|
Négy
Shiroku 2011.06.20. 17:10
A felhők elkúsztak az égről és a Nap végre újult erővel lövellte égetően forró nyalábjait. A kastély bejárata előtt, az illatozó rózsabokrokkal és farkast ábrázoló vízköpőkkel díszített udvaron már kint prüszköltek a hátasok. Gyönyörű, jól edzett harci mének voltak, amelyek a legveszedelmesebb csatában is biztos lábon, hűségesen szolgálták gazdáikat.
Dante saját csődöre előtt állt. A hátas hatalmas volt fekete, csillogó szőrmével, amely alatt erős izmai ugrásra készen feszültek. Sörénye hosszúra hagyva omlott le oldalán a színe pedig úgy festett, mintha vékony ezüstszálak lobognának a fel-feltámadó, lenge szélben. Szemei sötétebben hatottak a szikrázó napsütésben, mint a fedett koporsó belseje, amelyet már rég kikezdett valami bizarr farágó bogár.
Mindenesetre a ló tökéletesen illet gazdájához, s nem csak a kinézete miatt: mind a kettejükből ugyanaz a vérükből áradó nemesség keveredett a személyiségükből felszabaduló babonázó magabiztossággal, amelytől az ember úgy érezte, mintha a világon semmi sem bánthatná már.
A férfi az övén lógó kardjának szíját húzta szorosabbra, hogy az még csak véletlenül se válhasson le tartójáról, miközben hunyorogva figyelte az előttünk elterülő méretes hegyeket. Az út első veszélyes szakasza – a megannyi közül – alighanem ott várt ránk: a hegyen túl terült el az Inkvizíció főhadiszállása, gyermekkorom megrontójának középpontja, amelyet jobban gyűlöltem minden Pokol összes bugyránál. Dante mindezt jól tudta, minden bizonnyal éppen ezért volt olyan feszült – ha nem is értem aggódott (amiről úgy véltem, lehetetlen és balgább gondolat az összes többi létezőnél), akkor az miatt, hogy a lebukás veszélye óriási volt. Ha akárcsak egyetlen emberben gyanú keveredett volna, akkor nem csak az útnak vagy a szövetségnek lett volna vége, hanem kétségkívül nekünk magunknak is.
Próbáltam nem ezekre és effélékre gondolni, hát az általam birtokolt ménhez fordultam. Dantéhoz hasonlóan én is végigsimítottam tenyeremet selymesen sima, barna szőrén és az orrán. Gil sörénye ébenfeketén terült el szép ívű nyakán, enyhén belelógott élénk tekintetű, mélybarna szemeibe. Izmos lábainak végén a szőr hosszúra nőtt fajtájához híven és kellemesen fedte patájának feketéjét.
- Izgulsz? – kérdezte a vezér tőlem. Kellemes mély hangjától egyszerre repült el minden kétségem, persze tudtam, hogy csak egy kis időre. Mégis a belőle sugárzó erő és megingathatatlanság zsibbasztón hatott a félelmeimre.
- Kissé – feleltem összeráncolt szemöldökkel, ám nem szerettem volna, ha Dante vagy bárki más gyávának tart, hát jobban kifejtettem aggodalmaimat: – Csak nem szeretném, ha az esetleges lebukás a terveinket veszélybe sodorná. De főleg nem azt, hogy téged – emeltem rá tekintetem, mire elmosolyodott. Úgy, mint egy öreg tanító a naiv és fiatal tanítványára, amikor az valami kedvesen balga dolgot ereszt ki ajkai közül. Egy egészen kicsikét összeszorult a mellkasom, de az érzést hamar száműztem még csak a fogalomtáramból is.
- Nem lesz semmi gond, Orion – felelte, és a fejemre nyomta nagy, meleg tenyerét. Ujjait tincseim közé fúrta. – Ne aggódj.
- Így igaz – szólt az ajtóban megjelenő Caldwell. Arcán a szokásos nyugalom ült. – A félelmeitek ugyan nem alaptalanok, és valóban lesz egykét nehézség, ám biztosra veszem, hogy remekül helyt fogtok állni – mondta mosolyogva. Szavaitól egyszerre nyugodtam meg és kezdtem idegeskedni: vajon mi fog történni?
