Három
Shiroku 2011.06.05. 12:33
A város felett még másnap is ólomsúlyú, sötét esőfelhők húzódtak fenyegetőzőn. A mindenre ráragadó szürkeség fullasztó monotonságot kölcsönzött a macskaköves utaknak és az egyszerű, fából meg kőtömbökből emelt épületeknek, ám azok lakóin és a bennük dolgozókon mindez meg sem látszott.
Az elképzeléseim ellenére a klán minden tagja Dantéval és velem tartott – Caldwell kíváncsi volt a piac környékén koslató állítólagos jósokra meg azok tudására; Morgana az ott található apró csecsebecséket és egyéb csillogó holmikat vágyta; míg az ikrek szorosan egymás mellett haladva követtek minket a kovácshoz.
Valójában rendkívül régen jártam már a városban, így akaratlanul is már-már gyermeki izgalom fogott el, mikor a megannyi ember és a körülöttük lengedező élet meg nyüzsgés a látóterembe került. Nem is tudtam, hova kapjam a fejem és mit figyeljek, annyiféle érdekes dolog történt egyszerre: gyerekek szaladgáltak nevetve egyik helyről a másikra; tűznyelő mutatványosok adtak elő a sarkon pénzért; férfiak játszottak szerencsejátékokat a közeli kocsma előtt. Az emberek világa sokkalta boldogabb képet mutatott a vártnál.
A célunkhoz vezető út mégis békés és csendes utcát követelt, hát a minket fogadó vígságot hamar el is hagytuk. Tágas, kihalt városrészen haladtunk, az építmények oldalain mind cégérek meg egyéb reklámozó táblák álltak töretlenül hirdetve gazdáik boltját, kereskedését, kocsmáját, fogadóját, egyéb hacacáréját.
Dante szokatlanmód jókedvűnek és ellazultnak tűnt: bár a szemei így is éberen figyeltek, azokban mégis könnyedség bujkált, szája sarka egy egészen leheletnyit pedig felfelé görbült, amely ugyancsak a ritka és kivételes alkalmak közé tartozott. A hátam mögül hallottam az ikrek bizalmas pusmogását, ahogyan Heath a bátyának motyogott valamit, mire az hihetetlen szelídséggel válaszolta neki a nyilvánvalót. Túlságosan békésnek tűnt az egész, bár eszem ágában sem volt vészmadárnak állni.
A klánvezér hamarosan megállt egy ház előtt, amelynek táblájára nagy, cirádás betűkkel írtak valami elolvashatatlanul cicomás szót. Kesztyűs kezével lenyomta a kilincset és benyitott, minek jelét az ajtó fölé szerelt csengő adta meg. Követtem őt, miként az ikrek is.
Odabent kellemesnek nevezhető környezet fogadott, bár a klán kovácsától és annak üzletétől mindez talán elvárható volt. Az előtér kövekkel lerakott és fával fedett volt, a falakon és gerendákon vértek, pajzsok és kardok pihentek. Mellettük ott virított a Wainwright klán zászlaja, amely egy vicsorgó farkast ábrázolt, mögötte kék meg fehér háttérrel és különféle kacskaringós jelekkel.
Két ajtó kapott helyet itt, jobbra és ballra. Az építmény ezután következő részét egy innen nyíló, szabad tér képezte: mindössze kétfokos lépcső vezetett le a füves, fákkal és növényekkel tarkított átriumba, ahol két könnyűvértes, kopasz férfi vívott baráti harcot egymással. Érkezésünkre vagy nem figyeltek fel, vagy hidegen hagyta őket jelenlétünk.
