|
0. Fejezet
Shiroku 2011.08.29. 14:49
A mólón ültem. Bokáim belemerültek a tenger sós vizébe, ám a hullámok időnként a térdeimig is felcsaptak, ahogy az apály egyre megállíthatatlanabbá fokozódott. A felkelő nap fényében hihetetlen giccsmámorban úszott minden, ami ott volt, mégsem érzékeltem ezt. Az előttem elterülő hatalmas víztömeg az uralma alá vont.
Lehunytam a szemem. A napsugarak az arcomat érték – kellemetlenül melegek voltak az én hideget kedvelő bőrömnek, pedig egy normál ember talán még gyengének is találta volna őket. Nem számított: a víz közelségében még ez is jól esett.
Mélyet lélegeztem a sótól fanyar levegőből. Az aroma átjárta a tüdőmet – friss volt és életteli, egy olyan illat, ami a világ összes bajáért kárpótolt. Nem voltam képes betelni vele, holott körülöttem mindenhol csak víz terült el.
A tenger egyetlen rövid pillanatig nyugodtnak tűnt: tükrében röpke másodperc erejéig láttam önnön képemet, amely alighanem szánalmas pontossággal utánozta a silány valóságot. A szőke haj állig ért: szinte már fehérnek tűnt, olyan világos volt. A kék szemek rikítottak: az árnyalatuk lehetetlen volt, akár a neoncsőé, a rés pedig, amiben álltak már-már macskaszerűen nagy. Az orr kissé lapos – ha nem ismertem volna személyesen az apámat, gondolkodás nélkül számoltam volna be nem is létező japán ősökről, amelyet tovább erősített a vékony, mégis duzzadt száj és az enyhén csúcsos áll. Igazán nem tudtam, mindezt kitől örököltem.
A hallatott sóhajt komolyan gondoltam. Fáradtnak és tompának éreztem magam, mindehhez pedig társult az unalom fojtogató érzete. Nem kellett sok idő, és a sóhajt ásítás váltotta fel. Aggasztó volt belegondolni, hogy a nap még csak el sem kezdődött.
Szórakozottan a víz felszínére csaptam a lábammal, ujjaimat éppen csak belelógatva a hideg nedvességbe. Elég volt elgondolnom, és a sós lé vékony patakokban csordogált fel a lábszáramra, pontosan úgy, ahogyan én azt kívántam. Hátradőltem a stégen; a fejem halkan koppant a kissé már ingatag fadeszkán. Lehunytam a szemem. Arra gondoltam, hogy a rögtönzött, miniatűr patakok felkúsznak előbb a hasamra, aztán a nyakamra. Amint megfogalmazódott bennem az elképzelés, máris éreztem a kellemesen hűs nedvet végigfolyni a testemen: jólesőn csiklandozta a bőrömet.
Ránéztem az ujjaimra, magam mellé emelve a kezemet. Az eddig mellkasomon csoportosult víztömeget átirányítottam kézfejemre. Felültem, megbabonázva figyeltem a tenyeremben örvénylő lét. Majd a tenger fölé nyúltam, és hagytam, hogy a cseppek sebesen belecsapódjanak.
Ideje volt visszatérnem a házunkba.
××Thorne××
Az otthonunk a tengerparton feküdt, tökéletes rálátással a vízre meg a távolabb elfekvő sziklákat csapkodó hullámokra. A nappaliban elterülő óriási üvegablakok előtt állva az embernek szinte már olyan érzése támadt, mintha magában a tengerben ácsorogna, és egy olyan lénynek, mint én, ez több mint elég volt.
Sóhajtva dobtam le a kulcsaimat az előszobában. A fémcsomó halkan csörömpölt, mikor landolt a kis üvegtálkában, ami a tükör előtti szekrényen állt. A konyha felől rántotta és szalonna illata kúszott az orromba, a gyomrom pedig kellemetlenül fogadta az étel gondolatát.
Mindenesetre besétáltam a helyiségbe, ahol az anyám, Kim készítette a reggelit a tűzhely és a konyhapultok között forgolódva. Hosszú, göndör szőke haját összefogva hordta, ami így látni engedte keskeny, nőies vonású arcát. Néhány szökött tincs orcái mellett tekergőzött, ezzel csak még jobban kiemelve szürkés szemeit, amelyek vágása tökéletesen olyan volt, akár az enyém – vagy éppen fordítva. Az orra pisze volt, az ajkai pedig keskenyek.