- Nagyon ajánlom, hogy ne essen bajotok, mert akkor magam fogok végezni veletek! – szólt Morgana Cald mellől. Az oldalán álló fivére csak mosolygott újból felbuggyanni tűnő hisztérikarohamán. – Vigyázzatok magatokra, jó?
- Morgana – felelt sóhaj kíséretében Dante. – Mint már mondtam: nem kell aggódnod. Ha túljutunk a városközponton, már rendben van. Onnantól kezdve csak a farkasokat kell megtalálni és magunk mellé állítani.
- Én ezt nagyon jól értem, de magad sem gondolhatod, hogy egy csettintéssel átjuttok azon a Poklon! – toporzékolt a lány. Caldwell nyugtatóan rátette kezeit a vállára, mire Morgana mély levegőt vett. Következő kérdése már sokkalta higgadtabbnak hatott. – Egyáltalán mennyi ideig fog tartani?
Dante szintén nagyot szívott a levegőből – pontosan ez volt az a kérdés, amelyre nem óhajtott kitérni, mivel tudta jól, a húgát mennyire sokkolni fogja a felelet.
- Nem tudom, húgom – mondta higgadtan. – Hónapok, ennél semmiképpen sem kevesebb.
- Tessék? – döbbent meg a másik. – De… miért?
- Azért, Morgana – csattant Hale hangja –, mert a farkasok nem egy köpésre élnek innen. Alighanem az ország nagy részét be kell járnunk, ha elegendő ordast kívánunk magunk mellé állítani. Az sem kizárt, hogy a határon túlra is át kell majd térnünk.
Morgana lehajtotta a fejét és nem szólt.
Az idősebbik iker éppen az istállóból tartott kifelé, kezében lovának kantárját fogva, maga mellett vezetve pej paripáját.
- Mi ez a többes szám, Hale? – kérdezte Dante. – Csak nem megjött a kedved egy kis kalandhoz?
- Gondoltam elkél még egy valaki, aki vigyáz a hátsódra – gonoszkodott a kérdezett. Lovával megállt mellettünk.
- Hol van Heath? – kérdeztem. Meglehetőst szokatlannak számított, hogy nem lógott testvére nyakán, persze mindezt nem rosszból jegyeztem meg. Kedveltem Heath-t.
- Itt – hallatszott halk hangja, amely patkódobogással keveredett. Fivéréhez hasonlóan vonta maga után barna hátasát, amely engedelmesen követte gazdáját.
- Heath… - csodálkozott Hale. – Te meg mit csinálsz?!
- Hogyhogy mit? – nézett rá. – Veletek megyek.
- Az ki van zárva!
- Miért?
- Mert… - Hale nem tudott mit szólni. Valószínűleg csak nem kívánta családja minden tagja előtt kimondani azt, hogy igenis félti az öccsét. Az mégis tudta, hogy a másik így érez.
- Tudok magamra vigyázni. – Heath mindig lassan beszélt, a hangja kivétel nélkül halk volt, visszafogott. Ritkán szólt, általában akkor is ikréhez. Nyugodt természete volt, de nem úgy, mint Caldnak. Az ő higgadtsága sokkalta inkább alapult félénkségén és érzékenységén, mintsem a magában felépített kis világán, amelyben alighanem csak ő és ikerbátyja létezett.
- Hale – szólt Dante, mire a szólított rákapta tekintetét. – Heath is jön. Nem árt neki, ha a kastély falain kívül mást is tapasztal.
A féltő báty végül – nehézkesen ugyan, de – belement. Négyen indultunk a hegynek.
***
A hegy völgyének kövein csúsztak a lovak patái. Egyre ingerültebb horkantgatásaik és ingatag lépteik leszállásra ösztökéltek minket, így magunk mellett vezetve az állatokat keltünk át a magaslaton.