Amint beljebb létünk, azonnal magas, látszólag fiatal férfi toppant elénk. Kissé hosszabbra hagyott, szőke frufruja mögött élénk tekintetű, zöld szemek pihentek. Orra enyhén íves volt, kissé felfelé álló hegye egészen koboldszerű arcot kölcsönzött neki, amelyet ennél is jobban kihangsúlyozott vékony felső-, és dús alsóajka. Állában apró gödröcske ült. Hosszú fehér inget viselt, amit derekánál egy fekete bőrövvel kötött össze, s nadrágja meg csizmája szintén e színben nyelte a napfényt. Izmos, erős karjait könyök alatt sötét bőr karvédő fedte. Vigyorogva fogott kezet Dantéval.
- Azt hittem, már el is felejtetted a kovácsodat, uram! – feddte meg burkoltan, ami vagy erős barátságra, vagy pedig mérhetetlen nagy ostobaságra engedett következtetni. Dante reakciójából ítélve inkább az utóbbira tippeltem.
- Sajnálom, Cyrus, mostanság túl nagy volt a béke. De ne aggódj: ha a terveim sikerrel végződnek, akkor hamarosan jócskán akad majd munkád neked is, és a személyzetednek is – felelte Dante sokat sejtetően.
- Rendben, fátylat rá! – szólt a másik, majd rám emelte fürkésző szemeit. – Neki lesz? – kérdezte a vezértől.
- Neki.
- Nem bántásból, kölyök, de innen eléggé satnyának tűnsz – húzta száját. - Elbírod te egyáltalán azt a vértet?
- Elbírja – válaszolt helyettem Dante, s hangjában helytelenítést véltem felfedezni. – És megköszönném, ha nem rajta éleznéd a nyelved, Cyrus. Nem díjazom, ha a családom tagjain élcelődnek.
A szólított meghökkenve, értetlenül váltogatta szemeit Dante és én köztem.
- Család? – hümmögött. – Homályosíts fel, ha tévedek, kedves barátom, de akárhogyan is nézem meg szagolom, de ő egy farkas. És ha jól tudom – márpedig jól tudom -, te meg egy vámpír. Az én fejem ehhez már nem elég.
- Bőven elegendő, ha elfogadod. Egyébiránt pedig ne kérdezősködj és kötözködj annyit, különben leváltalak a helyedről, barátság ide vagy oda.
- Azt megnézném! – kacagott Cyrus, aztán sóhajtott. Újra hozzám beszélt. – Változz át! – mondta. Dantéra nézve láttam beleegyező bólintását.
Mély levegőt vettem és lehunytam a szemeimet, úgy, ahogyan a minap is.
***
A kovácsnál tett látogatás után Hale és Heath maguk mentek felfedezni a vásár különböző pontjait, így én Dantéval azonnal arra a helyre igyekeztem, ahová előzőleg megbeszéltük a klán találkáját.
A vezér gondolataiba merülve tanulmányozta a lakói nélkül árválkodó házakat. Némán, szótlanul haladtunk a néptelen utcán – az itt élők mind a város központjába tömörültek.
Bár nem tudtam, mit mondjak vagy szóljak Dantéhoz, a közöttünk lengedező csendet mégsem találtam zavarónak - ám az is meglehet, hogy mindezt csak azért véltem így, mert jómagam is elkalandoztam az önnön elmémben csapongó kérdések és felvetések között.
Mindenesetre mire eljutottam magamban odáig, hogy lesöpörjem magamról a – hirtelenjében rám vetődő – kétségek és aggodalmak porát, máris a megtárgyalt fogadó előtt álltunk.
Az építmény udvarán hosszú faasztalok és –padok nyúltak el, alattuk a gyér fű egészen kikopott, de jobbik esetben is elsárgult, kiégett. Baloldalt, kissé eltávolodva a használati tárgyaktól ott állt egy tűzrakóhely kövekkel körülvéve, fahasábokkal teleszórva. Felette bogrács lógott le állványáról, az oldalán jól láthatóan tapadt meg a mindent megfogó, ragacsos korom.
