|
Öt
Shiroku 2011.07.04. 20:34
Némán, minden szó nélkül haladtunk a folyó mentén. Dante egyenes háttal, meredten bámult előre a környezet neszeit figyelve, miközben én akaratlanul is bele-belefeledkeztem a mellettünk hömpölygő víztömeg látványába. A letaposott földúton, a fák jóleső árnyékában gyorsan haladtunk a városközpont felé, ám még így is jócskán délutánra járt, mire odaértünk.
A vezér komor tekintetét körbevezette a terepen. A központ kezdetét hatalmas boltív jelképezte, amelybe különféle vallási jeleket faragtak. A fa mellett kétoldalt hatalmas földbe döfött zászlók hirdették az Inkvizíció – szentnek nem éppen nevezhető, de nagyon is valós – hatalmát. A földút, amelyen haladtunk, nem sokkal a boltív előtt kereszteződésben folytatódott, a jobboldali elágazásnál pedig zömök híd ívelt át a városközpontba kanyargó folyón.
Dante felhúzta köpenyének csuklyáját, majd jelentőségteljesen ránk nézett: várta, hogy mi is így tegyünk. Mikor mindannyiunk fején ott pihent az arcunkat eltakaró szövet, a klán tagjai és én gondosan ruhánk rejtekébe vontuk kardjainkat és egyéb fegyvereinket – hiszen mindegyiken ott csillogott a Wainwright ház árulkodó címere és jelképeinek tucatja.
Mindezek után a lovak határozottan léptek be a városközpont területére.
***
Roskadozó bódékból meg szakadt sátrakból álló piacon haladtunk keresztül. Az Inkvizíció uralmát szenvedő város teljesen eltért a hegy másik oldalán virágzó településtől, ahová már nem sikerült maradéktalanul beférkőznie a Szentséges Hatalomnak.
A silány ruházatot viselő, különféle kóroktól sínylődő városiak egytől-egyik gonosz, irigykedő szemekkel mustrálták gazdagon felszerelt lovainkat. A hátasok zaklatott horkantgatással és már-már megzabolázhatatlan mozdulatokkal igyekezték szétválasztani a makacskodó tömeget.
Dante megvető fintorral arcán húzta meg lovának kantárját, mikor egy vénember sértő nyíltsággal próbálta meg ellopni a vezér egyik fegyverét annak övének védelméből. A férfi hirtelen fogta nagy és erős markába az öreg torkát, mire az megrettenve nézett fogvatartójának szemébe. Szája szétnyílt, gyorsan és rendezetlenül kapkodott levegő után. Várta, hogy a vezér mit lép, ám az csak mélyen a másik íriszébe nézett. Néhány másodperccel később az öreg félelemtől ordibálva kapálózni kezdett, mire Dante a földre hajította görnyedt hátú testét.
Tudtam, hogy a vezér a vámpírok ősi erejét használta, és meglehetőst aggódtam is emiatt. Hiszen a szemfülesebb emberek könnyedén kiszúrhatták még ekkora tömegben is, hogy Dante nem tett semmi olyat, amiért a tolvaj így reagálhatott volna – kivéve persze akkor, ha az újonnan érkező idegenek nem éppen az evilági lények közé tartoztak. Rossz előérzetem volt.
Mindenesetre a tömeg szétnyílt, így nekünk végre szabad utunk volt a városon keresztül. Ennek ellenére mégis lassan haladtunk: a nép hihetetlen rosszindulattal akadályozta a szabad közlekedést, szinte úgy tetszett, mintha egyenest élvezték volna az idegenek gyötrését.
Az egyik szűk utcán átvágva, a zöldséges és gyümölcsös némberek vitájának kellős közepén Dante hirtelen állt meg. Komoly, feszült pillantással parancsolt ránk, hogy még az addigiaknál is jobban húzzuk fejünkre a csuklyát. Nem kellett soká figyelnem, míg meghallottam efféle reakciójának okát, és kevés idő múltával meg is pillantottam.
