|
1. Fejezet
Shiroku 2011.08.29. 14:52
Augusztus utolsó hete hirtelen gyorsasággal jött el, és mire feleszméltem, addigra már anyám mellett ültem az autóban, az akadémia felé tartva. Az idő hűvös volt és esős, számomra a lehető legjobb: hideg és víz egy helyen, ahogyan az jól esett.
A kocsi műszerfala felől halk beszéd szállt a térben, miközben Kim le sem vette a szemét az előtte elterülő útról. Nagyjából másfél órája autóztunk, mégsem tartottunk még csak a felénél sem. A lábam kezdett kissé elgémberedni, én pedig már vagy az ötödik flakon kristályvizet hajtottam le száraznak vélt torkomon. Nem értettem, anya hogyan volt képes ennyire kordában tartani a víz iránti szükségét – mert noha megtörhetetlen makacssággal ellenezte és utálta az erőnket, teljesen megtagadni mégsem volt képes.
A tekintetem az éppen aktuális város tájára terelődött. Máris óriási hiányt ébresztett bennem a tenger nélkülözése – az évek során már megszoktam és a részemmé vált a hatalmas víztömeg sós illata, hullámai becsapódásának hangjai és az érzés, amikor a víz körbeölelte a testem, aminek minden egyes porcikája remegve sóvárgott az ingerért.
Nagyot sóhajtottam. A tüdőmbe érkező levegő aromája füstös volt és szmoggal teli, szinte látni véltem orrnyálkahártyám csillóinak küzdelmét a makacs, ragadós fekete mocsok ellen. Beleborzongtam a gondolatba. Csupán remélni tudtam, hogy a Thorne-ban és a környékén megfelelő természeti adottságok állnak rendelkezésre minden egyes elementál számára.
Az ablakon túl lassan eltűnt a szürke gyárépületek és azok túlméretezett pöfékelőinek látványa. Megkönnyebbülés járt át, amikor sokkalta nyugodtabb és természetesebb környezet váltotta fel a betontömböket, amelyeknek még csak halovány sejtése is viszolygással töltött el.
Az út egyenes vonallá szelídült előttünk. Kétoldalt a fák és a bokrok már mind elkezdték levedleni lombjaikat. Idén valamiért az ősz túlontúl hamar kívánt berontani az életbe. A fakó, szépen csendben nyugovóra térő ágakon még halódott néhány sárga meg narancs falevél, de az esélyeik egyre csak romlottak a kalendárium váltakozásával. Az elmúlás kezdetét vette, megállíthatatlanul és kegyetlenül, én mégsem keseredtem el: a tél éppen annyira volt impozáns a számomra, mint a nyár, elvégre csapadék minden évszakban esett és ez volt a fő.
Az autó lassított, majd Kim élesesen kanyarodott balra, egy földútra. A kerekek alatt sistergett a megannyi apró kavics, időnként ki-kizökkentve azt megfelelő útjáról. A nedvességgel keveredett por meg sár nyálkásan csúszóssá tette az utat, tovább nehezítve haladásunkat.
Jobboldalt lovak és tehenek felváltva legeltek birkákkal, a magasra nőtt kalászok a kisebb termetű állatoknak a hasát verte. Nyerítések meg bőgések keveredtek a fel-feltámadó szél mindinkább erősödő hangjával. A gazdák lassan idejét érezték biztonságos helyre vezetni az állatokat, mert a viharfelhők egyre csak közeledtek, és a távol már magával hordozta a mennydörgések vészjósló moraját.
Kim minden szó nélkül kivette a kezemből a mindezidáig szorongatott citromos ásványvizemet. Lecsavarta a rikító sárga kupakot, aztán nagyokat kortyolt belőle, mígnem majd’ a felét egy huzamra le nem gurította. Minden bizonnyal ösztönös volt a sóhaj, amelyet elégedetten hallatott a művelet után, mivel még életemben nem láttam így reagálni félliternyi hűs vízre: valahányszor bármiféle nedvesség közelében tartózkodott, hideg nyugodtságot öltött magára és még csak véletlenül sem adta jelét annak, hogy akármilyen hatással is lett volna rá a nedvesség.