A kinti tér után szemeim maguktól vándoroltak tovább magára az épületre. Nagy kőtömbökből és egészen apró kavicsokból rakott talapzaton álltak a falak, amelyeket fából eszkábáltak össze s világosbarna, egészen napszínű deszkáin kisebb-nagyobb lyukacsok díszlettek dísztelenül. Az ablakok kicsik voltak, szinte nem létező csuklóikból, azonnal verték vissza a fényt anélkül, hogy akárcsak egyetlen sugarát is beengedték volna a fogadó belsejébe. Ajtaja keskeny szájnyílásként tetszett, tetejét szalma fedte.
Értetlenül fordultam Dante felé.
- Miért nincs itt senki? – kérdeztem.
- A tulaj egy vámpír, nem mellesleg az öt fő klán egyikének egy magasabb rangú tagja. A fogadó régóta szolgál a Pentaklánok1 gyűlésének helyéül, így ebből kitalálhatod, hogy a hely csupán egy álca a halandók végeláthatatlan kíváncsisága miatt. Ha tovább fűzöd a dolgokat, Orion, akkor máris rádöbbenhetsz, hogy a Gara klánnak nem okoz jelentős anyagi károkat, ha bezárják a helyet néhány napra a Maszkabál2 fenntartása érdekében.
- Így valóban mindjárt más – értettem egyet, aztán kíváncsiság tódult a fejembe, amint visszhangot vert bennem a hallott, különös klán név. – Azt mondtad, Gara?
- Azt – felelte tömören, a tőle megszokott módón Dante, majd mégis tovább folytatta. – Magyarok leszármazottjai.
- Értem – bólintottam. – Egyébként miért pont itt találkozunk a többiekkel? Ha jól tudom, mostanra nem hívtatok össze gyűlést.
- Szeretnék néhány dolgot átbeszélni a Gara család jelentősebb tagjaival. Sok időt megspórolunk azzal, ha ti is jelen vagytok a társalgás során. Ráadásul abban reménykedek, hogy a farkasokkal való szövetkezésben is előre juthatunk egy kicsit. – Ezzel előreindult, átvágva az udvaron.
Mikor az ajtó elé értünk jobb kezének középső ujjával hármat kopogott a fán. Alig egy másodperccel később a nyílászáró kinyílt és mi beléptünk rajta. Beérkezve azonnal megpillantottam az ajtóban ácsorgó vézna embergyereket. Barna inget viselt és szintén barna nadrágot, sötét csizmával. Nem túl hosszú, kissé talán lenőtt barna hajának árnyékában tág, kék szemek figyelték megszeppenve a magabiztosan megérkező Dantét, majd tekintete rám tévedt. Láttam kitágulni orrlyukait, így máris tudtam, hogy a szagomat vizslatta – és amint megérezte farkas véremet, arcára félelemmel vegyes döbbenet ült ki. Nem tudtam mire vélni reakcióját, hát csupán a tőlem megszokott, csöndes módon követtem az előttem haladó vezért.
A gyermek után a helyiségen vezettem körbe szemeimet. A padló sötétbarna volt és nyikorgó, a falak szintén, ám rajtuk az Inkvizíciót hirdető görbe plakátok sorakoztak. A szoba jobboldalán nagy, kőből emelt kandalló állt a gyérebbik fajtából, amin látszott, hogy avatatlan, szakszerűtlen kezek készítették – persze a Rend miatt mindinkább tomboló szegénység miatt mindez teljesen érthető volt.
Az ajtóval szemközt komor pult kapott helyet, előtte rozoga székekkel, mögötte kupákkal és korsókkal, sörös- meg boroshordókkal. A fennmaradó elégségesen nagy teret kisebb-nagyobb asztalok és székek töltötték meg, de még csak véletlenül sem kellemes hangulattal. Hátrébb súlyos függönnyel leterített folyosó nyílt, amelyre nem lehetett belátni az anyagtól.
Dante szigorú arckifejezéssel nézett a – még mindig az ajtóban toporgó – kölyökre, aki összerezzent hangjától.
- Hol van a gazdád, Tim? – kérdezte a férfi.
