|
Kettő
Shiroku 2011.05.05. 14:17
A reggeli ébredés borzalmasabb volt minden rémálomnál és még a Pokol legmélyebb bugyrainál is. Amint reggel felnyitottam véreres és visszafojtott könnyektől szúró szemeimet, a fájdalom megannyi éles tűként hasított bele testembe: a csontjaim és izmaim törött-szakadt valója kínok kínját okozta nekem, és én nem tudtam tenni ellene semmit.
Torkomból keserű, magatehetetlen nyögés tört elő, mikor először mozgásra emeltem karomat. A levegő tüdőmben rekedt és a fájdalmat olyan tisztán éreztem, hogy az elmém beleremegett. Forró homlokom veríték gyöngyözött, a testem reszketett a láztól s fogaim újra meg újra egymásnak koccantak. Sosem éreztem még magamat ennyire kiszolgáltatottnak.
A legszörnyűbb mégis az volt, hogy pontosan tudtam, még a mai napon ismételten át kell változnom. Muszáj volt: az első jó néhány átváltozás mindig förtelmes gyötrelemmel járt, amely csak akkor szűnt meg, ha a farkas elégszer élte már át a Lidércek éjszakáját, hogy a teste megszokja azt. Márpedig nekem minél hamarabb meg kellett semmisítenem a fájdalmaimat, ha azt akartam, hogy a falkák komolyan vegyenek, mint velük egyenértékű farkast. Nem volt más választásom.
Mély levegőt vettem és hosszan benntartottam. Ólomnehéz kezeimmel kitámasztottam törzsemet, majd ülőhelyzetbe tornáztam magamat – az hittem, kettészakadok a rám törő rémséges fájdalomtól, amely minden izmomon és csontomon keresztülhaladt, sejtről sejtre, idegről idegre. Mikor sikerrel jártam hosszasan lihegtem lehunyt szemekkel. Éreztem, ahogyan a testem fel-le rázkódik a hirtelen levegőcserétől, és tudtam, mennyire szánalomra méltón néztem ki, de nem törődtem vele. Tisztában voltam azzal, hogy óriási szerencsém volt, amiért ép elmém egyáltalán elegendőnek bizonyult az állatias ösztönökkel szemben.
Oldalra fordítottam fejemet – a nyakcsigolyáim beleropogtak a mozdulatba, ám kivételesen hálás voltam ennek az egy történésnek, mert ezzel némileg csökkent az ottani fájdalom.
Ahogyan jobban szemügyre vettem a mellettem lévő gyűrött lepedőt és takarót, csalódottan vettem észre, hogy Dante már nem feküdt mellettem, holott a párna még hősiesen őrizte fejének alakját.
Nem értettem önnön keserűségemet, amely az ő hiányától kelt életre bennem. Nagyon jól tudtam, hogy így volt rendjén, hiszen a Wainwright klán vezéreként nem engedhette meg magának, hogy mellettem aludjon – egyrészt azért, mert nem képeztem a vérszerinti családja részét, másrészt azért, mert farkas voltom, harmadrészt pedig azért, mert férfi. Ez egyszerre három kizáró tényező is volt, amelyek egytől egyik mély letargiába taszítottak, s mindez vegyült az elviselhetetlen fizikai fájdalommal. Sosem éreztem még ennél nagyobb kínt.
Ekkor az ajtó kinyílt és azon Morgana lépett be – bár örültem neki, azért mégiscsak mást vártam, s ezt ő is észrevette rajtam, ám volt annyira tapintatos, hogy ne tegye szóvá. Kedvesen elmosolyodott, ahogyan tekintetét végigfuttatta elgyötört arcomon, majd könnyed léptekkel leült mellém az ágyra. Tenyerét már-már perzselő homlokomra emelte – hűs bőrének érintése kisebb megváltással ért fel lángoló testemnek. Én megkönnyebbülve, ő pedig aggodalmasan sóhajtott.
- Lázad van, Orion – lehelte Morgana sajnálkozva.
- Tudom – nyögtem. Nehezen ment a hangképzés: a torkom ugyanúgy fájt, mint porhüvelyem megannyi másik része. A beszéd is gyötrelemmel járt.
- Feküdj vissza – szólt a lány. – Hozok hideg vizesborogatást, talán attól jobb lesz. Ha mégsem, akkor majd készítek neked egy jégfürdőt. Az mindig beválik.
- Köszönöm – hunytam le szemeimet, majd vontatottan hátradőltem az ágyon. Az arcom akaratlanul is megrándult.
