|
Hét
Shiroku 2011.10.04. 15:00
A pirkadat halovány vöröse köddé foszlott a felhők által ígért eső fakósága nyomán. Az égen magasan járt a Nap, megbújva a hatalmas, nehéz fellegek hálója mögött, miként mi – immáron Nara társaságával – szótlanul haladtunk.
A lovak ismét nehéz tájon jártak: szűkös, kavicsokkal és kövekkel teletűzdelt úton haladtunk keresztül. Alattunk mély árok terült el, aljában ominózus szikladarabok tornyosultak pöffeszkedve, a halál csókjának ígéretét hordozva szürke lényükben. Makacs rendezetlenségüket meg-megszakították a konokul feltörekvő fák meg bokrok, bár belőlük jóval kevesebb akadt az erdő sokaságánál. Időnként felhangzott néhány madár kétségbeesett csivitelése, csakhogy hangjuk hamar szertefoszlott a kietlen táj leple nyomán.
A háttérben halovány illúzióként hatott az elhagyott város s a mögötte álló hegysor. A magas lankák immáron teljesen elfedték a háttérben megbúvó települést, de az idáig megtett utunk még mindig szánalmasan kevésnek bizonyult, és már így is túl voltunk pár eseményen – még ha nem is olyan jelentős volt a mennyiségük.
Dante hátának vonala újra nyomot égetett a retinámba, miként előttem haladt gyönyörű lovának hátán. Széles vállát hangsúlyozta keskenyebb csípője, amely lágyan ringatózott a hátas járásának ritmusára – bennem pedig ismeretlen érzések kavarogtak elviselhetetlen erővel, amelyek rendíthetetlenül késztettek a vámpír folytonos bámulására. Bármennyire igyekeztem kiűzni elmém minden rejtett kis zugából a képet, csókjának érzete mégis ott égett még mindig ajkamon, és a megtapasztalni tűnő furcsaságok csak még mélyebbre löktek az önutálatba.
Inkább elfordítottam a fejemet és figyelmemet az alattunk heverő szakadékra függesztettem. És akkor jött a felismerés, ami – elcsépelt hasonlatot használva – villámként hasított belém. Bár nem először, és alighanem nem is utolsóként szörnyedtem el önmagamon, a saját magam felé irányuló gyűlölet és megvetés mégis arcon csapott. Még mindig túlontúl nehéz volt elhinnem, hogy valóban szörnyeteggé váltam – pontosan egy olyan valakivé, aki csak a legrosszabb, legbrutálisabb rémálmaimban jött elő, és akitől mindig is tartottam. Tényleg ez lettem volna?
Ekkor Nara nyugodt mosollyal arcán bevágtázott mellém a sor végéről. A szűkös hágón egy pillanatra megszédültem, ahogyan hirtelen kellett elégséges helyet szorítanom a látképbe sebesen betörő lónak és gazdájának.
- Szia – szólt vidáman, legnagyobb sajnálatomra azonban nem sikerült viszonoznom szikrázó jókedvét. Gondolataimba merülve biccentettem felé. – Hogy vagy? – kérdezte. Eltöprengve fordultam felé.
- Miféle választ szeretnél? – kérdeztem felelet helyett, mire sajnálkozó mosolyt öltve élesen kifújta levegőjét.
- Szép az idő – sóhajtotta.
- Mindjárt esni fog, - Hitetlenkedve néztem rá. A gondolat, hogy ennyire reménytelenül társalogni akarjon, valamiért túlságosan irreálisnak tűnt a számomra.
- Szeretem az esőt – erősködött tovább. Csupán hümmögtem kijelentésén.
Mellőzve őt tekintettem ismételten a szakadék felé. Hálás voltam Narának, amiért engem kívánt segíteni az ittlétével, ám akkor abban a pillanatban a kétségbeesés és magatehetetlenség lavinája már rég maga alá temetett, mintsem ingert érezzek egy társalgás megmentésére.
- Nézd, Orion – kezdett bele újra. Fásultan, kedvetlenül néztem irányába. – Tudom, hogy most nagyon nehéz neked, de hidd el, hogy még nem késő. Minden rendben lesz, erről gondoskodom. Szóval fel a fejjel! – Mondandója végére újból mosoly kúszott szép arcára. Én sajnáltam a leginkább, amiért nem tudtam hinni neki.
***
- Tudod, én tényleg megértem, hogy min mész most keresztül. – Nara hangja halk volt, ahogyan lassú mozdulatokkal helyet foglalt mellettem egy kidőlt, korhadó fa törzsén. A vállán nyugvó szőrméből finom pézsmaillat áradt, ami vegyült az épp aláhulló eső friss, kesernyés aromájával.