Hangos, ritmikus dübörgés verődött vissza az ódon falakról – nehéz csizmák léptei. Az Inkvizíció egy kisebb őrjárata masírozott velünk szembe. Tisztán láttam a férfiak arcát és egész testét: nehéz bádogpáncélt viseltek, amelyre szövetet húztak, azon pedig ott díszlett az Inkvizítorok címere: a kereszt, amelynek szárnya volt. Az elől lépkedő Istenszolgák kezében egy-egy zászló magaslott, amelybe belekapott a szél, és az hamis büszkeséggel lengett a légörvény hátán. Előttük a tömeg az utca szélére húzódott; a hátuk szinte karikát alkotott, ahogy mélyen meghajoltak a meredten előre bámuló őrség előtt.
Feszülten, összeszorított állkapoccsal és lehajtott fejjel figyeltük az alakokat, akik mind közelebb értek hozzánk. Úgy tettünk, mint a városiak – a nagy hajlongásban a csuklya olyannyira a fejünket fedte, hogy azon aztán senki nem volt képes átnézni.
Dante mögött várakozva a szívem a torkomban dobogott. Az egyik bódé takarásában állva a vezér háta még inkább kitakarta a történéseket, így nem sokat észleltem abból, ami éppen zajlott. A fejemben állandóan ott ugráltak fel meg le a lebukásunkról szóló gondolatok, holott pontosan tudtam, hogy az előttem magasló Dante minden bizonnyal akkor is kitalált volna valamit. Nem voltam gyáva, ám az egészséges félsz, amellyel a társaim iránt aggódtam, igenis ott motoszkált bennem, és még csak nem is olyan mélyen, mint amennyire szerettem volna.
Aztán a léptek zaját már egészen közelről hallottam, tán alig tíz méter határolt el engem az annyira gyűlölt hatalom embereitől. A düh és harag hirtelen fogott el, az indulatoktól remegtek az ujjaim és ziháltam. A gerincem mentén megborzongtam, éreztem, ahogyan a remegés végigfut testem minden apró kis részén, és az elmém egyetlen apró villanásra elsötétült. A farkas ki akart törni, én pedig kis híján engedtem is neki. Ép eszem utolsó morzsájával állítottam meg a fenevadat, és a saját magam felé irányuló kétségek ezzel is csak nőttek.
Heath mögöttem leselkedett fekete leple alatt, a bátyja vigyázó szemeinek kereszttüzében. Még mindig önnön lényemmel küzdöttem, amikor megéreztem tenyerét a vállamon. A gesztusa jól esett. Tisztában voltam vele, hogy a megingásom koránt sem volt olyan észrevehetetlen, mint amilyennek hinni szerettem volna. Le kellett nyugodnom.
Végül a léptek lassan távolodni kezdtek. Az Inkvizítorok eltűntek, mi pedig tovább araszoltunk a városban. A helységben eltöltött idő viszont túlságosan hosszúra nyúlt, így a lovak nemsokára kifáradtak. Dante úgy döntött, az éjszakát a városban töltjük, ám ez az ötlet még ő magának sem tetszett, hát még nekem vagy Hale-nek. De mindenki tudta, hogy a vezér döntése megkérdőjelezhetetlen, így minden szó nélkül követtük a legközelebbre eső fogadóhoz.
***
Az épület faajtaja éktelen sikolyt hallatott, mikor Dante belökte azt. A helyiségben ivó és mulató emberek mind felénk fordították bortól meg sertől pirospozsgás arcukat. A szemükben mohóság villant, az arcukra számító mosoly került. Lélegzetvisszafojtva lesték minden kis mozdulatunkat.
A vezér mindezzel mit sem foglalkozva lépett beljebb. Csizmájának talpa lépéeisnél hangosan koppant a padlón, miként a fogadó végében álló pulthoz sietett, nyomában velünk. Az arca rezdületlen volt – jól láttam, mert már nem fedte a csuklya.
A pult mögött kövér, zsíros asszony törölgette a tisztának nem nevezhető kupákat és korsókat. Vörös haja rendezetlenül terült el húsos vállán. Ruhája egykoron tán fehér lehetett, akkorra azonban már szürkére festette az idő meg a mocsok közös szövetsége. Valamivel világosabb kötény pihent gazdag tokával ellátott nyakában. Amint meglátott minket a szeméből ellenszenv áradt.
