, nehogy felébresszem. Mindegy volt.
- Már fent vagyok – suttogta-morogta a fülembe, mire egy pillanatra bennem rekedt a levegő. A remegés hirtelen, de – már – nem váratlanul indult meg gerincem vonalán, mikor megéreztem ajkát a nyakamon, ahogyan reggeli köszöntésként belecsókolt abba. Le kellett hunynom a szemem és koncentrálnom, hogy lenyugtassam már ennyitől is kalapáló szívemet. Miközben felé fordultam még rendeztem arcvonásaimat.
- Szia – suttogtam.
- Jó reggelt – válaszolta, aztán kisimított egy tincset az arcomból. Ujjának nyomát még akkor is érezni véltem a bőrömön, mikor már régen elhúzta onnan.
Leon hosszú, fekete tincsei az arcomba hulltak, amikor fölém magasodott és lehajolt hozzám egy csókra. Leheletnyi, apró csók volt, szinte alig éreztem, mégis lavinát indított el bennem, én pedig nem értettem, mindez hogyan lehetséges egyáltalán. Egyetlen dolog volt csupán, ami kristálytisztán villódzott a szemeim előtt: mégpedig az, hogy még többet szeretnék belőle.
Hát szétnyitottam számat és beengedtem nyelvét, miközben átkarolva nyakát még az addiginál is közelebb húztam magamhoz. Gondolkodás nélkül mélyítettem el a csókot, és térdeimet felhúzva lábaimat összekulcsoltam a derekánál.
Hosszú percek múlva váltunk csak el, én pedig zöld szemét néztem, ami olyan volt, akár a macskáké. Nem tudtam, mi ütött belém – még mindig pihegve felemeltem kezemet, és végigsimítottam ajkán. Csókot nyomott ujjamra; a szívem pedig már megint kalapált.
- Fel kéne kelnünk – mondta rekedten.
Némán bólintottam és hagytam, hogy csípőmnél fogva felhúzzon az ágyról, aztán az mellett állva még egy utolsó ölelésbe vonjon, mielőtt leindultunk volna a konyhába. Két kezemmel derekánál öleltem, míg ő a vállam fölött szorított mellkasához. Magamba szívtam csupasz bőrének illatát, számat kulcscsontjára nyomtam. A hajamba csókolt, aztán vágyakozó, mégis lemondó sóhajjal kissé távolabb húzódott.
- Azt mondtam Mattéknek, hogy tízkor találkozunk a Roger’s-ben – mondta még mindig engem karolva.
- Nekem nem rémlik, hogy mondtad volna – emeltem fel a fejem.
- Valami egészen más dolog terelte el a figyelmem tegnap éjjel – válaszolta buja mosollyal az arcán, mire akaratlanul is elmosolyodtam.
- Egyáltalán hány óra van? – kérdeztem. Elszakadva tőle körbenéztem a szobában a ruháimat keresve – a pólóm a gitárján pihent, a farmerom pedig az ágy mellett lehajítva. Nyugodtságot színleltem, miközben elsétáltam a nadrághoz és felhúztam, de valójában legbelül áramütés szaladt végig a lényemen, ahogyan felidéztem az éjszakát.
- Fél nyolc – felelt, és végig magamon éreztem a tekintetét. – Gondolom, szeretnél még hazamenni átöltözni.
Bólintottam, aztán a felsőmet is felhúztam.
Amint beléptünk a Roger’s-be, rögtön megpillantottam Mattet, Ericet és Franket – a sarokban ültek az ablak mellett és beszéltek valamiről. Feléjük vettük az irányt, mire Matt azonnal elkezdett integetni, amint meglátott minket. Még mindig szokatlan volt a számomra a helyzet, ami kialakult kettőnk között – hónapokkal ezelőtt még rendszeresen megvert és megalázott, játszotta a nagyfiút, mindezt pedig az apja kedvéért, most pedig úgy ült ott a piros ülőgarnitúrán és integetett nekünk, mintha csak legjobb barátok lettünk volna. Nem tudtam eldönteni, melyik is az igazi énje, bár belül talán azért mégis sejtettem – de legalábbis hinni akartam.