Dante úgy döntött, esőben nem túl biztonságos a keskeny hágó, így az első lehetőségnél letértünk róla egy sziklákkal kirakott, eldugott részre. A fák elrejtettek minket az esetleges erre járók elől, vaskos gyökereik pedig felszívták a szakadó esőt, így nem kellett földcsuszamlástól tartanunk.
Hale már az első percben magával rángatta Heath-et. Kettősük jóval arrébb, látó- és hallótávolságon kívül tartózkodott, így annak ellenére, hogy egyáltalán nem akartam, mégis felmerült bennem néhány elmélet azzal kapcsolatban, hogy mégis miket művelhettek a lombok és törzsek takarásában.
Dante szintén messze járt, valahol az út környékén, elrejtve a nyomainkat és őrködve, ha netán valaki éppen ebbe az irányba kívánt volna tartani. Éppen ezért én és Nara kettesben üldögéltünk egy öreg, repedezett kérgű fa lassan semmivé foszló törzsén, az esőt hallgatva, szánalomra méltó társalgásba bonyolódva.
A farkaslány által elhangzott mondat lekezeletlenül lógott tovább a párától nehéz levegőben. Egyszerűen nem tudtam rá mit reagálni.
Azt hiszem, pontosan ez volt az, ami megint sóhajt csalt elő dús ajkainak fogságából.
- Mindannyian jól tudjuk, Nara – kezdtem bele –, hogy Danténak abban a percben végeznie kellett volna velem, hogy a barlangotokban elmondtam neki az igazat. – A hangom újra remegett. Vékony, szánalmas és undorító tónusa volt ez egy szánalomra méltó farkasnak. – Már abban a másodpercben – folytattam. –, amikor kiejtettem a szavakat a számon, minden gondolkodás nélkül kardot kellett volna rántania és el kellett volna vágnia a torkomat. – Nagyot nyeltem, a szemöldököm összefutott homlokom közepén. – A hagyomány és a törvény megkérdőjelezhetetlen, Nara, és ezt te is nagyon jól tudod. Mindenki érdekében már tegnap, sőt az előtt meg kellett volna halnom. Mindnyájunknak így lenne a legjobb. Ezt Dante is tudja, csak tíz év alatt valami érthetetlen oknál fogva történt valami, amiért mégsem képes olyan hűvösen elvenni az életemet.
- Mert szeret, Orion – mondta a lány.
- Talán – mosolyodtam el keserűen. – A tegnapi után nehezen tudom elképzelni, hogy nem érez az irányomba gyűlöletet és megvetést. Egyetlen egy dolgot kért tőlem egy évtized alatt, és még ezt sem vagyok képes megvalósítani. – Élettelenül, hamisan kacagtam fel. – Annyi mesét és történetet hallottam a Lidércek éjszakájáról és annyi mindent tanultam róla, hogy azt hittem, ha arra kerül a sor, akadályok nélkül élem át a Rémképek Bálját. Erre tessék: magam váltam a saját rémálmommá.
Nara hosszasan bámulta arcomat, mire újra felsóhajtott.
***
- Megölöd magad, Orion – hallottam Dante hangját a hátam mögül.
Léptei halkak voltak és puhák, ahogyan mind közelebb ért hozzám és a patak hűs vizéhez. A kabócák nyughatatlannak tűntek, én viszont semmi mást nem akartam, csak örök, tudatlan álomba merülni.
- Tudom – feleltem halkan. – Mondd, mit tegyek, uram?
Dante mellém ért. Lágy, de határozott mozdulattal felemelte karját, és tenyere újra helyet talált fejem tetején. Bár csak alig néhány nap telt el az efféle gesztusai nélkül, akkor és ott mégis felbecsülhetetlen ajándéknak éreztem. Mintha ólomsúlyú kő gördült volna le a mellkasomról – három napja alig szólt hozzám, és még kevesebbszer ért hozzám. Akaratom ellenére borították el agyamat a rémesebbnél rémesebb gondolatok arról, hogy talán meggyűlölt, hogy talán undorodott tőlem, hogy tán már bánta, amiért napokkal ezelőtt nem végzett velem. De a patakparton, újra tenyerével a fejemen kezdtem reménykedni, hogy talán ez mégsem volt így, és Nara szavaiban tán mégis rejlett némi igazság.
- Orion – vett mély levegőt –, most fogom először és utoljára lefolytatni veled ezt a beszélgetést, és elvárom tőled, hogy a végeztével úgy viselkedj és gondolkodj, ahogyan azt elmondom most neked, megértetted? – hangzott ellenvetést nem tűrő hangja.