Dante némán megállt előtte. A köpeny takarásában övéről leakasztott egy kisebb erszényt, aztán hanyagul a kopottas pultra vetette, a nő elé. A kocsmárosné izgatottan a zsákért nyúlt, vastag ujjaival nehézkesen bontotta ki a finom aranyszalagot, amelyben nem kevés pénz lapult. Gyanakvón a vezérre nézett, majd kiborította az erszény tartalmát. Az arany- és az ezüstpénz hangosan csörömpölt egy ideg. Az egyik még mindig pörgő érméért kapott, majd foga közé nyomta és ráharapott. A próba sikeressége után minden kérdés nélkül dobott egy kulcsot Dante elé. A vezér kifejezte nemtetszését.
- Négyen vagyunk – szólt kimérten.
- Teltház van! Köll vagy nem köll? – vetetette oda az asszony.
A férfi lenéző pillantással elvette a kulcsot. Tekintete a némber mögött lógó megannyi szabad szoba kulcsaira vándorolt.
A felsőszintre baloldalt álló, nyikorgó falépcső vezetett fel, amelynek deszkái recsegve-ropogva teljesítették feladatukat. A szobánk a folyosó végén volt, az ajtaján centi széles résekkel és hatalmas repedésekkel.
A szobában nem akadt túl sok szabad tér, de azért elégnek bizonyult négy embernek. Egyetlen ágy kapott helyet a szoba legvégében, közvetlenül az ablak előtt, a sarokban. Rajta fakó lepedő meg valami takarónak csúfolt szövet, amelynek már csak látványától is heveny kiütéssorozatot kapott az ember. A falakon pislákoló gyertya égett.
Dante kioldotta köpenyének madzagját, azt az egyik székre dobta, ami az ajtó jobbján állt. Nagyjából ennyiben ki is merült a berendezés fogalma. Hale és Heath szintén levetette válláról az anyagot, aztán egyenként a földre terítették. Nem volt kérdéses, hogy ki alszik az ágyon.
A vezér leült a fekvőhely szélére. Lecsatolta övéről kardját, majd gondosan elhelyezte azt a párnája mellett. Hale szintén így tett, csak ő a leterített szövet egyik végében pihentette pengéjét. Heath csendesen leült a helyére törökülésben és bámulta a falon lógó gyertya lángját. Hunyorogva figyelte, ahogyan égett, mert még a halovány fény is bántotta érzékeny vámpírszemeit. Én meghúzódtam a másik oldalon, valahol a sarokban.
- Veszélyes itt éjszakáznunk – kezdte Dante –, ezért ma éjjel még a tegnapinál is sokkalta óvatosabbnak kell lennünk. Fontos, hogy azonnal észrevegyük, ha valami baj adódna. Őrködnünk kell, felváltva.
- Majd én kezdem – feleltem azonnal. Dante bólintott.
- Változz át – mondta. – Farkasként jobban érzékelsz és harc esetén több időt nyersz.
- Rendben.
***
Az ablakon át beszűrődő holdfény ezüstös derengésbe vonta Dante alvó arcát. A halovány csáp tovább haladt Hale és Heath egymást karoló testére és a földön heverő kard megcsillanó markolatára. Minden békésnek és nyugodtnak tűnt, már egészen azt hittem, hogy kellemes éjszakánk lesz.
A vezér ágya előtt feküdtem, a lehető legjobban összehúzva magamat. Fejemet a lábamon támasztottam, miközben egyetlen aprócska másodpercre lehunytam szemeimet. És akkor meghallottam.
Először csupán halk, jelentéktelen neszezésnek véltem. Egészen a fogadó túlsó végéből hallatszott, valahonnét kintről, az istálló felől. Aztán halk léptek zaja ütötte meg a fülemet, nagyjából tíz emberé. A lovak elégedetlenül felhorkantottak, kis mozdulat erejéig a patáikat köszörülték.