Mire mindezt lepörgettem az agyamban, már oda is érkeztünk hozzájuk. Mindenki köszönt mindenkinek, aztán helyet foglaltunk mellettük. Hamarosan jött egy pincérnő – rendeltünk, aztán meg elment, végül visszajött az italokkal és véglegesen eltrappolt körömcipőjén.
- Hogy vagy? – zúdult rám rögtön egy kérdés Corteztől, akinek az arcán tényleges aggodalmat láttam – vagy csak nagyon jól megjátszotta.
- Jobban, kösz – válaszoltam tekintetemet végigfuttatva még mindig begipszelt csuklóimon. Amikor felnéztem, láttam szemükben a visszafojtott kérdéseket. Furcsa érzés kerített hatalmába: mintha tartoznék valahová, és ez nagyon különös volt, mégis megnyugtató. – Dr. Paul azt mondta, rendbe jönnek és kis szerencsével olyanok lesznek, mint voltak – emeltem fel kissé csuklóimat. Elmosolyodtak; az érzés nőtt bennem.
- És… - kezdett bele Frank, de aztán megrázta a fejét és elhallgatott. – Semmi, bocs.
- Tom? – kérdeztem tőle kitalálva, hogy miről is szeretett volna érdeklődni. Sajnálkozón bólintott, én pedig elnézőn elmosolyodtam. – A héten lesz a tárgyalása. Azt akarják, hogy tanúzzak ellene.
- És fogsz? – kérdezte ezúttal Eric.
Szótlanul, akadozva bólintottam, miközben a kólám szívószáljával babráltam. Nem akartam ezt az egészet, csupán annyit szerettem volna, hogy végre vége legyen és többé még csak gondolnom se kelljen rá. Persze tudtam, hogy ez nem olyasmi, amit olyan könnyedén el lehet felejteni.
Hosszú percekig mindenki szótlanul ült, s bámult hol egymásra, hol pedig ki az ablakon. Tisztában voltam vele, hogy az életem egyes mozzanatai nem éppen a legeslegjobb téma, ha az ember beszélgetni akar valamiről, ezért pontosan tudtam, milyen romboló hatással lehet ez egy társalgásra. A megváltó elterelő téma végül mégis megérkezett, és a délelőtt megmenekült.
A tárgyalás napja hamar elérkezett, talán sokkalta hamarabb, mint kellett volna. Minden egyes részecském irtózott a gondolattól, hogy bemenjek az épületbe, hogy újra lássam Tom arrogáns képét és még egyszer, már sokadjára el kelljen mondanom, mégis miket művelt felem a tulajdon testvérem.
Az óriási építmény előtt meg kellett állnom, hogy lenyugodjak – a mellkasom szorított, alsó- és felsőállkapcsom egymásnak feszült; a fejem a nagy erőtől zsibbadni és fájni egyszerre kezdett el, miközben úgy lüktetett, mint ereimben a vér. Kezeim tudatomon kívül görnyedtek ökölbe, s csak percekkel később döbbentem rá, hogy körmeim félholdas mintákat vájtak bőrömbe.
Susan és Luis némán álltak mögöttem, amikor kiszálltunk az autóból a parkolóban. Az anyámnak is nevezett nőnemű lény rövid, barna hajába bele-belekapott a szél, kékeszöld szemeit pedig napszemüveg takarta. Az arca ovális volt, az orra kicsi és enyhén hegyes, a szája nem túl feltűnő, amolyan középút keskeny és húsos között. Egyszerű, fehér inget viselt fekete nadrággal és magas sarkúval, nyakában pedig gondosan kiemelt békejel csillogott. A férfi – ki minden bizonnyal kisebb szerepet is vállalt világra hozásomban – szintén fehér inget viselt fekete zakóval és sötét farmerral. Világos, homokszőke haja volt, amit rövidre nyírva ostromolt a szellő, és meglehetőst furcsának éreztem a szokásos zöld, „Mentsük meg a Földet!” feliratú fejpántja nélkül. A szemei kéken, bár inkább szürkén meredeztek a vakvilágba, az orra egyenes vonalként húzódott arca közepén, dús ajkai pedig valószínűleg egyike lehetett azon nyúlfarknyi dolgoknak, amiket örökölhettem tőle.