Visszanyomta a pillepalackot a markomba, aztán megint teljes figyelmét az útnak szentelte. Mióta elindultunk, hozzám se szólt. Valószínűleg nehezére esett megemésztenie, hogy a fia igenis egy olyan helyen fogja az elkövetkezendő több mint kilenc hónapot tölteni, amit ő minden erejével igyekezett megtagadni és ignorálni – vagyis kitörölni az életéből és úgy tenni, mintha egy teljesen átlagos ember lett volna.
Újabb sóhaj, újabb elsuhanó göröngyös táj. A szemhéjaim hirtelen váltak nehézzé, ahogyan próbáltam nyitva tartani őket azzal, hogy az odafent gördülő felhőket néztem. A terv nem jött be – tulajdonképpen csak még álmosabb lettem, és mire észbe kaptam, addigra már a szemem rég lecsukódott.
××Thorne××
Az autó begördült egy benzinkúthoz. Szikrázó nyári napsütésben minden bizonnyal egyetlen csúf, szürke foltnak tűnt volna a szivárványszín természetben, a megállíthatatlanul zuhogó esőben viszont semmi másnak nem hatott, mint a környezetével egybefolyó, piszkos masszának. Komor és lehangoló látvány volt: egyhangú, szín- és jellegtelen valami az ugyanilyen háttérbe ékelődve. Egyetlen pozitívumként az ömlő cseppek hangja, illata és érzete szolgált, ami feledtette velem az utált monotonitást.
Anya a kezembe adta a kulcsot, aztán mind a ketten kiszálltunk. Az eső mindent elsöprő illata tovább erősödött a szabadban, és elemi erővel robbant bele orromba. Kim azonnal az épület felé vette az irányt, mígnem alakját elnyelte az automata üvegajtó, csakhogy az ablakok rögtön vissza is adhassák.
Míg tankoltam és vártam szülőmet, addig még mindig álomittas szemekkel, bár már jóval éberebben körbenéztem. A kúton további három autó állt. Az egyik egy szürke Golf volt, abban ült egy nagyjából velem egy idős lány. Épp’ nyújtózkodva szállt ki a hátsó ülésről, követve szülei példáját, amikor a tekintetünk találkozott – egy pillanatra bennem rekedt a levegő.
A szemei zöldek voltak: mint két csillogó neonlabda, valami drágakő árnyalatával. A lényéből furcsa derengés áramlott át rám. A bőröm bizsergett a jelenlététől, az agyam pedig beszűkült: kis ideig csakis rá tudtam összpontosítani, mígnem a fejemben különös hang kezdett suttogni. Éreztem, hogy olyan, mint én.
A lány hosszasan nézett engem, az arcán enyhe döbbenet és megilletődöttség uralkodott. A haja gesztenyebarna és rövid volt: néhány tincs elől az álláig ért, majd fokozatosan rövidült, hátul pedig már a tarkóját sem fedte. Az orra pisze volt, nem túl nagy; a szája telt és dús, az álla kerek. Csíkos karmelegítőt és a könyökéig feltűrt, szürke halálfejes pulóvert viselt, az alatt fekete szövettel. Sötét csőszárú farmer tapadt lábaira, amik fekete-fehér Converse csukában végződtek.
Amikor némileg magához tért szélesen elmosolyodott. Jobb kezének két ujját felemelte békejelet mutatva, aztán kacsintva visszaült a hátsó ülésre, mikor meglátta éppen visszatérő szüleit.
Végül az autójuk elgurult a szürke betonmasszáról és tovább folytatták útjukat. Ezzel egy időben Kim visszatért.
Tovább haladtunk az akadémia irányába, a Golf nyomdokában.