Nyílt a kocsmaajtó. A csizmák hangja erősödött, fém csikordult. Immáron biztosra tudtam, hogy baj van.
Felugrottam, akkora zajt csapva, hogy a vámpírokat biztosan felkeltse, de a szomszéd szobában alvókat és a felfelé igyekvőket ne érje már el a hang. Dante és Hale azonnal éberen kaptak kardjaik után, Heath-t a sarokba utasítva. Feszült izmokkal vártam a vezér mellett állva, a lehető legközelebb hozzá.
Az Inkvizítorok hangos ordítás kíséretében rúgták be az ajtót. A fa kiszakadt tokjából, néhány méterrel arrébb zuhant a földre. Por szállt fel. A torkomból fenyegető morgás tört fel ösztönszerűen. A férfiak azonnal a vámpírokra vetették magukat, a kardok szikrákat hányva csaptak össze újra meg újra. Könnyűvértet viseltek, amelyeken szintén ott csillogott az Inkvizíció jelképe.
Eszeveszett hörgésemmel és vicsorgásommal hamar magamra hívtam az Istenszolgák figyelmét. Őrült dühvel a szemükben estek nekem pengéikkel hadonászva. Az egyikük a nyakam felé döfött, ám el nem ért – én viszont ugyanazon lendülettel a kezébe martam, mire egy kiáltás közepette kiejtette markából a fegyvert. Gondolkodás nélkül ugrottam a nyakára, a fogaim közt éreztem, ahogyan lüktet a finom bőr alatt az ér. A férfi próbált ellökni magától, hadonászott össze meg vissza, de minden igyekezete hiábavaló volt. A bennem feltámadó ösztön viszont nem hagyta, hogy megöljem – a hang arra kényszerített, hogy csupán az eszméletvesztésbe hajszoljam, ne pedig a halálba.
Hale viszont nem így döntött. Mikor már leszálltam a testről, a vámpír kardja egy villanás alatt szúrta át a férfi mellkasát. Vér spriccelt a pofámba, éreztem a melegét. Az idősebbik iker arcán megvetés uralkodott.
- Öld meg őket! – förmedt rám dühtől tompa szemekkel, aztán már el is fordult a következő Inkvizítorhoz. Nemsoká annak a testében is elmerült Hale kardjának pengéje. Minden bizonnyal a férfi tüdejét szakította át, mert az még utána is sokáig fetrengett hörögve a padlón, amelyre karmazsin folyamot varázsolt a vére.
A következő vértes oldalról támadt nekem, csupán a szemem sarkából éreztem közeledtét. Alig akadt időm kitérni pengéje elől, s ez sem maradéktalanul sikerült: a penge súrolta az oldalamat, de komoly kárt nem tett bennem. A fejemben Hale szavai visszhangoztak: „Öld meg őket!”
És én ezt tettem.
Még a hang sem volt képes leállítani.
Agyaraim közé fogtam a rám támadó férfi kardját, és mit sem törődve a penge élével kirántottam azt a kezéből. Éreztem a számból kifolyó vékony vérpatakot, de nem érdekelt. A fegyver a szoba túlsó felében landolt, aztán onnan is tovacsusszant, mikor Dante ellenfelének lába alá került, kigáncsolva azt. A vezér kardja a férfi hasfalában merült el – Dante arcán egyetlen érzelem sem tükröződött, a vonásai semmit sem árultak el a benne kavargó gondolatokról.
Elszakítottam a tekintetemet a vámpírtól és ordenáré morgás közepette ellenfelemre ugrottam. Mellső lábam a mellkasán támasztottam, miközben őrülten vicsorogtam rá. Nem tudtam, mit teszek – a következő pillanatban a nyaka már a fogaim közt volt, és én lelkiismeret nélkül téptem ki ütőerét a helyéről. A vér teljesen beterített, egy ideig semmit sem láttam a vöröslő testnedvtől. Az orromat ellepte a halál szaga, a legrosszabb mégis az volt, hogy a farkas lényem élvezte ezt az illatot.
És még többet akart.