Dante ment legelöl s utána én, jól lehet, ugyanolyan jól ismertem az utat, mint ő maga – ám nem azért, mert oly’ jól és tisztán emlékeztem rá. A vezérnek nem beszéltem róla, mivel az élmény még számomra is túlságosan újnak meg érthetetlennek hatott, s igazán csupán aznap reggel döbbentem rá valójában: az egyes falkákhoz vezető utak úgy jelentek meg elmémben, akárha közvetlenül előttem pörögtek volna térkép formájában.
Mindenesetre szokatlan és furcsa volt. Nem akartam róla mesélni Danténak addig, míg biztosra nem vettem, hogy a képek helyesek. Éppen ezért csak csendben szorongattam Gil kantárszíját, miközben a vezér mögött egyensúlyoztam a nyirkos és csúszós, éles kövek halmazán. Mögöttem haladt Heath, mivel Hale ragaszkodott hozzá, hogy öccse a szeme előtt legyen, ezáltal is minimálisra csökkentve annak megsérülésének esélyeit.
A hegy a nyár közeledtével megtelt élettel: lábán a kavicsok és kisebb sziklák között színes virágok nyíltak, amelyek minden erőfeszítés nélkül vonták magukra a figyelmet. Néhány méterrel feljebb, egy lehetetlenül meredek hegyrészen hegyikecske legelte a sarjadó fűszálakat. Óriási önuralomba került a számomra, hogy nem ragadtam azonnal grafitot vagy ecsetet s álltam neki a táj megörökítésének.
Mikor a völgy végéhez értünk, s a szemünk előtt elterült az általam már valóban ismert környék, Dante megállt. Egy rövid ideig nem is figyeltem rá, olyannyira hatalmába kerített az érzés: a szívem összeszorult, ahogy az agyamba tódult az emlék, mikor Dirk kunyhója előtt várakoztam félve és megrémülve, akár egy kidobott kutyakölyök. Valójában… a hasonlat annyira nem is állt messze a valóságtól.
- Valami gond van? – kérdeztem a vezértől.
- Hamarosan leérünk – fordult felém Dante. – Meg kell róla bizonyosodnunk, hogy az Inkvizíció emberei nem járnak errefelé.
- Értem – mondtam. – Akkor most várunk?
- Nem egészen. – Tekintete komoly volt, ahogyan rám nézett. – Szeretném, ha lemennél és körülnéznél, mint farkas.
Hazudnék, ha azt állítanám, nem hatott rám, amit mondott, mert igenis hatott. Ám azt, amit éreztem nem nevezném félelemnek. Sokkalta inkább aggódtam. Hiszen, ha lebuktam volna, akkor nem csak a tervet és a szövetséget sodortam volna veszélybe, de magukat a klán tagjait is. Azt pedig nemhogy nem bocsátottam volna meg magamnak, de nem is hagyhattam. Kételkedtem, én vagyok-e a legmegfelelőbb személy erre a feladatra, ugyanakkor eszem ágában sem volt ellentmondani Danténak.
- Úgy véled, képes vagyok rá? – kérdeztem.
- Ez nyilvánvaló – szólt közbe Hale összefont kezekkel. – Ha nem lennél az, akkor engem kért volna meg, hogy nézzek körbe.
- Így igaz – helyeselt a vezér.
- Azonban van egy kis gond, bátyám. – Az idősebbik iker hangja még az eddiginél is flegmábban hatott.
- Mégpedig?
- Ha ősz lenne, nem hoznám szóba, ám az év ezen szakában úgy vélem, Orion farkas énje nem éppen jeleskedik a rejtőszínekben.
- Értem, mire célzol. De magad is jól tudod, hogy minden egyes átváltozása alkalmával közelebb kerül a másik alakjának végleges formájához.
Nem tudtam mire vélni, amit mondott.
- Sajnálom – szóltam –, de nem igazán értem, miről beszéltek.
- Érthető – sóhajtott a vezér –, hiszen a szüleidnek nem adatott meg elég idő, hogy mindent megtanítsanak, ami a farkas létről szól, mi pedig úgy hittük, bőven akad még rá lehetőségünk. – Kis szünetet tartott. – Ez még nem a végleges formád, Orion.