Morgana megsimogatta fejemet, aztán felkelt az ágyról, amelyet drága, vörös ágynemű takart. Résnyire nyitott szemeim mögül láttam, miként az ablakhoz lépett és szétnyitotta a nehéz, a paplannal azonos színű bársonyfüggönyöket. Azt hittem, a Nap sugarai majd kegyetlenül törnek be a méretes ablakon át, de nem így lett: odakint súlyos fekete esőfelhők gomolyodtak az égen, elállva a sugarak útját. Életemben először éreztem megkönnyebbülést a rossz időjárástól.
Mikor Morgana gondosan rögzítette a függönyt az ablak két oldalán egy-egy fekete szalaggal, kiment a szobából, de az ajtóban még megállt, és így szólt:
- Dante nagyon aggódik érted, Orion. Csak azért nincs most is itt, mert Gilbert Verona személyesen jött el hozzá tárgyalni a szövetségről. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan meglátogat – mosolygott.
- Köszönöm, Morgana – hunytam le szemeimet. Hallottam, ahogyan becsukódik az ajtó. Szavai megnyugtattak.
***
Mire a reggel délutánba hajlott át, elég erőt gyűjtöttem ahhoz, hogy elhagyjam a szobámat. Összeszorított állkapoccsal ugyan, de képes voltam felállni az ágyról, ám amint testem súlya remegő lábaimra nehezedett, a térdeim összekoccantak. Nem is a fájdalom, sokkalta inkább az egész napos semmittevés következménye lehetett ez az ideiglenes állapot, hát a mélybarna éjjeliszekrényen megtámaszkodva felhúztam az ágy mellett heverő csizmámat.
Tekintetemet körbefuttattam a helyiségen, csakhogy megbizonyosodjak róla: az éjszaka nem kezdtem őrjöngeni. Minden épnek tűnt.
Az ajtóval szemközt helyezkedett el franciaágyam, ami a szoba központi részét képezte, és amelynek ugyan semmi szükségét nem éreztem, Dante mégis ragaszkodott hozzá még annak idején, mikor megkaptam végleges szobámat. Persze akkor rettentően örültem neki, hiszen hozzám képest akkora volt, akár egy hajó – legalábbis én így véltem. A fekhely mellett, kétoldalt éjjeliszekrények álltak, rajtuk csonkig égett gyertyával, előtte pedig szintén piros, puha és bolyhos szőnyeg.
Az ajtótól balra gyönyörűen megmunkált ruhásszekrény támasztotta a falat, egyik szárnyán egészalakos tükörrel. A másikoldalt könyvespolcok sorakoztak, rajtuk leginkább regényekkel, bár akadt köztük rajz- és festőtechnikákkal foglalkozó mű is.
Még az ajtóval azonos fal előtt, a könyvespolcoknál kapott helyet íróasztalom, amelyen gondos halmokba rendezett papírok és üres meg teli tintásüvegcsék pihentek, mellettük kéklő hegyű tollakkal és kettétört grafitrúddal.
Szerettem a szobámat. Olyan volt, mint én.
Ehhez hasonló gondolataim azonnal el is tűntek, amikor megkíséreltem a járást. Helyüket újra felváltotta a fájdalom, ám legnagyobb megkönnyebbülésemre az első néhány lépés után csillapodott – a kínok folyama elviselhető medrekbe húzódott vissza, én pedig hálás voltam ezért.
Szaggatott léptekkel elhagytam a szobámat. Precízen kivilágított folyosóra értem, amelynek végén ott kanyargott a lépcső, ami egyenesen a fogadóterembe vezetett, amelybe az ember belépésekor érkezett meg. Én azonban hátat fordítottam a szintlépőnek és egyenest Dante szobája felé vettem az irányt.
Dolgozószobájánál azonban megállásra kényszerültem, mert amint annak elébe érkeztem az ajtó kitárult, és én szembetaláltam magam Gilbert Veronával, s a mögötte kilépő Wainwright vezérrel.
Gilbert magasabb volt nálam, de Danténél alacsonyabb. Rövidre nyírt barna haja volt és szigorú gesztenyeszemei, amelyek leplezetlenül mértek végig engem. Orra sasszerű volt, a szája jókora és fodros. Kocka alakú állát kisebb szakáll takarta.
Dante udvarias szóra nyitotta száját.
- Gilbert, engedd meg, hogy bemutassam neked Orion Ravelt, a Ravel falka vezérét és hű segítőnket – mondta mély hangján.
A Verona klán vezére azonban úgy látszott, nem volt megelégedve velem, mert csak felhúzott szemöldökkel bámult vissza a nála kicsivel magasabb Dantéra.
- Ő? – kérdezte gúnnyal teli hangon, amelyen állapotomat és vélhető kinézetemet tekintve nem is lepődtem meg.