A következőre már én támadtam rá – éppen Heath-re akart lecsapni. Hátulról vetettem magam a testére, felugorva. Az oldalába haraptam, mire élesen felkiáltott, a kezével a nyakam bőrébe markolt és lerántott magáról. A testem keményen csapódott neki a padlónak, ahogyan elcsúsztam rajta. Bevertem a fejem, de nem foglalkoztam vele. Azonnal felálltam és torz pofával újra rávetettem magam. Ennek is a kezébe mélyesztettem agyaraimat, ám ő nem adta magát ily könnyen - csupán másodszori próbálkozásra dobta el a fegyvert. Ezután már könnyebb volt őt a földre teríteni. A nyaka fölé hajoltam és kíméletlenül belémartam; a vér azonnal a számba szökött, én pedig lenyeltem. Az íz megbolondított. Mélyebbre süllyesztettem a fogaimat, mire a férfi fájdalmasan felkiáltott. Az ő vére is szétterült a padlón, befolyt annak repedéseibe.
Csak ezután emeltem fel a fejem: Heath kikerekedett szemekkel, rémülten meredt rám, ahogyan előtte görnyedve szorítottam még mindig le az Inkvizítor testét. A sarokban összehúzva magát úgy tetszett, mintha undorodott volna tőlem. Inkább elfordítottam a pofám.
Egészen addig a pillanatig észre sem vettem a felfordulást. Dante négy másik Istenszolgával harcolt egyszerre, fenséges nyugalommal, minden érzelem nélkül. A szemei viszont vörösek voltak, akár az a vér, amely az én ellenfeleim nyakából szivárgott. Amely alig néhány másodperccel azelőtt még az én torkomon folyt le oly nagy élvezetet okozva nekem. Még nem fogtam fel a tetteim súlyát.
A klánvezér kirúgta egyik harcostársának lábát, mire annak háta hangosan csattant a fapadlón. A következő pillanatban a férfi szívét már Dante pengéje szúrta át. Másik három ellenfele mindezzel mit sem törődve tovább támadta a vámpírt, mind hasztalan.
Hale szintén négy Istenszolgával harcolt. Az arcát gyűlölet torzította el, mikor egyik ellenfelének nyakát megragadva átszúrta annak testét. A következő nyakát fordulatból vágta át – a vér a falakra spriccelt. A látványtól nem bírtam magammal és az egyik ellenfelére vetettem magam. A test engedelmesen rogyott össze alattam. A férfi hátán állva vettem agyaraim közé annak nyakát. Hirtelen jött gondolat volt, amely által nagyot rántottam rajt. A csigolyák hangos roppanással adták meg magukat.
Nemsokára minden Inkvizítor holtan hevert a földön. Dante és Hale külön-külön, lihegve álltak ellenfeleik porhüvelyei fölött, a testük mellett lelógatva kardjukat. A klánvezér szeme néhány perc múltával visszanyerte eredeti színét. Ekkor rám emelte tekintetét.
Az arcán megrökönyödés látszott. Ez volt az a pillanat, amikor az elmém kitisztult. Amikor rájöttem, milyen kegyetlenül és undorító élvezettel gyilkoltam az előbb. Önkéntelenül lesunytam füleimet, és felnyüszítettem. Olyan messzire löktem magam a mellettem fekvő férfi tetemétől, amennyire csak tudtam.
Dante egy leszakadt ruha foszlányával letörölte a kardjára ragadt vért, aztán visszacsúsztatta azt a hüvelyébe. Hale már rég Heath előtt térdelt és faggatta annak állapotáról.
- Jól vagy? – kérdezte aggódva. Heath csak bólintott.
- Sietnünk kell – mondta Dante.
Összeszedtük a holminkat és az istállóhoz rohantunk. Nem változtam át – az túlságosan sok gonddal járt volna, nekünk pedig nem akadt elég időnk. És egyébként sem akartam szembenézni saját magammal. Persze tudtam, hogy ezt nem kerülhetem el.