- Uram? – A szavai összezavartak.
- A bundád most még olyan színt visel, mint az emberi hajad, az agyaraid rövidek és az elméd időnként még mindig eltompul, azonban idővel mindez megváltozik – magyarázta. – Fokozatosan hasonlítani kezdesz majd egy normál farkashoz, néhány alapvető különbségtől eltekintve, persze. Meg fog változni a kültakaród színe, a szemfogaid megnőnek és később a köd is felszáll. Minél közelebb kerülsz a Lidércek éjszakájának utolsó estéjéhez, ezek a dolgok annál hamarabb mennek végbe. A Rémképek bálja elhagyásával a világod hirtelen és drasztikusan fog megváltozni: érezni fogod a testvéreidet és látni, hallani fogod a gondolataikat egy bizonyos távolságban. Mindezek mellett pedig megerősödnek az ösztöneid, az érzékszerveid, amelyek most még néha bizonytalankodnak, teljesen kifejlődnek és csalhatatlanná válnak majd.
Zűrzavar és káosz tombolt a fejemben elemi erővel. Igyekeztem felfogni és értelmezni a hallottakat, ugyanakkor szégyelltem magam, amiért mindezt csak akkor tudtam meg; amiért ennyi év és ennyi esemény után is szánalmasan keveset tudtam a saját fajtámról. Felfoghatatlannak véltem, hogy lehetek ilyen tudatlan – és még csak azt sem állíthattam, hogy az egész a Wainwright klán hibája, mivel egyáltalán nem az volt. Ha igazán érdekeltek volna a farkasok; a saját fajom; a saját családom, akkor én lettem volna az, aki kérdez.
- Orion – szólt Dante –, ha úgy vélném, hogy nem vagy képes erre, akkor nem kértelek volna meg rá. Éppen ezért szeretném, ha megtennéd.
- Természetesen – mondtam határozottan. – Sosem mondtam neked ellent és sosem kételkedtem a döntéseidben. Nem is most fogom elkezdeni.
***
A hegy lábánál elterülő mező fűszálai odaadón takarták el testemet, míg beiramodtam az oldalt elterülő erdő rejtekébe. A vaskos, magas törzsek között és a dús lombok alatt az illatok és szagok, a hangok és zajok erősebbek voltak, mint valaha. Ingerek ezrei, ha nem millió ostromoltak rendíthetetlen erővel és én képtelen voltam betelni velük.
Mégis feszülten figyeltem. Kerestem az ellenséget – a hangokban; szagokban; és látott dolgokban; az erdő és a benne élő összes állat apró rezdülésében. Mellettem nyúlcsalád rohant el lélekszakadva, felettem erdei madarak daloltak, Dirk öreg kunyhója felől pedig ordenáré birkabőgés hallatszott.
Embernek viszont nyomát sem észleltem: még tíz évvel ezelőtti megmentőm motoszkálását sem hallottam otthona rejtekében. Még csak a szél sem hozta magával szagát, felkapva és orromba repítve.
A környék békés és biztonságos volt. Jeleztem a hegylábon várakozó vámpíroknak, akik megindultak, míg én az erdőben várakoztam rájuk. A hátasok ingatagon lépkedtek az itt-ott meredekké váló szikladarabokon, így beletelt néhány órába, mire végre magam mellett tudhattam őket.
Dante ruhát vett elő nekem Gil nyeregtáskájából, majd egy erdőszéli fa alacsonyabb ágára helyezte őket, hogy visszaváltozva elérjem. Testemre avar és sár tapadt, a talpamon és kezemen kérgesre száradt föld morzsolódott. Piszkosnak éreztem magam, így pedig ingem már nem is tűnt olyan kényelmesnek, hát nem vettem fel addig, míg a Dirk háza mellett álló kút vizében meg nem mosakodtam.
Akkor aztán újra útnak indultunk, bár az esélye annak, hogy még napnyugta előtt a városközpontba érjünk, ugyancsak kevés volt. Persze a Nap hiánya nem jelentett érvágást a számunkra, elvégre fénye nélkül is remekül láttunk, a jelenléte nélkül mégis öngyilkosság lett volna belépni az Inkvizíció területére. Régóta már, hogy az éjszaka érkezőket gyanúsan kémlelő emberek – és maguk az Inkvizítorok fogadták.