Mikor észrevett, rosszallón nézett rám.
- Megint a mólón? – kérdezte egyből, mire én csak bólintottam. – Tudod, hogy nem szeretem, ha egyedül mész ki oda. Vagy ha egyáltalán bárhová egyedül mész.
- Nem vagyok kisgyerek, anya – mondtam. – Meg tudom magam védeni.
- De vannak dolgok, amiktől nem – vészmadárkodott.
- Aláírtad már a papírt? – kérdeztem válasz helyett. Egy pillanatra megállt a kezében a serpenyő, amibe éppen beleöntötte a maradék tojást. Idegesen látott hozzá az újabb adag rántottának.
- Azt hittem, hogy ezt már megbeszéltük – felelt kissé ingerülten, miközben a fakanál idegesítő hangot hallatva körözött az edényben újra meg újra.
- Menni szeretnék – erősködtem. Mikor végzett, eltúlzott, hangos csapkodásokkal helyezte tányérra a kész ételt. – Én nem tagadtam meg az erőmet. Nem tilthatod meg, hogy használjam és tanuljak róla, csak azért, mert te valamiért még csak hallani sem akarsz róla. Rólunk. A fajtádról.
- Jó okom volt rá, és ezt már ezerszer megmondtam. – Kim hangja remegett az indulattól, de nem kiabált. Sosem tette, ahogyan nekem sem volt szokásom felemelni a hangomat. Ez valami sajátos tulajdonsága lehetett az olyanoknak, mint mi. Ahogyan az is, hogy meglehetőst nehezen lettünk haragosak vagy egyből mérgesek – Kim Cabot mégis pillanatok alatt képes volt remegni az idegtől, ha arról volt szó, hogy a fia a Thorne Akadémiára, az elementálok számára létrehozott egyetemen folytathassa tanulmányait.
- Nem számít – szóltam. – Az Akadémián tanulhatok, anya. Olyan dolgokat, amik hasznosak. Amikkel meg tudom védeni magamat, ha egy csapat bűnöző esetleg éppen engem szemelne ki.
Hosszasan nézett engem. Az arcán lévő aprócska ráncoknak mélyebb árkot vetett a gondolkodás és az aggódás, miközben az ujjaival dobolt a mélybarna márványmintás konyhapulton. Nem értettem, hogy miféle szörnyűség lehetett az, ami miatt ennyire tartott az erőnktől, de őszintén szólva nem is nagyon érdekelt. Én imádtam minden egyes részét, és többet akartam róla tudni. Tisztában voltam azzal, hogy ha végre komolyan is foglalkozhattam volna vele, mennyivel több dologra lettem volna képes – nem a hatalomvágy vagy ehhez hasonló ocsmányságok miatt. Csupán azért, mert érdekelt. És mert végre szerettem volna olyanokkal találkozni, mint én – az anyámon kívül is.
Sokpercnyi néma csend után anya összeszorította az állkapcsát és behunyta a szemeit. Kitámaszkodott a pulton és megadón lehajtotta a fejét. Néhány engedetlen tincs az arcába hullott, aztán hátravágódtak, mikor hirtelen felegyenesedett.
- Reggeli után aláírom – mondta halkan. – Most viszont gyere enni, mielőtt teljesen kihűlne.
- Jobban esik hidegen – feleltem mellékesen.
××Thorne××
A reggeli monoton némasága után a szobám csöndje jólesőn fogadott. A halványkék falakon fehér és sötétkék minták kacskaringóztak, a tapéta színével harmonizált a világos fapadló. A fenyőbútorok és a szintén kék ágynemű pontosan beleillet a nem túl tág, mégis kényelmes szoba összhangjába.
Lassú léptekkel indultam meg az íróasztalom felé, amin a szekrényekhez hasonlóan könyvek tömkelege foglalt helyet. Ráérős mozdulattal kihúztam a felső fiókot, aztán vékony borítékot vettem ki belőle. Az elején cikornyás betűkkel állt a „Thorne Akadémia – Beiratkozási nyilatkozat” felirat. A másik kezemben tartott minőségi papírra néztem, amelyen már ott virított anyám aláírása. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel.