- Biztosíthatlak, barátom, hogy amint túl lesz a Rémképek báljának összes estéjén, nála jobb szövetségest kívánni sem tudsz majd – kelt védelmemre Dante. Szavai jól estek.
- Úgy-e? – hümmögött a másik férfi, majd hátat fordított nekem. – Nagyon remélem, hogy így lesz, Dante. Nem szeretnék egy efféle miatt elbukni az Inkvizítorok elleni csatában.
- Nem fogunk. – Arcán láttam, mennyire nem tetszett az engem és fajtámat illető megjegyzése.
***
A Verona klán feje ezek után nem sokkal elhagyta a birtokot, így végre akadt időm kettesben lenni Dantéval, és megbeszélni a további teendőket.
A nappaliban ültünk a kanapén, s az elhúzott függönyöktől beszűrődött a szobába az a halovány derengés, amelyet az odakint uralkodó förtelmes időjárás átengedett feketéllő felhői között. Nyúlós szürkeség telepedett a helyiségre, amit még a megannyi égő gyertya sem volt képes végleg elűzni.
- Hogy vagy? – kérdezte Dante. Kezében borospohár pihent, abban pedig vörös nedű, s csak a folyadék szagából jöttem rá, hogy valójában vér az, amelyet a férfi oly’ jóízűen kortyolgatott.
- Jobban – feleltem szűkszavúan, s valóban így volt: minél többet használtam tagjaimat, a gyötrelem annál gyorsabban múlt, hát néhány óra múltával szinte alig éreztem a kínt.
- Min gondolkodsz ennyire? – hajolt hozzám közelebb, letéve a kezében tartott poharat. Én fáradtan lötyögtettem meg a kezemben tartott bögre tartalmát, s abból orromba kúszott a vaníliástea édes illata. Megnyugtató volt, mégis felsóhajtottam.
- Még a mai napon újra át kell változnom – mondtam összevont szemöldökkel. Egyáltalán nem akartam megtenni, mert igenis tartottam a fájdalomtól, mégis pontosan tudtam, hogy ezt kellett tennem.
- Mégis miért kéne? – értetlenkedett Dante, mire elnézőn rámosolyogtam.
- Te is nagyon jól tudod, uram – mondtam. – Minél hamarabb megtanulom kezelni a farkas lényemet, annál előbb kezdhetek neki a falkák toborzásának. Ha valóban komolyan gondoljátok a szövetséget, akkor nincs vesztegetni való időnk. Az Inkvizítorok bármelyik pillanatban rájöhetnek a tervre, s akkor mindennek vége lesz.
- Nem túl veszélyes ilyen hamar újra megkísérelned a Lidércek éjszakáját?
- Majd kiderül, Dante.
***
Én, Dante, Caldwell, Hale, Heath és Morgana még aznap a birtok udvarán álltunk kört formálva. Körülöttünk hatalmasra nőtt fák és egyéb óriásnövények dzsungele biztosította a legmegfelelőbb rejtekhelyeket és akadályozó harci tényezőket, amelyek segítségünkre váltak a gyakorlat folyamát.
A vámpírok külön a számukra készített vérteket viseltek, amelyek még a borult idő ellenére is szemvakítóan csillogtak, ezüstös fényük és a rájuk nyomatott ház címere pedig gazdagságról meg előkelőségről tanúskodott. Még Morgana is viselte a fémet, kezét pedig – a többiekhez hasonlóan – kard ékesítette. A penge hűen követte a ház, valamint a klán címerének főmotívumát: markolatán vicsorgó farkas fenyegetőzött, élébe pedig szintén harcoló ordasokat vésett a klán kovácsa.
- Dante – szólalt meg Hale. -, elmondanád nekünk, hogy mégis mit eszeltél ki? Gondolom, nem azt kívánod, hogy legyilkoljuk az ölebedet, szóval megosztanád velünk, hogy rajta mégis miért nincs vért? Így elég nehéz lesz védekeznie, kard nélkül pedig támadnia…
- A dolog rendkívül egyszerű, öcsém – kezdett bele Dante, s mondandója engem is érdekelt. - Orionnak nem lesz szüksége emberi vértre és pengére, mivel farkasként fog ellenünk harcolni. Azt hiszem, te is egyetértesz abban, hogy a másik alakjában ugyancsak nehézkesen venné hasznukat.
- Nagyszerű ötlet, Dante – mosolygott Caldwell szelíden. – Így egybeköthetjük a kellemeset a hasznossal, s végre Orion is tovább edzheti a farkas énjét. Bár, ahogyan elnéztem tegnap a termetedet, igencsak erős ordassá sikerült válnod – fordult a végén felém, és bennem csak ekkor tudatosult: fogalmam nem volt arról, miként is néztem ki farkasként.