- A-azonnal jön – dadogta a gyerek, Tim. Aztán megint rám nézett. Nagyot nyelt, majd tekintetével a talpát vizslatta nagy bőszen.
Ekkor a függönyöket két kéz húzta szét, végül pedig az egész alak kilépett mögüle.
Magas, karcsú nő volt. Haja barna, akár a méz s fején elegáns, mégis laza kontyba fogatta össze: néhány göndör tincs kiszabadult a fogságból és odaadón keretezte szív alakú, szép arcát. Kék macskaszemek figyeltek éberen vékony vonalú szemöldöke alatt. Orra kicsiny volt és enyhén hegyes, a szép fajtából; ajkai teltek meg duzzadtak, egészen cseresznyeszerűek – nem csak formára, de színre is. A bokájáig érő fehér ruhát viselt, amely ujj- vagy pántnélküli volt és szoknyája részén combjának közepéig ért a kivágás.
Amint megpillantotta Dantét azonnal felénk indult: a léptei kecsesek voltak és könnyedek. Elénk érve szemrebbenés nélkül, nyíltan mérte végig a vezért, akár az éhes ragadozó szerencsétlenül járt prédáját. Nem tudom, miért, de kellemetlen érzés szorította össze a mellkasomat, és legszívesebben két kézzel löktem volna arrébb a nőszemélyt, ki ilyen szemérmetlenül viselkedett.
Ám Dante nem zavartatta magát – ugyanolyan komolyan és hideg eleganciával tűrte a nő tolakodását, mint ahogyan belépett ide. Arcán kicsinyke jele sem mutatkozott annak, hogy a másik bármiféle érzést is kiváltott volna belőle félreérthetetlen pillantásával.
- Jó téged újra látni, a Wainwright klán vezetője, Dante Wainwright – köszönt buja mosollyal arcán, enyhén leeresztett szemhéjakkal.
- Viszont az öröm, Rebeka – válaszolt a férfi. – Ő itt Orion Ravel, a Ravel falka vezére és egyben hű segítőm az Inkvizíció elleni küzdelemben – mutatott rám, mire a nő ellenségesen mért végig engem. Minden bizonnyal csupán abban a pillanatban tűnt fel neki jelenlétem.
- Örvendek a találkozásnak, hölgyem – szóltam illedelmesen.
- Ahogy én is. – Hangja metsző volt. – Nos, akkor jertek velem. Bár tudom, Dante, hogy jól ismered már az utat, apám mégis ragaszkodott hozzá, hogy magam vezesselek a Nagyterembe.
- Köszönjük a szolgálataid, Lady.
***
Hosszú, hideg, nyirkos és sötét lépcsősorok vezettek le a gyűlés helyszínéhez. A szűk folyosók falait kőből emelték és a földből áradó nedvességet harc nélkül engedték átfolyni maguk között.
Rebeka haladt előre, őt követte Dante, kinek kezében lobogó fáklya pihent, holott az éjlények látása mindig is tökéletesen működött akár a csillagtalan éjszakákon is. A vezér mögött ott mentem én, elmerülve önnön gondolataimban, miközben makacsul próbáltam kiverni elmémből a nőszemély csábos kacsintásait, amelyeket egytől-egyig a vezér felé intézett.
Hamarosan végül mégis megérkeztünk a célunkhoz, amelyet vaskos, párától duzzadt faajtó jelzett. Rebeka csillogó kulcsot húzott elő ruhájának dekoltázsából, majd a tárgyat lassú mozdulattal belehelyezte a zárba. Az hangosan kattant, először egyet, aztán kettőt is – végül kinyílt, és mi egy merőben más teremben álltunk.
***
Dante és én újra kettesben voltunk, a zavaróan magabiztos nőszemély társasága nélkül. A Nagyterem falai hatalmasak voltak, és bár szintén kőből húzták, mégsem akadt nyoma egyetlen csepp víznek vagy párának sem. A helyiség tisztán fogadta látogatóit, olyannyira, hogy a fehérmárványból rakott padlón tisztán tükröződött vissza a megannyi fáklya és lámpás narancssárga fénye.