Az idő szép volt: még jócskán délelőttre járt, máris rekkenő hőséget vert vissza az aszfalt, amelytől csak még nagyobbra duzzadt rosszullétem. Azt hiszem, afféle pánikroham tört rám – de a mások előtt oly annyiszor használt maszkom mindezt tökéletesen elrejtette az emberek elől. Kivéve Leont.
Amint meglátott, azonnal hozzám sietett és aggódón ölelésbe vont, ignorálva a szüleimet, akik már-már felháborodva vették tudomásul, hogy egyáltalán hozzám merészelt érni – még mindig nem mondtam el neki a szüleimmel való beszélgetés utolsó, számomra felfoghatatlan főmomentumát. Rosszullétem mellé a bűntudat is bekapcsolódott, akár holmi vokalista; hányinger kerülgetett.
- Tudom, hogy hülye egy kérdés, de jól vagy? – kérdezte Donovan még mindig engem tartva. Fejemet mellkasának döntöttem, miközben úgy szorítottam ingét, mintha az életem múlna rajta – bár ez a hasonlat már olyannyira elcsépelt, hogy használni is kár egy-egy érzés lefestésére.
- Persze – suttogtam, és lüktető elmém ellenére még arra is akadt erőm, hogy bólintsak egyet. Lehunytam szememet és mélyeket lélegeztem, aztán határozottan elszakítottam magamat Leontól, jól lehet, egyáltalán semmi kedvem nem volt hozzá. – Essünk túl rajta, aztán felejtsük el örökre, jó? – szóltam rendezve arcvonásaimat. Donovan bólintott, aztán kéz a kézben elindultunk a felkelő Nap fényében – giccsmámorban úszott életem azon két és fél perce, míg elérkeztünk a bejárathoz.
- Morgan! – hallottam még közvetlenül az épület előtt Luis szigorúvá lett hangját, és már azelőtt tudtam, mit fog mondani, hogy megfordultam, vagy esetleg folytatta volna. – Miután vége, beszélnünk kell. – Igazam volt.
Egyetlen egy másodperce a rosszullétem háttérbe szorult a nemzőim iránt érzett szánalom és utálat mögött. Tudtam, hogy nem helyes és ráadásul még kiábrándító egy dolog is, de mégis megtettem, szinte tudatomon kívül: a szám lenéző mosolyra húzódott és tudtam, hogy látják a szememben, mennyire számítottam erre az egyetlen, fenyegető mondatra – és, hogy mennyire nem tud érdekelni az ő kicsinyes, képmutató lényük.
Aztán megfordultunk, és a két másodperccel azelőtti énem köddé foszlott, és én újra egy elesett, idegesítően gyámoltalan, félős nyuszi voltam, aki semmire se ment volna a szerelme nélkül. A hányinger, a megaláztatás és megannyi más érzés megint, újult erővel csapott le rám, én pedig némán nyüszítettem magamban súlyuk alatt.
A tárgyalóterembe érve helyet foglaltunk a padokon. A törvényszolgák elfoglalták helyüket, minek után bekísérték és leültették őrizetbe vett édestestvéremet. A bíró is megérkezett, egy ideig szöszmötölt valamit, aztán megkezdődött a tárgyalás.
Végig magamon éreztem Tom gyűlölködő, fenyegetőző tekintetét, ám mindeközben tudtam, mennyire szívesen megtette volna velem újra ugyanazokat a dolgokat, amiket azelőtt is, pusztán csak azért, hogy levezesse valakin a dühét és megmutassa, mekkora hatalma van felettem. Szerettem volna azt hinni, hogy az utóbbi dolog nem igaz, és percekig hitegettem is magam mindezzel – aztán rájöttem, hogy ha nem lett volna semmilyen befolyással rám a jelenléte, vagy akárcsak a gondolata, akkor egyáltalán nem éreztem volna olyan pocsékul magamat, mint ahogyan.