××Thorne××
Újabb másfél óra múltával anya mély sóhaj kíséretében bejelentette, hogy hamarosan elérkezünk Ehrsamba, az elementálok fővárosába, ahol a Thorne Akadémia is állt. Enyhe, szinte nem is létező izgalommal bólintottam, figyelve arcát – kétségek és ellenzés uralta.
Érdeklődve fordítottam fejemet a mellettünk elsuhanó tájra, amely valójában teljesen olyan volt, mint az eddigi látkép, ami körbevett minket. Bár az eső már nem esett, frissítő aromája továbbra is a levegőben terjengett, és a hátunk mögül néha még mindig felhangzott egy-egy szelídebb morranás az égből.
Aztán valami furcsát kezdtem érezni. Előre néztem, összevont szemöldökkel figyeltem az utat, hátha megpillantom a különös érzet forrását, de előttem csak betonút, kopaszodó fák és sár volt, semmi más. Valahonnan mégis kellemes hűs érkezett a testembe: mintha a pórusaimon keresztül folyamatosan valamiféle megnyugtató, jóleső erő férkőzött volna belém, eluralkodva rajtam.
Az előttünk haladó szürke Golfra néztem. Az autó féklámpája kigyúlt, aztán a jármű lehúzódott. Néhány perc mozdulatlanság után az ajtók nyíltak, és a bent ülők kiszálltak. A zöld szemű lány izgatottan ment az apja után, aki az út mellett álló őrbódé felé tartott. A rozoga építmény ajtaján kilépett egy egyenruhás férfi. Ez volt az a pillanat, amikor a Golfhoz hasonlóan Kim is megállt az út szélén.
- Szállj ki – mondta nekem, és ő már ki is lépett az útra. Némán tettem eleget az utasításnak, majd követtem anyát – jól lehet, nem igazán tudtam, miért is.
Az őr még mindig a másik család tagjaival beszélt, amikor odaérkeztünk. Zömök, pókhasú alak volt jellegtelen barna hajjal és fénytelen fekete szemekkel. Fejének nagy részét árnyékba vonta a nagykarimájú sapka, amelyen valamelyik rendvédelmi intézet jelvénye csillogott. Nagy beleéléssel magyarázott az előtte álló szintén barna hajú és zöld szemű férfinek, aki egyetértőn bólogatott, miközben a mellette álló lánya kezét fogta. Csak pár másodperccel később vett észre minket.
- Jó napot – köszönt anya.
- Jó napot kívánok – felelt a férfi. – Miben segíthetek?
- A fiam a jövő héten kezd az Akadémián – vett mély levegőt Kim. Szorítása erősödött az oldala mellett közrefogott táskáján: az ujjai egészen elfehéredtek, ahogyan magában küzdött a benne feltörő mély tiltakozással. – Egy vendég és egy tanulói tartózkodási igazolványt kérnénk.
Értetlenül hallgattam a furcsa és számomra teljesen új információkat hordozó beszélgetést. Nem éreztem különösebben semmit, csupán fogalmam sem volt, mindezekről én mégis miért nem tudtam. Annak ellenére, hogy világ életemben természetesnek és magától értetődőnek véltem az egyes elemek feletti uralkodást, abban a pillanatban mégis szinte arcul ütött a felismerés, amelybe eddig még csak bele sem gondoltam: az életem száznyolcvan fokos fordulatot készült venni. Magam mögött kívántam hagyni mindent, amit egészen addig ismertem és szerettem, valami olyasmiért, amiről valójában halvány fogalmam sem volt – mert olvashattam én akárhány könyvet az elementálokról és azok tudni vélt szokásairól, ha egyszer egy igazi természetlénytől sosem hallottam ezekről semmit.
Akkor döbbentem rá, hogy igazából halovány sejtelmem sem akadt a fajtám igazi hagyományairól, a társadalmáról, és úgy egyáltalán semmiről sem. Ötletem sem volt, hogy abban a pillanatban az anyám és az az ismeretlen, fontoskodó őr mégis miről beszéltek, holott láthatóan a mellettem álló zöld szemű lány és a családja pontosan értette, hogy éppen miről hadováltak össze meg vissza. Akkor és ott hirtelen dühös lettem az anyámra, amiért minden számomra fontos és nem fontos dolgot elhallgatott előlem a fajtánkról, csak azért, mert ő ellenezte ezt. Úgy éreztem, mintha elárult volna.