A terem közepén óriási, hosszú tölgyfaasztal terült el, előtte szintén e fából faragott, díszes székek vörös bársonyhuzattal. Mind az asztal, mind pedig a székek lába nagy madárkarmokban végződtek, s az asztallap oldalán kacskaringós minták között sas alakok díszlettek.
Dante az asztal ajtóval szemközti végében helyezkedett el a legdíszesebb ülőhelyiségben: méretes háttámlája keretként állt a vezér háta mögött, s kétoldalt hatalmas, kitárt szárnyakat faragott belőle készítője. A vezér a zömök, szintén karmokat formáló karfán nyugtatta kezeit, egyik lábát átvetette a másik felett. Én a mellette lévő, kisé szolidabb székben vártam vele együtt a többieket.
Legnagyobb örömünkre az ajtó hamarosan ismét kinyílt, és azon belépett Morgana Caldwellel karöltve, közvetlenül mögöttük pedig ott álltak az ikrek – Heath kezében egy összegömbölyödött, lehajtott fülű barna nyúllal.
Dante összevont szemöldökkel tanulmányozta a legfiatalabb öccse kezében szorongatott állatott. Minden bizonnyal Heath tudta, hogy a vezér nem rajong túlságosan az efféle házi kedvencekért, mert lehajtott fejjel, szorosan tapadt oda ikerbátyja oldalához. A vezér végül Hale-re pillantott.
- A vásárban látta meg – kezdett bele az idősebb. – Egy asszony épp le akarta vágni, hogy belefőzze a levesbe.
- Értem – sóhajtott fel kissé bosszúsan Dante, mire Heath összébb húzta magát. A vezér végül mégis megenyhülve nézett rá öccseire. – Legközelebb azért készíts fel, mielőtt teletömöd a kastélyt mindenféle szőrmókokkal.
- Bocsánat – motyogta végre felnézve a fiatalabb.
- Nem érdekes – felelte Dante. – Most inkább álljunk neki a megbeszélésnek. A Gara klán hadvezére hamarosan ideér, és akkor végre komolyabb terveket is készíthetünk a Hatalom ellen.
***
- Az északi területeken élő klánok többsége már visszajelzett – hangzott Esra, a Gara klán hadvezérének hangja. – Többségük hajlandó együttműködni a farkasokkal, így már csak őket kell meggyőzni.
A férfi magas volt, haja barna és rövid, szeme kék. Arca többi részét nem túl hosszú szakáll fedte, amely éppen eléggé nagyra nőtt ahhoz, hogy elfedje állát ás száját. A háta széles szekrénynek tetszett, a viselt vértje pedig csak tovább fokozta félelmetes hatalmasságát.
- Nagyjából hányan gyűltek össze, kik hajlandók harcolni? – kérdezte Dante.
- Mivel a Pentaklánok harcosai jóval többen vannak, mint a kisebb klánoké, így már csak velünk együtt is több mint hatszáz harcost sikerült magunk mellé állítanunk. Ehhez jönnek a grófi és egyéb nemesi rangot viselő vámpírcsaládok, így a számunk jócskán elhagyhatta az ezerötszázat is. – A Wainwright vezér elégedetlenül elhúzta száját, állát a tenyerébe temette. – Tán kevesled, uram?
- Határozottan, Esra – bólintott a férfi. – Az előzőleg kiderített adatok szerint az Inkvizítorok létszáma csak a városban és a környező településeken bőven háromezer fölött jár. Még akkor is, ha mi uraljuk a természetfelettinek vélt képességeket, az Inkvizíció túl sok embert hajtott már a szolgálataiba.
- Ezért van szükségünk a farkasokra – nézett rám jelentőségteljesen a hadvezér. – Ha sikerülne valamennyijüket a mi oldalunkra állítanod, máris sokkal nagyobb eséllyel indulnánk csatába.