- Valóban? – suttogtam sokkalta inkább magamnak, mintsem nekik, mégis meghallották.
- Hát senki nem mondta neked? – sipított fel Morgana a jól megszokott, feldobott hangulatával. – Orion, én még életemben nem láttam olyan gyönyörű és hatalmas farkast, mint mikor tegnap átváltoztál! Egyszerűen magával ragadó látvány volt…! Olyan…
- Értettük, Morgana – fintorgott Hale, mire húga elhúzta a száját. Heath összerándult a kioktató hangsúly hallatán. De még nem volt vége. – Valóban méretes döggé váltál, nem tagadom, de azért van még hova fejlődnöd. Azzal is egyetértek, hogy a vörös bunda ugyancsak szokatlan egy erdőlakóhoz képest, na de kérlek…! – Látványosan megforgatta a szemeit. – A bájos külsőddel nem sokat érsz majd el a farkasoknál, főleg akkor, mikor megtudják, hogy nincs is falkád. Én inkább azt ajánlom, hogy szedd össze magad és kezdj el komolyan harcolni, ha tényleg azt akarod, hogy ne bukjunk el az első csatában.
- Befejezted, Hale? – Dante hangja sokkalta inkább hatott parancsként, mintsem kérdésként. Tisztán kiéreztem belőle a visszafojtott indulatot, amelyet csak azért nem engedett szabadjára, mert Hale mégiscsak az öccse volt, és igenis szerette annak ellenére is, hogy időnként olyan volt, amilyen. Az efféle megnyilvánulásai úgyis mindig nekem szóltak, nem pedig a testvéreinek.
Mély levegőt vettem hát, majd megszólaltam.
- Hidd el, Hale – kezdtem bele –, minden tőlem telhetőt meg fogok tenni annak érdekében, hogy az Inkvizíció elleni harcunk sikerrel végződjön.
- Ezt nagyon is ajánlom, Orion – válaszolt fennhéjazó hangon. – Sosem bocsájtanám meg neked, ha miattad végződne bármi is balul.
- Nem fog – mondtam a szemébe nézve szilárd hangon.
- Bízunk benned – mondta nekem kedvesen Heath, amelytől nem csak én, hanem Hale is ugyancsak meglepődött. Ritkaságnak számított, hogy a fiatalabbik iker a másikon kívül bárkihez is hozzászólt volna, főleg pedig az, hogy pont ahhoz intézett jó szavakat, kit Hale látványosan utált. Mindenesetre gesztusa jól esett.
- Köszönöm, Heath – szóltam.
- Rendben, akkor most álljunk neki a gyakorlatnak – mondta Dante. – Orion, ez azt fogja segíteni, hogy a lehető leghamarabb megtanuld irányítani a másik énedet. Remélhetőleg ezáltal néhány óra alatt megtanulod azokat a dolgokat, amelyeket emberként már megmutattam neked. Fontos, hogy végig tudatában légy annak, hogy mit is teszel, valamint azzal is, hogy miért. – Bólintottam. – Akkor kezdjük! Változz át! – fordult felém.
Lehunytam a szemeimet, s próbáltam eleget tenni a kérésnek. Mivel ez volt az első alkalom, mikor önszántamból hívtam elő a farkas alakomat, meglehetőst nehéznek bizonyult a feladat, ám csak az első percben: hamarosan éreztem, ahogyan az átlagembernél amúgy is erősebb érzékeim mindinkább kiéleződnek, s hirtelenjében remegések egész sora járta át testemet. Hangok és szagok tömkelege zúdult az elmémbe és a nagy bőségtől nem is tudtam, melyikre koncentráljak.
Mire észbe kaptam, addigra megint a már ismerős ropogást hallottam, azonban az a mérhetetlen kín, mi tegnap este vájt éles emléket a fejembe, elmaradt. Helyette sokkalta kisebb, sokkalta inkább idegesítő, mintsem bénító fájdalom vette át a helyét – nem is vártam volna, hogy a testem ilyen hamar hozzászokik és nekiáll az érzést tompító anyag termelésének. Mindenesetre megkönnyebbültem tőle.
A szemeim hirtelen pattantak fel, miközben újból vadul kapkodtam levegő után. A torkomból halk nyöszörgés tört elő, amely később kisebb morgásokba vált át, ahogyan élénk érzékszerveim mindinkább hozzászoktak a külvilág szokatlanul erős ingereihez.