***
Szürkület fedte a világot, mire a városközpont irányába haladó folyóághoz értünk. A Nap lustán bukott alá a horizonton narancsba borítva az ég alját, amelynek tetejét még halovány kék derengés fedte. A fűben, alig néhány méterre a folydogáló víztömegtől letaposott földút feküdt, amelynek ragacsos, nedves sarába mély nyomokat vájtak a lovak patái. Az állatok erejük végén jártak, a fáradtság meg kimerültség mind lassabbá formálta tempójukat.
Dante éjszakázásra alkalmas területet keresett a folyóparton, lehetőleg olyat, amelyet nem leptek be teljesen a különféle vízi- és vadnövények, mégis védett volt. Mikor a megfelelő hely meglett, a vezér leszállt lováról és alaposabban szemügyre vette azt. Mikor a területet elégségesnek ítélte, mi is leszálltunk.
Heath a folyóhoz vezette a lovakat, hadd igyanak. Később kikötözte őket egy fához, amelynek törzse és ága majdhogynem teljesen a víz fölé hajlott, így a hátasok akkor ihattak, amikor kedvük szottyant rá. Dante és Hale kardjukat kézre fogva utoljára körbejárták a területet. Mindezek után ők ketten elmentek fát gyűjteni a tűzhöz. Heath csendben matatott valamit lovának nyeregtáskájában, nekem háttal, én pedig csak elvonultam egy távolabbra eső nagy kődarabra, amely egy másik fa leveleinek takarásában állt.
Felhúztam térdeimet, rájuk fektettem karjaimat és gondolkodtam. Feszült voltam és aggodalmakkal meg kétségekkel teli. Hiába is: önmarcangolásban mindig is jó voltam, még csak tanár sem kellett, hogy már életem első éveiben kitűnően tudjam e mesterséget.
A víz játékos tükrét nézve a gondolataim már-már lehetetlenül lecsillapodtak néhány röpke percre. A felszínen táncolt a lemenő Nap fénye, s a folyadék káprázatosan verte vissza a csillogó nyalábokat. Úgy tetszett, mintha csillámpor tündökölne a víz tetején.
Aztán az idilli hangulatot minden előjel vagy figyelmeztetés nélkül ölte le lényem utált, aggodalmaskodó oldala. Tartottam attól, hogy nem leszek képes meggyőzni a falkákat, hogy minden igyekezetem ellenére kudarcot vallok majd és ezért nem csak Dante, de a klán többi tagja is végleg megutál, elveszti a belém vetett hitét. Márpedig erre esély akadt bőven.
Az újdonságnak számított gondok mellett pedig ott voltak a már régóta engem kínzó egyéb terhek is. A szüleim, az azóta már gondosan kiirtott falkám, amelynek én voltam kizárólagos vezére és egyedüli tagja. Mi volt ez, ha nem szánalomra méltó? Hogy’ vallhattam egyáltalán farkasnak magam, ha nem tartoztam egyetlen falkához sem?! Márpedig minden fajtámból való tisztán tudta, hogy család nélkül nem voltunk senkik.
És most én, a valahai legnagyobb, a Ravel falka utolsó megmaradt senkije akartam megvalósítani egy világmegváltó tervet. Egy olyan senki, akinek még csak nem is volt meg az a tudása, amelyet ennyi idős korára minden egyes farkas pontosan tudott, még akkor is, ha éppen a legmélyebb, legrondább álmából keltették föl. Szégyen mardosott belülről.
Sok időbe beletelt, mire sikerült kissé lenyugodnom.
Nagyot sóhajtottam, a homlokomat karjaimnak támasztottam. Egyedüllétre volt szükségem – nem csupán azért, hogy gondolkodjak, de azért is mert, régóta szerettem, ha magam vagyok. Élveztem azokat a pillanatokat, mikor társaság nélkül, egymagam ültem egy sötét kis zugban, gyönyörködve valami szemkápráztató dologban, amellyel kapcsolatban azokban a percekben, órákban úgy érezhettem, hogy csakis nekem szólt.