Mégis elfojtottam az érzéseimet. Az arcom rezzenéstelen maradt, a szememet az előttünk álló férfire szegeztem, miközben igyekeztem megtalálni a beszélgetés elvesztett fonalát.
Az őr egy ideig némán dörzsölgette az állán sarjadó sötét borostáját. Ujjai alatt halkan sercegtek a szálak. A mellettünk álló másik család tagjai figyelemmel kísérték a kialakult beszélgetést – úgy tűnt, hogy ők még nem jutottak el idáig.
- Szeretném megnézni a fiatalember beiratkozási nyilatkozatát – kezdett bele a férfi elgondolkodva. –, valamint az iskola által küldött hivatalos igazolást, a rajta lévő pecséttel, sorszámmal és minden egyéb, az erejére vonatkozó lapját – szólt tűnődve. – És a családfáját, az esetben, ha rendelkezik azzal - folytatta. – Minden mást csak ezután adhatok oda, hölgyem. Ugyanez vonatkozik a lányára is, uram – fordult a mellettünk álló középkorú férfihez.
Utóbbi sietősen visszament az autójukhoz, magával cipelve lányát, aki mindezidáig nagyra tágult szemekkel, széles mosollyal az arcán kísérte figyelemmel a párbeszédet. Előbbi, azaz Kim, csupán rutinosan elmerült retiküljének mélyében. Hosszas percekig lapok neszezése és kulcsok zörgése hallatszódott odabentről, majd anya kivett egy befőttes gumival összekötött halomnyi papírt, amelyen a Thorne Akadémia címe virított piros és arany jelekkel.
- Tessék – adta a kért iratokat Kim oda az őrnek. A sapkás férfi hümmögve és bólogatva ellenőrizte a kezébe nyomott sokadalmat, miközben mögöttünk halk, szétszórt motyogás és elnéző nevetés csendült, ahogyan a férfi küszködött a kért dolgok megtalálásával. A lánya láthatóan remekül szórakozott apja ügyetlenkedésén.
- Rendben van – mondta az őr, majd visszalépve a bódéba motoszkált ott egy ideig. Pár perc múltával két jeggyel a kezében tért vissza, aztán azokat odaadta nekem, a nála maradt papírokat pedig anyának.
- Köszönöm – mondta Kim, aztán kivette a markomból a sajátját, amire a „látogató” szó volt írva. A férfi biccentett válaszként és köszönésként. Visszaültünk a kocsiba, anya ráhajtott az útra, majd a betonon végighúzódó vékony vonal előtt megállt. Türelmetlenül dobolt a kormányon, amíg az őr a széteső félben lévő kabinjában valamit babrált.
- Mire várunk? – kérdeztem.
Ebben a pillanatban viszont az eddig érzett bizsergés felerősödött, és erős lökéshullám járta végig a testemet. Előttünk a levegő megremegett, aztán kék, zöld, piros és fehér fények cikáztak végig a légben felfelé haladva pókhálómintában. A jelenség egy ideig össze-vissza cikázott, úgy tűnt, mintha meg sem állna az űrig, de aztán valahol fent fokozatosan irányt váltott, mígnem a fények egy óriási kupolát nem alkottak, amelynek mérete elállította a lélegzetemet.
- Erre – mondta Kim, aztán megindult előre: az út felett éppen elég nagy méretű boltív ívelt állt, ahol a jelek nem futottak végig.
Az őr – mintegy megerősítésként – újabbat biccentett, végül ismét az éppen ekkor visszaérkező családhoz fordult, és ezúttal az ő papírjaikat vette szemügyre.
Az elém táruló látvány még a kupola jelenségeit is felülmúlta, és el is felejtettem megkérdezni, hogy mégis mi a fene volt ez az egész.