A vámpírok eloldozták lovaikat az enyémmel együtt, aztán felpattantak a hátasokra. Dante fogta a kezében Gil kantárját. Aztán megrántották a szíjakat, és a lovak felfoghatatlan sebességgel vágtába kezdtek. Én mellettük futottam, tartva a tempót.
A város határát alig néhány perc múlva elértük. Éppen abban a pillanatban, hogy elhagytuk a városközpont kezdetét és végét jelző táblát, a dombon magasodó gótikus templom harangja megszólalt. Az Inkvizícióhoz eljutott a hírünk és az embereinek kudarca. Vészjelzést adtak.
***
Beletelt pár órába, mire elég messzire jutottunk a legközelebb fekvő erdőben. A vámpírok leszálltak lovaikról s azok mellett haladtak. Pihenőhelyet kerestünk, ahol meghúzhattuk magunkat néhány órára, míg fel nem kelt a Nap teljesen. Fontos volt, hogy az Inkvizítorok ne akadjanak ránk, így Dante amint beértünk a fák rejtekébe, azonnal megkezdte a nyomaink eltűntetését.
Senki nem szólt senkihez. Mindenkiben ott bujkált a nemrég átélt harc élménye, s alighanem valamennyiünket megviselték a történések.
A vámpírvezér mellett kullogva, a tiszta levegőn sétálva az eleddig elmémet borító feketeség oldódni tűnt. Az emberi gondolatok visszatértek a fejembe, és én képtelen voltam elhinni, hogy a gyilkolás ennyire elvette a józan eszem. Nem ismertem magamra. Úgy véltem, mindez nem én voltam.
Kétségbeeséssel töltött el, mikor visszaemlékeztem az egészre. Nem tudtam felfogni. A képek, az emlékek mind ott játszódtak le újra a szemem előtt, valahol a fejem mélyében és én olyan kristály tisztán érzékeltem mindent, hogy a számban éreztem a vér ízét és az orromban a szagát. Undorító volt. Akkor és ott mégsem véltem annak.
Egy gondolat megtorpanásra késztetett. A fejemben tágas, biztonságos barlang képe derengett fel. Szürke kövein lassan csordogált le néhány csepp víz, ami a belsejében kicsiny tóba gyűlt. Az elmémben tisztán éreztem a szikladarabok, a víz és az ott sarjadó fű meg moha szagát. Látni véltem az oda vezető utat, mintha csak vajmi jel mutatta volna az irányt. Egy megmagyarázhatatlan erő arra késztetett, hogy futásnak eredjek a hely felé. Engedtem az ösztönnek.
A vámpírokat otthagyva futottam előre, ahogyan csak a lábaim bírták. Később hallottam, ahogyan a meglepődött klántagok utánam erednek lovaik hátán.
Eszeveszetten, őrült módjára rohantam, szaladtam, miként tudtam. A fák elmosódott barna masszának tetszettek, összekeveredtek a bokrok meg cserjék zöldjével és a nyíló erdei virágok szirmaival. A mancsom alatt ágak, gallyak roppantak ketté és még annál is több darabbá. Az erdő szaga mellé lassan vízé és kőé keveredett. Az érzés, a hívó hang egyre csak erősödött, szinte már rángatott maga után én pedig készségesen követtem.
Közvetlenül a barlang bejárata előtt álltam meg. A menedékbe való bejutást éles sziklák nehezítették, amelyek azt az árkot borították, aminek alján ott feküdt a nyílás. A kőhalmokat az északi oldalon moha fedte. A víz szaga mámorító volt.
Dante és a többiek megálltak mögöttem. Nem értették a viselkedésemet.
- Mi az, Orion? – kérdezte a klánvezér.
Ott biztonságban leszünk napkeltéig – feleltem.
A vezérnek nem volt ideje válaszolni. A lovak ijedten nyeríteni kezdtek, a mozdulataik feszültséget tükröztek. Aztán kantárszíjukat kitépve gazdáik kezéből futásnak eredtek.
A vámpírok kardot rántottak, én vicsorogva Dante lába mellé ugrottam. Aztán a morgás már nem csak tőlem jött. Vadul hörgő, fenyegetőző farkasok vettek körbe minket…
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