A fürdőszobába érkezve azonnal megnyitottam a zuhanyvizet. Halkan sisteregve csapódott a víz a kabin aljának, aztán eltűnt a lefolyóban. Lehúztam az ujjatlan felsőt, amit viseltem – landolt a szennyes kosárban, majd csatlakozott hozzá a rövidnadrág és az alsó.
A rám zuhanó vízcseppek érzése megnyugtatott. Hideg volt, mondhatni jéghideg, én mégsem tudtam elképzelni ennél jobb érzést – imádtam, ahogyan a mások számára fagyos nyirkosság végiggördült a testemen, miközben a bőröm szomjazva itta magába a nedvességet.
Hosszas percek múltával elzártam a csapot, és a folyam megállt. A lefolyó felhördült, amikor elfogyott a magába nyelhető tömeg. Kiléptem a zuhany előtt árválkodó bolyhos fehér szőnyegre, majd felkaptam egy törülközőt és a derekam köré csavartam. Az augusztusi hőséget tovább fokozta a felszálló pára, a nyirkosság miatt mégsem volt teljesen elviselhetetlen.
Beletúrtam a hajamba: az ujjaimon rajtmaradt néhány vízcsepp, de mire két kézzel kitámaszkodtam a kézmosón, már el is tűntek. Mélyeket lélegezve meredtem bele a tükörbe, amiben önnön képemet láttam – valahogy nem meglepő módon…
A tenger tisztasága ellenére a tárgy még élethűbben adta vissza kinézetemet. A hullámok nem engedték látni az arcom különböző pontjain csillogó piercingeket, pedig azok tagadhatatlanul ott virítottak végig a bal fülemben és az alsó ajkam két oldalán. Legnagyobb szomorúságomra szolgált, hogy a hátamon feszítő keresztet és az azon fenyegetőn vicsorogva tekergőző kígyót nem láthattam.
Újabb sóhaj szakadt ki belőlem, magam sem tudtam, miért – talán a mindig felettem-bennem lógó fáradtság volt az oka, talán az izgatottság, ami a Thorne Akadémia miatt fogott el, holott ez az érzés egyáltalán nem jellemzett engem. Mindazonáltal utolsó pillantást vetve önképemre visszamentem a szobámba.
A nem túl izgalmas öltözködés után elterültem az ágyamon. A matrac néhány nagyobb hullám erejéig rugózott alattam, én pedig közben bámultam a pattogni tűnő plafont a maga cérnavékony repedéseivel. Kinyújtottam a karjaimat és lehunytam a szemem. Élveztem a néma csendet meg a magányt, ami körülvett – a szobám egy miniatűr sziget volt, ami csakis az én tulajdonomban állt, aminek a nyugalmát és elérhetetlenségét rajtam kívül senki más nem tudta, és nem is merte veszélyeztetni.
Egyik kezemet a tarkóm alá mozdítottam. A gondolataim hirtelen, minden figyelmeztetés vagy átmenet nélkül kezdtek őrült csapongásba, én meg csak hagytam őket jobb ötlet híján.
Az akadémiára terelődtek. Enyhe, nagyon halovány izgalom fogott el a tudatra, hogy valóban ott kezdem meg a tanulmányaimat az ősszel – hogy végre valóban hozzáértő emberek mesélnek majd nekem a fajtám történetéről, nem pedig néhány olcsó könyv áll majd a rendelkezésemre csupán, amelyeknek az igaza megkérdőjelezhető. Aztán azt is felemelő volt tudni, hogy végre önnön erőmet is tovább fejleszthettem. Hogy nem kell majd titkolóznom, valahányszor magába nyel a víz iránt érzett csodálatom és függőségem.
Minden porcikámmal menni akartam – kiszakadni a hétköznapi, monoton szürkeségből, az átlagemberek tömegéből, ahol soha semmi nem szólt az olyanokról, mint én. Elmenni, messze lenni, csak az erőmnek és a hozzám hasonlókkal élni. Egyedül, csendben, de határozottan nem unalomban.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