××Thorne××
Előttem, mellettem és mögöttem egy új, ismeretlen világ terült el a maga káprázatos módján. Akárhová is néztem, ott a színtiszta természet állt, egybeépülve az elementálok életterével és életével.
Alólunk eltűnt a betonút: az autó kerekei simára munkált – vagy talán már alapjában véve sima? – köveken gurultak, amelyeket a homoktól a vörösig minden árnyalatban látni véltem. A sáv mellett virágágyások és bokrok álltak kisebb és nagyobb fák takarásában, amelyek szabadon nőttek kedvükre. Ezek levelei még hősiesen kitartottak: alig-alig akadt egy-kettő, amelyeknek lombja már felvette volna a sárga aranyát.
Az út mellet nem túl meglepő módon épületek sorakoztak, ám kinézetük merőben eltért a szokványostól, amit az emberek világában megszoktam. Korábban sosem jutott eszembe, hogy így is lehetne élni: egyes házak fába épültek, másokat kisebb víztömeg ölelt körbe, ám ennek ellenére akadtak hagyományos házak is jószerivel.
Láttam azonban közösségi épületeket is, amik egyre csak szaporodtak, ahogyan mind beljebb értünk a város közepéhez. Ezek többsége nagyrészt úgy épült, hogy mind a négy elem sajátosságait magában hordozza, így minden elementál számára biztos szórakozást nyújtva.
Lélegzetvisszafojtva figyeltem a körülöttem kibontakozó város alkotóelemeit. Minden annyira új volt, és annyira csodálatos. A természet, a színtiszta természetesség lüktetett és pulzált, minden élt. Nem volt semmi, ami akárcsak leheletnyit is a normál városok monoton, egyhangú és lelombozó szürkeségét meg élettelenségét tükrözte volna. A megannyi növény között kisebb-nagyobb patakok csordogáltak, némely építmény előtt halas- és úszótavak sorakoztak kristálytiszta vízzel, bennük megannyi élettel.
Ahogy egyre beljebb haladtunk, az épületek úgy tűntek el fokozatosan. A helyüket végleg átvették a fák meg a növényzet. Aztán a látóterünkben, valahol a távolban egy hatalmas sziklaperem szélén feltűnt egy óriási, régi kastély. A kőből emelt épület területe hatalmas volt, a birtok szélét látni sem lehetett. A szikla alját többtíz emelet mélyen makacs, sós hullámok ostromolták, a becsapódás nedves hangja pedig már messzire elhallatszott. Nem tudtam hinni a szememnek.
- Az ott az Akadémia – bökött Kim a kastély felé, mire bólintottam. – Sokkal nagyobb, mint amekkorának innen tűnik.
- Pedig így sem elhanyagolható látvány – mondtam közömbösen. – Egyébként mi volt ez az izé, amin átjöttünk?
- Védőburok – hangoztatta anya teljesen természetes hangon. Összevontam a szemöldökömet. – Elrejti Ehrsam városát az emberek elől. Azok nem látják és nem is képesek átjönni ide, hacsak az őr, akit magad is láthattál, meg nem nyitja az átjárót.
- Aha – bólintottam. – És mi van akkor, ha valaki tovább megy a burok vonalánál?
- Semmi – jött a válasz. – A kapu nélkül a normális út folytatódik. Az emberek egyszerűen csak keresztülhajtanak a városon, anélkül, hogy tudnának róla.
- Ez hogy’ lehetséges?
- Másik dimenzió, ha úgy tetszik.
Nem tudtam mit kinyögni.
××Thorne××
A sziklára felvezető út meredek és göröngyös volt. A lejtő aljához érve a kőutat kavics váltotta fel, annak apró szemcséi pedig törhetetlen erővel csikorogtak és sikítoztak a kerekek alatt. A levegőben tengerillat terjengett vegyülve a nemrégiben esett esőjével.