A világ sokkalta nagyobbnak, színesebbnek, hangosabbnak és élénkebbnek tűnt, mint valaha.
Körbevezettem tekintetemet a körém széles körben összegyűlt vámpírokon. Először nem ismertem fel őket, mert néhány percig a szelíd farkas túlságosan rácsodálkozott a szokatlan élményekre. Akaratom ellenére is legelőször ellenségnek véltem őket, de aztán valahonnan hátulról, egész’ a mélyről fokozatosan egyre erősödő hang szólalt meg, amelytől kitisztult a fejem, és én újra én voltam.
Nagyot szuszogva leültem a fűbe, és várakozón néztem Dantéra. Még a szüleim mesélték nekem régen, hogy a farkasok egymás között telepátiával kommunikálnak, amelyet a vámpírok megérthetnek, ha eléggé fejlett hozzá az elméjük, s alkalmasak annak megnyitására. Tudtam, hogy a vezér képes rá, ebben egyetlen egy másodpercig sem kételkedtem, hát gondolataimat felé irányítottam és beszéltem.
Kezdhetjük – mondtam. Dante bólintott, Caldwell pedig elmosolyodott. Ő is értette az új nyelvemet.
Dante intett testvéreinek, mire azok támadóállásba vágták magukat, pengéjüket felém fordítva. Hozzájuk hasonlóan én is támadóhelyzetbe álltam. Aztán elkezdődött a kiképzés.
Mire bármelyikük is felém lendülhetett volna kardjukkal, addigra én már régen eltűntem a hatalmas bozótosban. Persze nem is reménykedtem abban, hogy nyomomat vesztik – elvégre az öt legerősebb klán egyike volt az övüké.
A harc mindannyiunk vérét felpezsdítette, még akkor is, ha tudtuk, nem valós a helyzet.
***
Amikor a gyakorlat véget ért a nappaliban gyűltünk össze. A hangulat szokatlanmód nyugodt volt, bár talán a fáradt sokkalta ideillőbb jelző volna. Még Hale sem dobálózott felém a jól megszokott, szinte már hiányolt gonoszkodó megjegyzéseivel, így békésen foglaltam el a Dante melletti fotelt.
A két iker kisajátította magának a kanapét, s azon elfeküdve ölelték egymást – úgy, ahogyan szokták. Heath teljesen közrefogta bátyja vállait, s fejét annak mellkasán pihentette, miközben Hale öccse derekát karolta. Kék szemeit lehunyta és élvezte testvére jelenlétét. Ritkák voltak azok a pillanatok, amikor ennyire megfeledkeztek rólunk és ily’ módon kinyilvánították az egymás iránt érzett szeretetüket – mindenki számára nyílt titok volt, hogy nem egyszerű testvérként tekintettek egymásra, ám senki sem szólta meg őket ezért.
Morgana az én mellettem lévő fotelt tudta magáénak, amelyen egészen álmatagon ült: könyökét a karfán támasztotta, arcát pedig kezébe fektette. Mind laposabbakat pislogott.
Egyedül én, Caldwell és Dante voltunk azok, kik a fáradtság ellenére is éberen ültünk helyünkön.
- Meg kell, hogy mondjam, rendkívül ügyesen mozogtál, Orion – hallottam Caldwell hangját. Ránézve tisztán láthattam, hogy ismét mosolyog.
- Köszönöm, Cald. Igazság szerint nem is vártam, hogy ennyivel könnyebb lesz.
- Az igazi próba majd csak holnap jön – szólt megfontoltan Dante. Érdeklődőn kaptam felé a fejem.
- Miért, mit tervezel? – kérdeztem. Letettem a kezében tartott borospoharat, s meredten bámulta egy ideig a kandalló tüzét.
- Be fogsz jönni velem a városba – mondta megingathatatlanul.
- Tessék? – döbbentem meg. – Nem túl veszélyes az? – tudakoltam. – Mármint… Ne érts félre, nem kérdőjelezlek meg, de… Nem hiszem, hogy két nap elegendő lenne ahhoz, hogy bizton állítsuk, túljutottam a Rémképek bálján. Mi van, ha rátámadok valakire? Különben is, az emberek azon nyomban pánikba esnek, ha meglátnak.
- Márpedig muszáj lesz bejönnöd velem, ha szeretnél nagyobb biztonságban harcolni – nézett végre rám.
- Ezt meg hogy érted?
- A Wainwright klán kovácsa páncélt készít neked. Egyébként pedig egy szóval sem említettem, hogy farkasként jössz velem, te buta. – Arcán mosoly ült, amelytől furcsán dobogott meg a szívem. Különös érzés volt.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