Pontosan tudtam, mit akart. Előre hallottam kiejtett szavait, előre láttam a beszéde közben tett mozdulatait, ahogyan halkan, mégis határozottan kiejti ajkain a szavakat. Így hát nagy levegőt véve lehunytam szemeimet, és bólintottam. Minden porcikámmal hallani akartam szavait, csakis és kizárólag azokat, amiket. Kellett. Egyszerűen szükségem volt rá, hogy azzá legyek, akivé válnom kellett.
- Az, amit teszel, nyavalygás – szólt kíméletlenül. – Sajnálatra méltó dolog, hogy a múlt héten a Fenevad felülkerekedett rajtad, és igen, talán tényleg végeznem kellett volna veled. De nem tettem meg, és nem is áll szándékomban, mivel tudom, hogy hamarosan teljesen legyőzöd majd a Rémképek bálját. – Egyetlen mozdulatlan pillanat erejére megállt mondandója közben, és jelentőségteljesen rám nézett. – Mindazonáltal nem tűröm tovább azt a fajta viselkedést, amelyet most is folytatsz. Gyerekes, Orion. Nem hibáztathatod magad örökké egy olyan dologért, amiért nem te vagy a felelős, és őszintén hiszem, hogy ezt valahol mélyen te magad is tudod. Szóval szedd össze és tedd túl magad a dolgon, különben úgy tekintem, hogy megbuktál, világos? Mert ha most hagyod, hogy eluralkodjon rajtad ez az érzés, akkor nemhogy segíteni nem fogsz tudni nekem az Inkvizíció ellen folytatott harcban, hanem nagy valószínűség szerint te leszel az, aki miatt mind elbukunk. És azt sosem bocsájtanám meg neked. – Mélyen szemembe nézett, majd hátat fordított nekem és visszaindult a tűzhöz. Jóval arrébb állt csak meg, hogy még egy utolsót szóljon. – Ne okozz nekem csalódást, Orion, mert egyike vagy a számomra legkedvesebb embereknek, és nem élném túl, ha éppen most adnád fel. Erősebb vagy ennél.
***
A ragaccsá híguló sár arcomba fröccsent és az ujjaim közé tapadt, ahogyan hosszasan elcsúszva a földön elhajoltam a felém irányuló ütés elől. A kard éle megvillant a röpke pillanat erejéig előtűnő Nap fényében, miközben újabb támadás ért engem, ezúttal balról. Fogaim hangos csattanással zárultak a fegyver pengéjére, torkomból fenyegető morgás tört elő. Egyetlen mozdulattal kirántottam Nara kezéből a kardját, s négy manccsal mellkasára lépve lihegtem arcába földre szorított testén.
A háttérből elismerő hümmögés hallatszott.
A Fenevad nem kívánt ennél jobban előtörni.
Óvatosan lemásztam a farkaslány rögtönzött páncélba bugyolált testéről, majd körbenéztem. A fákkal körülvett tisztás szürkének és fakónak tűnt a sűrű felhők árnyéka alatt. A fű, a lombok és úgy egyáltalán minden, ami a szabad ég alatt tartózkodott nyirkos volt és nedves, visszataszítóan nyúlós vagy ragacsos. A hosszú kalászok hasamat csiklandozták, lassan szürkés-vörössé fakuló bundám magába szívta a hajladozó fűszálakon nyugvó cseppeket. Dante és az ikrek jópár méterrel arrébb, a tisztás szélén álltak engem és Narát figyelve.
Megráztam átnedvesedett bundámat. A víz telibe kapta az éppen mellém álló farkaslányt, mire az nemtetszőn felnyögött. Elnézést kérve néztem rá, mire csak megrázta fejét.
A fák mögé siettem, hogy visszaváltozhassak.
A kövek közé szorított tűz lángnyelvei megnyugtatón táncoltak a lehűlt éjszakában. Fa ropogott és rovarok ciripeltek felváltva a légben röpködő denevérek hangjával. Némán ültünk egymással szemben, meredten elbámulva a másik mellett, hogy még csak véletlenül se kelljen pillantást váltanunk.
További három nap telt el a Dantéval folytatott beszélgetés óta. Azóta a délelőttök kimerítő köpönyegbe bújtak: Nara megkezdte a tanításomat, és onnantól kezdve nem akadt időm az önutálatra. Az edzések kimerítők voltak, ám kétségkívül hatásosabbak, mint valaha: az átváltozás könnyebb mutatványnak bizonyult, ép elmém megtartása pedig nem vett ki belőlem annyi energiát, hogy elveszítsem a fejem. Lassan, alig pislákolva ugyan, de halovány reménysugár ébredt bennem. Minden erőmmel hinni akartam, hogy sikerül legyőznöm a Lidércek éjszakáját.