Fentre érkezve a birtok valóban hatalmasabbnak ígérkezett, mint amekkorának odalentről, a távolban hinni véltem. Kezdetét magas, kőből kirakott kerítés jelezte, amely megakadályozta az illetéktelen személyek számára a bejutást. A falakat végig borostyán és más-más kúszónövények indái fedték, többek között rózsa, aminek tüskéi élesen meredtek felfelé. A kaput vaskos tömörvaskerítés zárta le, aminek a színe fekete volt, és ezen is kacskaringózott néhány akaratosabb növény. Két oldalát magasra nőtt csipkebokor díszítette.
Mielőtt megállhattunk volna a kapu előtt, addigra az halkan nyikorogva kinyílt, és az autó begördült a tág, elképesztő udvarba. Kim közömbös arccal fékezett le a méretes parkolóban, mintha már régen ismerte volna a kastély és a birtok minden négyzetcentijét. Körülöttünk kocsik százai hevertek, a kertben pedig elementálok sokasága gyönyörködött a természetben: idősebbek és diákok egyaránt.
Anya némán kiszállt az autóból, útját azonnal az épület bejárata felé vette.
A kétszárnyas ajtó tömörfa volt, a színe mélybarna, az illata pedig öreg, mégis felszabadító. Alján csipkerózsa virágzott, mögötte a négy hatalmas istennő: a tűz, víz, levegő és föld elementálok ősanyái álltak karöltve. Kétoldalt vaskos, díszes oszlop támaszkodott szorosan a fal mellett, rajtuk különböző jelekkel és motívumokkal.
A kastély falai szürkék voltak, mégis épek és rendezettek. Hűen őrizték az őket felépítő kövek árnyalatát és hangulatát. Az építmény négy satkában magas tornyok álltak, azok mögött pedig újabbak és újabbak óriási, szamárhátas ablakokkal. A kastély elülső oldalán díszoszlopok és a négy istennő kőszobra állt: egyikük kancsóból vizet zúdított alá; a másik feltartott kezéből lángnyelv csapódott fel; a harmadikon viráginda futott végig; a negyedik pedig az iskola piros-arany zászlaját emelte magasra.
Mire alaposan szemügyre vehettem volna az épületet, addigra Kim kettőt csapott az ajtó kopogtatójával. A szárnyak kinyíltak, és mi végre beléphettünk az előcsarnokba.
A terem kétségkívül cicomás és talán kissé nagyzolós volt, az emberi természet különössége mégis tagadhatatlan: a visszataszító pompa ellenére is úgy éreztem, mintha a hely a káprázatosnál is sokkalta gyönyörűbb lett volna. A padlót homokszín márvány fedte, a falak tapétái drágán és vörösen tapadtak. Oldalt, nagyjából két méterre a faltól végig tartóoszlopok álltak, azokon borostyán futott végig. A bejárati ajtótól körülbelül tizenöt méterre mindkét fal közepén egy-egy boltív nyílt. A mennyezet óriási volt, róla méretes csillár lógott le, amely valósággal zúdította magából a fényt, megvilágítva a szobában díszlő négy, egészfalas festményt, amik mind az istennőket ábrázolták. A bejárattal szemközt középen egy tágas lépcső futott, amely nagyjából tíz fokkal később kétfelé ágazott, és jobb- meg baloldalra tartott aztán. A korlát sötét volt, a lépcsődeszkákon piros szőnyeg futott végig. A két feljárat szétválásánál, az első végén lévő pihenőnél a falon plafonig érő üvegablak magasodott, ami előtt nehéz szaténfüggönyök omoltak a padlóra aranyszín selyemmel összefogva, és kikötve a falhoz.
Anya minden szó nélkül, magabiztos léptekkel elindult a balszélső boltív felé, amely egy másik, szintén tágas szobába vezetett minket. A tapéta ugyancsak vörös árnyalatot öltött, ám rajta kissé sötétebb minták futottak, alul és felül díszcsík virított fehéren. A fapadló vajszín erezete kiemelte a barna bútorzat kontúrját: ahogyan beléptünk a szobába, a szemünk azonnal az ott magasodó megannyi könyvespolcba ütközött, ami roskadozott a sok olvasmány alatt. Jobbra szófa és két karosszék állta körbe a dohányzóasztalt, amelynek tetején gyertya égett és vaníliás füstölő pöfékelt. Balra ominózus íróasztal, azon vékony laptop meg modern telefon, mögötte magas támlás széken középkorú nő. Kim hozzá fordult.