Azt hiszem, egyedül Leon miatt sikerült fenntartanom a maszkabált: egyedül az, hogy ott volt velem és fogta a kezemet segített abban, hogy legalább a vonásaim nyugodtnak tűntek.
Óráknak tűnő percekbe telt, mikor végre elkövetkezett az én részem: mikor szembenézve Tommal a Bibliára tettem a kezemet és megesküdtem rá, hogy az igazat mondom – egy olyan könyvre, aminek a hívei nagy része elítélt azért, mert abba szerettem bele, akibe; arra a könyvre, ami miatt a Világon a legtöbbet gyilkoltak ok nélkül; arra a könyvre, amiben soha az életben, egyetlen egy percig sem hittem. Ironikus volt, mikor belegondoltam, hogy ha csak az elveimről lett volna szó és annak a szentnek nevezett könyvnek a tanításairól, akkor felőlem aztán a felhőket is lehazudhattam volna az égről, és az én véleményem szerint nem sértettem volna meg semmiféle ereklyét vagy egyéb „szent” dolgot. De ettől függetlenül persze nem hazudtam: mert azt gyűlöltem, és a saját a hitemnek mondott ellent, nem pedig egy kitalált mesének.
Mégis megtörtént, és vége lett – a szégyen még tűzként égetett belülről, bár legalább már magam mögött hagyhattam néhány versenyautóként eldübörgő évre.
A bíróság előtt nagyot fújtatva megálltam, és hátamat nekivetve az épület falának próbáltam túltenni magamat a dolgokon. Leon aggodalmasan figyelte minden mozdulatomat: ahogyan ujjaimmal hátrasimítottam homlokomról hajamat, és ahogyan megkönnyebbülve felé fordítottam a fejemet.
- Köszönöm, hogy eljöttél – mondtam neki, mire mosoly kúszott az arcára.
- Természetes – felelt.
Ez volt az a pillanat, mikor a szüleim szikrákat hányó szemekkel kijöttek az építményből és megálltak előttünk.
- Morgan! – hallottam megint Luis hangját, amiben bénán ható szigor csendült. – Azt hiszem, van itt még valami, amit rendezned kéne, nem gondolod? – utalgatott. – Te is tudod, hogy az egész egy hülyeség.
Nagyon fújtam, ujjaim megszokásban mozdultak ütőerem fölé, hogy érzékeljem pulzusom változását, miként az indulattól mind szaporábbá vált.
- De, Luis – válaszoltam ridegen, a már olyannyira megviselt álarccal magamon. – Éppenséggel akad itt még valami. – Láttam, hogy Leon szeme érdeklődve, rossz előérzettel csillant meg. – Leon, a szüleim azt akarják, hogy szakítsak veled. Nem miattad, csupán csak azért, mert nem akarják, hogy a nagy környezetvédők becsületét egy olyan erkölcstelen dolog szennyezze be, mint a homokos fiuk pasija. Annyira szégyellik a gyereküket, hogy még fenyegetőzni is hajlandóak. – A hangom hideg volt, mindennemű érzelemtől mentes, és magam is meglepődtem, hogyan vagyok képes ennyire tárgyilagosan beszélni olyasvalamiről, ami mérhetetlenül bánt és fáj.
- Morgan! – csattant fel anyám meghallva vádjaimat. Pontosan tisztában volt azzal, hogy igazam van, csupán nehezére esett elfogadni az igazságot, az őt és Luist ért kritikákat.
- És te? – hallottam magam mögül Donovan hangját, amint karba font kezekkel támaszkodott a falnak, miképpen én tettem nemrég. – Elhagysz? – A hangjából tudtam, hogy nem érzi magát fenyegetve. Bízott bennem, és abban, hogy őt választom.
Kiábrándult mosolyra húzódtak ajkaim. Elnéztem őseim képét és láttam rajtuk, mennyire el voltak telve magukkal: az ő szemükben még mindig bajkeverő voltam, egy olyan személy, akiben nem lehetett megbízni és imádta, ha megbotránkoztathatta az embereket. Tom agymosása kitűnő eredményt ért el rajtuk, és a hatása akkor sem múlt el, mikor végre lecsukták azt a pszichopata barmot.