A víz nyugodt folydogálása lassan engem is higgadtságra késztetett. Mire Dante és Hale visszatért, már rendeződtek gondolataim, ha a rossz érzések nem is múltak el.
Az este eljöttével már ropogott a tűz. Míg az ikrek lejjebbmentek a folyón, hogy megfürödjenek a vízben, addig a vezér és én őrködtünk, nehogy bármi gond adódjon. Még mindig azon a széles kődarabon ültem, mire Dante helyet foglalt mellettem. Sokáig nem szólt semmit, csupán velem együtt kémlelte a fodrozódó vízfelszínt. Balról, az ikrek irányából halk, bizalmas pusmogás hallatszott.
- Sajnálom, hogy nem sikerült időben elmondanom neked mindent a farkassá válásodról – szólt Dante.
- Hirtelen döntés volt, hogy megtettem idő előtt – nyugtattam, bár magam sem értettem, miért.
- Örülök, hogy megtetted.
Keserűn elmosolyodtam.
- A kérdés már csak az, uram, hogy mire leszek elegendő.
- Kétségeid vannak?
- Hiszen ismersz – mondtam magam elé meredve. – Az önkritika és az aggodalom hű tanítványa vagyok. Számomra a kétségek olyanok, mint nektek a vér: nem tudok élni nélküle.
Hosszas, néma csend ült le közénk, s ezzel egy időben szememre is szürkés hályogot vont az álmosság. Az átváltozás még mindig túl sok erőmet vette el, de nem panaszkodhattam.
- Mi az, amitől ennyire tartasz? – kérdezte.
- Túlságosan kevés ideje csatlakoztam a Lidércek éjszakájához – kezdtem. –, és az sem biztos, hogy egyáltalán elhagyom, mielőtt még a farkasokhoz érnénk. S ha mégis megtörténik, akkor sem leszek elég fejlett, hogy kellő magabiztossággal és tekintéllyel rendelkezve falkák tucatjait győzzem meg és állítsam magunk mellé, miközben köztudott, hogy a két faj némely családjai ősidők óta acsarkodnak egymással. Tudatlan és ostoba vagyok. Éppen csak, hogy beléptem egy olyan világba, amelyről ezidáig azt hittem, ismerem. Ám most hirtelen kiderült, hogy mégsem. Attól tartok, Dante, hogy nem én vagyok a megfelelő személy, akire ebben a harcban szükséged van… - Nem tudtam befejezni a mondandóm.
Dante ajka hirtelen nyomódott enyémnek. A meglepettség és értetlenség megbénított, azt sem tudtam, mire kéne gondolnom, ám mindez lényegtelennek tűnt, mikor is végképp tudatosult bennem tette. Amikor ez bekövetkezett, a szám szinte magától nyílt szét, ám dübörgő szívem és az ereimben őrülten száguldó vér zubogásától alig érzékeltem valamit. A csókja olyan volt, mint ő maga: a nyelve magabiztosan siklott át számba, benedvesítve cserepes ajkaim, s mégis puhán kapott az enyém után. Tüdőmben rekedt a levegő, a mellkasom szorított.
Lassan vált el tőlem, először nem is értettem, miért. Csak néhány másodperc múlva hallottam meg Hale és Heath közeledését.
Enyhén zihálva néztem Dante higgadt arcát, amely mégis megváltozott: szemei vörösen izzottak a feketeség kontúrjában. Ezen kívül mégsem történt semmi. Zavar vagy más egyéb érzelem nélkül pillantott rám vissza, és akkor megértettem. Megértettem, hogy csak azt akarta, ne emésszem magamat és ne is folytassam a gondolatmenetet.
Próbáltam én is nyugalmat erőltetni magamra, azon voltam, hogy eléggé felnőtt módjára viselkedjek, és ne képzeljek bele ebbe az apró kis gesztusba többet, mint ami volt.
Az ikrek visszatértek, ezúttal én mentem fürdeni.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