- Jó napot – köszönt anya az asztal elé lépve.
- Önnek is – bólintott a nő, majd figyelemmel fordult anyám felé, minekután egy utolsó billentyűt még lenyomott a klaviatúrán. – Gondolom, az elszállásolásra és az egyéb, iskolakezdéssel kapcsolatos információkra kíváncsi – mondta mosolyogva.
Az asszony haja rövid világosbarna keretként övezte kerekded arcát. Szürke szemei mélyen ültek koponyájában, felettük ritka szemöldök ívelt át. Az orra egyenes vonalként húzódott keskeny ajkai fölött, orrnyergén vékony szemüveg pihent. A fülében fekete gyöngy ült, a nyakában hozzáillő lánc.
- Így van – helyeselt Kim mosolyt erőltetve feszült arcára.
- Ez esetben először egy nevet kérnék – kezdett el kutakodni az asszony asztalának végeláthatatlan rengetegében.
- Brook Cabot – szólaltam meg végre én is. A nő rám mosolygott, aztán pötyögni kezdett a gépén, mire nagy sóhajt véve hadarni kezdett:
- Brook Cabot, ismeretlen szintű víz elementál, az anyja Kim Cabot ötös szintű víz elementál, az apja William Cabot, szintén ötös szintű víz elementál. Idén kezd a Thorne Akadémián elsőévesként. Igen?
- Igen. – Kim hangja határozottnak tűnt, állkapcsának összepréselődése mégis tanút adott egyre csak burjánzó idegességének. Minden bizonnyal halott felmenőm említése sem tett túl jót feszült elméjének, így egyáltalán azt is csodának tartottam, hogy még egyhelyben állt és nem kezdett azonnal heves tiltakozásba, megtagadva tőlem az idejárás lehetőségét.
- B szárny, 012-es szoba. Adok egy térképet, hogy könnyebben kiigazodj itt, rendben? – kérdezte tőlem a nő. Némán bólintottam, majd elvettem tőle a felém nyújtott fényes papírt.
- Az óráid jövő hét csütörtökön elsejével kezdődnek pontban kilenc órakor. Az első napon pusztán négy órád lesz, azok viszont mind a C szárny negyedik tornyának kilencedik emeletén, a 903-as termében lesznek. Megjegyezted?
- Nem – vágtam rá azonnal összevont szemöldökkel, némileg kissé talán semleges és érdektelen hangon. Nem törődtem vele, az asszony viszont újra megmosolygott. Fejét elnézőn ingatta, miközben kis téglalap alakú jegyzetpapírra írni kezdett. A művelet után a lapot is nekem adta. Azon az előbb elmondott szöveg állt.
- A reggeli hétköznaponként nyolckor, hétvégén kilenckor a Nagyteremben – kezdett bele újra. – Az ebéd és a vacsora szintén ugyanitt, előbbi pontban délben, utóbbi este hatkor. Lámpaoltás tízkor, de kilenctől tilos elhagyni az épületet, még az udvar is tiltott zóna. A házirend egyszerű, és igazán könnyen betartható. A tisztánlátás kedvéért: a célunk az, hogy az ittléted alatt mindent megtanulj az erőddel és fajtánkkal kapcsolatban. Elsősorban erre koncentrálunk, a szórakozás csak a követelmények teljesítése után kerülhet szóba. Nem tűrjük a kihágásokat és az erőszakos viselkedést, továbbá a nemtörődömséget. Menni fog?
- Igen, asszonyom – ráncoltam ismét homlokomat.
- Ez esetben üdv a Thorne Akadémián, Mr. Cabot – mosolygott.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