Hátra fordultam, megfogtam Leon kezét és nem törődve Luis meg Susan felháborodásával megcsókoltam őt. Alig egy másodperc múlva megéreztem Donovan kezét az arcomon és a csípőmön, és semmi kétségem nem akadt afelől, hogy tökéletesen jól választottam.
Mindenki szeme láttára engedtem be nyelvét a számba.
Leon ajtaja halkan csukódott be mögöttünk, amikor a bíróság előtt történtek után megérkeztünk hozzájuk. A kánikula a szobáját sem kímélte: a hőségtől szinte olvadozni tűnt a levegő, a csukott ablak pedig csak rontott a helyzeten. Hát kilazítottam nyakkendőmet és elindultam felé, hogy véget vessek a fullasztó melegnek.
Amint a nyílászáró nyitva állt a hűsítő szellő máris utat talált magának helyiségbe, és vele együtt Leon is megtalált engem, magának. Átkarolt hátulról és kezével benyúlt ingem alá – tenyerével végigsimított hasfalamon és az izgalom azonnal hatalmába kerített.
- Ne… - suttogtam mégis, bár egyáltalán nem akartam, hogy abbahagyja. Azonban volt ott egy zavaró tényező, amit először el kellett hárítani az útból.
- Mi az? – kérdezte. A nyakamat csókolta, a remegés pedig már egész testemet uralta, hatalma meg csak nőtt, mikor megéreztem nyelvét.
- Meleg van – leheltem, és csak remélni tudtam, hogy elsőre megérti a célzást.
- Kapizsgálom, mire szeretnél kilyukadni, de nem vagyok biztos benne, szóval… - Dünnyögése megszűnt, mikor fülem tövére tért át, majd megéreztem ajkait cimpámon. Agyamat egyre inkább köd lepte el, az ésszerű gondolkodás pedig már-már lehetetlennek tűnt.
- Zuhany… - Ennyit tudtam kinyögni, a józan eszem máris felmondta a szolgálatot. Szembe fordultam vele és átkaroltam nyakát, szám a száját kereste, nyelve a nyelvemet kényeztette elemi erővel. Kezei magabiztosan, szorosan tartottak derekamnál.
Aztán elszakadt tőlem és letérdelt a földre, ujjaival ingemnek gombjait cibálta. Tenyerével mind feljebb tolta az anyagot, ajkával hasamat csókolta, elidőzve annak minden részénél. Úgy remegtem, mint ázott macska az esőben; a térdeim felmondásukkal fenyegetőztek, és semmi kétségem nem volt afelől, hogy ha így folytatódott volna, bizton összecsuklottak volna.
De Leon végül mégis felállt – lehúzta rólam az inget meg a nyakkendőt, aztán újra ölelve megint a nyakamat csókolta. Megszívta bőrömet: először csak alig-alig, aztán annál jobban, végül aprót belém is harapott. Nyelvével végigsimított azon a helyen. A lélegzetem elakadt, a szemeimet behunytam.
Aztán azt vettem észre, hogy lassan elkezdett tolni a fürdőszoba irányába. Visszatérve számra csókolt tovább, míg berúgta az ajtót és megnyitotta a zuhanyt. Sietve lehúztam róla is a fehér inget meg a tökéletesen fölösleges nyakkendőt, aztán kicsatoltam az övét, miközben ő is ugyanezt tette velem. Nadrágom és nadrágja a földre hullott, csupán az alsók maradtak rajtunk. Azokkal együtt álltunk be a víz alá, mire kissé magamhoz tértem a bódulatból: a kezeim ugyan maguktól indultak meg felsőtestén, de legalább tudatában voltam, mit is csináltam.
Ajkaimmal bőrét ízleltem, miközben szorosan karoltam nyakánál; bele-beleharaptam kulcscsontjába. Ekkor megéreztem kezeit lejjebb vándorolni: ujjai befurakodtak a bokszer alá és lassan letolták azt, míg végül teljesen meztelenül álltam előtte. Felemeltem fejemet, ezzel is csókra invitálva őt, majd én is megszabadítottam az utolsó ruhadarabtól.