- Amint végleg elhagyom a Rémségek bálját, máris útnak indulok – feleltem.
- Lehet, hogy az is túl korán lesz – krákogott a férfi. – Az Inkvizíció hírszerzése mindig is jó volt. Nem kizárt, hogy hamarosan tudomást szereznek a mozgalmunkról.
- Ezt meg mégis honnan szedted? – kérdezte Dante.
- Az utóbbi időben rengeteg társunkat fogták el különféle helyeken. Volt már, hogy vadászat közben is rajtakaptak minket.
- Az lehetetlen – mennydörögte a vezér. – Tán nem óvtátok eléggé?
- Vezérem – kezdte Esra. -, valamennyien azt tanuljuk meg elsőként az életünkben, hogy a vámpír vadászterületét a legnagyobb titokban és becsben kell tartani. Éppen ezért elhiheted, hogy a legnagyobb óvatossággal vigyáztunk. Egyetlen halandónak sem beszéltünk a szokásainkról. A legaggasztóbb mégis az, hogy ebből csupán egyetlen dologra következtethetünk… - mondta a férfi anélkül, hogy befejezte volna mondatát.
- Mire? – kérdeztem tudatlanul.
- Arra, hogy valamely klánban áruló van, aki jelent az Inkvizíciónak – szűrte ki fogai közül Dante.
A szobában néma, döbbent csend honolt.
***
A nappaliban újra összegyűlt a klán, a megszokott helyeket elfoglalva. Dante mellett ülve a kandallóban ropogó tűznyalábok táncát figyeltem. Látóteremben ott mozgott fel és le Morgana lába, mivel a lány túlságosan feszült volt, mintsem nyugodtan tudott volna ülni. Ezzel szemben Caldwell és az ikrek csupán szótlanul forgolódtak gondolataikban – az előbbi a megszokott mosollyal az arcán, az ikrek pedig a megszokott módon összeölelkezve. Különbség csupán a Heath kezében szunyókáló nyúl volt, aki a Rafael nevet kapta.
A Dantéból áradó frusztráltság és gondterheltség szinte nekem okozott már fizikai fájdalmat – korábban sosem láttam még ennyire tanácstalannak.
A vezér nagy sóhaj kíséretében nyitotta szólásra ajkait.
- Azt hiszem, ideje nyugovóra térnetek. Kimerítő napunk volt és ki tudja, milyen lesz a holnapi.
Bár mindenki értetlenül nézett rá, mégsem ellenkezett senki – én sem, bár kétségkívül utolsóként indultam meg.
- Várj, Orion – mondta a vezér. Eleget tettem kérésének. – Te maradj.
Leültem a vele szemközti fotelbe, és onnan figyeltem arcát.
- Nem hitted volna, hogy valaha is lesz egy áruló a vámpíroknál, nem igaz? – kérdeztem megértőn.
- Nem – lehelte. – Ami azt illeti: egyáltalán nem.
- Mihez kezdünk most? Meghátrálunk?
- Az ki van zárva – felelte komolyan.
- Mit tervezel?
- Azt hiszem, az a lehető legokosabb döntés, ha egy ideig nem avatjuk be a többi klánt az Inkvizícióval kapcsolatos ügyekbe.
- És ezt mégis hogyan szeretnéd elérni?
- Már holnap útnak indulunk – mondta ellenkezést nem tűrő hangon. – Minél hamarabb magunk mellé állítjuk a farkasokat, az Inkvizíció annál kevesebbet tehet ellenünk.
Pentaklán1: Az öt fő klán együttes megnevezése.
Maszlabál2: Egy internetes lap szerint az a látszat, amelyet maguk a vámpírok és vérfarkasok (meg egyéb más lények) tartanak fent, hogy nem is léteznek. Itt inkább csak azok az intézkedések, amelyek a különféle mozgalmaikat relytik el a kíváncsi szemek elől, elvégre a történetben az emberek tudnak a vámpírok és vérfarkasok létezéséről.
|