Hirtelen felkapott és a csempének támasztotta hátamat. Átkulcsoltam lábaimmal csípőjét, mire megéreztem vágyának bizonyítékát – az izgalom szinte elviselhetetlen volt a bensőmben, majd’ szétfeszített. Nyögés szaladt ki ajkaim közül, amely csak tovább erősödött, mikor megéreztem magamban első ujját. Elakadt a lélegzetem, kezeimmel vállába kapaszkodtam, a lábaim pedig még erősebben fogták közre csípőjét. Aztán jött a második, végül a harmadik ujja is; mozgatni kezdte bennem őket és az érzés leírhatatlan volt.
Aztán kihúzta belőlem őket. Bejáratomnál megéreztem őt. A szívem dübörgött, akár egy vadállat, a fejemet a hűsítően hideg csempének vetettem és lehunyt szemekkel vártam. Leont.
Orrával végigsimított államon, nyelve elsiklott a nyakamon, de ő még mindig nem mozdult: kíváncsi volt, mennyire vagyok türelmetlen. És én rettentően az voltam.
Mélyet sóhajtottam, ahogyan az elhatározás megkapaszkodott elmém lejtőjén, majd mindkettőnk számára kínzó lassúsággal magamba vezettem őt. Hallottam, ahogyan tüdejében rekedt a levegő, aztán, amikor már teljesen bennem volt, mély hörgés hagyta el száját – az enyémmel együtt.
Azonnal mozogni kezdett, először még viszonylag lustán, aztán mind vadabbul; hátam a csempének feszült; lábaimmal és kezeimmel szorosan fogtam Leont, míg ő egyik kezével csípőmet fogta, a másikkal pedig mellettem támaszkodott.
A zuhany morajlása egybemosódott lihegésünkkel, visszafojtott és kiengedett nyögéseinkkel meg hörgéseinkkel. Bőre forrósága perzselt; a nyakamon érzett lehelete égetett; közelsége futótűzként emésztette fel ép elmémet. Nem tudtam betelni vele, azt akartam, hogy örökké így maradjon, hogy örökké együtt legyünk és…
Lüktető vágyamra fonta ujjait. Meglepett nyögés tört elő belőlem, amely önkívületi sóhajokba csapott át, amint mozgatni kezdte tenyerét rajtam. Hüvelykujjával időnként makkomon körözött, míg a ritmus egyre gyorsabbra nem váltott.
Éreztem, hogy Leon mind mélyebbre hatolt, aztán egy utolsó, igazán mélyre beérő lökéssel belém lövellte forró magját. Nem kellett sok idő, hogy utána menjek én is.
Kifulladva lihegtünk egymás szájába, miközben megcsókolt. Ujjaimat hajába vezettem és beletúrtam tincseibe. A víz még mindig folyt ránk.
Miután képes voltam két lábra állni Leon újra átkarolt és megcsókolt. Kinyitotta a tusfürdő tetejét, öntött belőle a kezébe, aztán elkezdett mosdatni. Utánoztam őt és én is így tettem – nem hagytam ki egyetlen testrészét sem: mindenét érinteni akartam, teste minden egyes részét pontosan ismerni akartam és tudni, hogy csakis az enyém…
A zuhany után kábultan rogytunk le az ágyra. Csupán alsónemű volt rajtunk, a hűs szellő jólesőn simított végig a testünkön, ahogyan beszökött az ablakon. Leon magához volt és karolt, puha csókokat nyomott bőrömre. Álmos voltam, holott az idő még alig fordult át délutánba.
- Mihez fogunk most kezdeni? – kérdeztem hosszú percek múltával, a szüleimre célozva. Kidobtak otthonról.
- Még a kiránduláson azt mondtad, hogy kaptál egy lakást, nem? – dünnyögte hajamba, mire villámcsapásként hasított belém az emlék.
- Igazság szerint… - kezdtem bele félve. - …hazudtam. Nincs lakás. Nem fogok elköltözni. Sajnálom…
Leon nagyot fújt, aztán még közelebb húzott magához. Végül így szólt, mintha csak az időjárásról beszélne:
- Talán kivehetnénk egyet közösen.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