Persze ez nem jelentette azt, hogy a kétségek minden nyom nélkül eltűntek volna. Nem, ami azt illette egyáltalán nem így volt – csupán éjszakára olyannyira kimerültnek éreztem magam, hogy az elmémnek nem jutott elég ideje ezen rágódnia, az álom túlságosan hamar maga alá gyűrt. De jól eső, áldott ájulás volt ez, ami megkímélt az önnön tetteimmel való szembenézéstől. Legalább egy kis ideig szükségem volt erre a tudatlan kábultságra, hogy eléggé megerősödjek ahhoz, hogy anélkül tükörbe tudjak nézni, hogy óriási késztetést ne érezzek saját magam szemközt köpésére – és, hogy eleget tudjak tenni Dante elvárásainak.
Elhatároztam magam. Fel kellett nőnöm és meg kellett tanulnom, hogy a saját lelkiismeretemnél jóval nagyobb dolgokért kellett aggódnom. Bele kellett vésnem az elmémbe, hogy én csupán egy elhanyagolható, apró bogárka voltam az Inkvizíció elleni harcban. Rá kellett jönnöm, hogy nagyon hamar össze kellett szednem magam, különben Dante jóslata valóssá válik a harc kimenetelét illetően. Márpedig az valóban megbocsájthatatlan lett volna…
Így hát lenyeltem minden önsajnálatomat, majd jó messzire hajítottam, valahová az agyam mélyénél is távolabbra. Nem engedhettem meg magamnak efféle viselkedést, nem bújhattam örökkön örökké Dante mögé, ha valami nehézség ért. Fel kellett ismernem, hogy magam kellett boldogulnom az efféle dolgokkal, és nem várhattam el senkitől sem, hogy engem pátyolgasson – elvégre Narának és Danténak is igaza volt: ez nem volt a Világ Vége.
***
A következő falka nagyjából még egy napi járásra volt. Az odavezető út majdhogynem lehetetlen feladatnak tűnt lóháton, így a hátasokat magunk mellett-mögött húzva haladtunk a szűk, meredek sziklafalakon. Hosszú és kimerítő túrává vált a legelső farkascsaládtól megtett távolság: egy hete úton voltunk már.
A falka valahol a Sikolyok erdejében élt, közel Elden városához, ami híres volt finom ételeiről és annál jobb borairól – az emberek köreiben. A vámpíroknál ez azonban valami egészen mást, persze mégis hasonlót jelentett: a mérték nélküli lakomákat és kéjjel töltött éjszakákat. Természetfeletti értelemben alighanem Elden városa volt a legmocskosabb, legsötétebb település az egész országban. Az itt élő asszonyok nyíltan kínálták fel magukat az erre járó vámpíroknak és farkasoknak, és ezt minden errefelé élő tudta – még az Inkvizíció is, ám a város kiváló védekezőképessége miatt tenni nem tudtak semmit ez ellen.
Az életveszélyes sziklaszirtek után kavicsos-köves, tágas út következett. A vártnál gyorsabban haladtunk, így akár már aznap estére odaérhettünk volna a városba, ám Dante úgy döntött, nem sürgeti a dolgok állását, és már délután letáboroztunk – a Sikolyok erdejében.
A fák hatalmas, tömör oszlopokként magasodtak fölénk, legvékonyabb ágaik is legalább combnyi szélesek voltak. Tetejükön ragadozó madarak és mérges kígyók mocorogtak észrevehetetlenül, a legnagyobb némaságban. A tüskékkel teleaggatott bokrok és húsevő növények között további vadak leselkedtek hangtalan figyelemmel áldozataik után. A Sikolyok erdeje nem véletlenül viselte vészjósló nevét, és teljes mértékben hű is maradt hozzá.
A kijárt úttól és minden letaposott ösvénytől távol kötöttük ki lovainkat. A közelben nem akadt se víz, sem pedig tisztás – csupán a kesernyés aromájú erdő ölelt körbe minket sötét valójával.
Dante a beszélgetésünk óta nem szólt hozzám, jóformán rám se nézett. Sosem éreztem még ennyire távolinak és megfoghatatlannak, elérhetetlennek, mint akkor. Bántott és fájt, ugyanakkor megértettem, miért viselkedett így. Minden bizonnyal úgy vélte, ha most hirtelen újra elkezdené a pátyolgatásomat – amit valójában sosem tett –, akkor ismét visszazuhannék a saját magam felé irányuló gyűlöletbe, és azt nem engedhette meg. Várta, hogy bizonyítsak, és megmutassam, képes vagyok a feladat súlyának elbírására, hogy megnyugodjon, nem a rossz embert választotta. És én bizonyítani akartam. Nem neki – magamnak.
Ilyesféle gondolatokkal paskoltam meg Gil hátát, mielőtt visszafordultam a megpihent társaság felé. Az ikrek a közelben gyűjtötték a tüzelőnek való fát, míg Dante nyugodtan, lehunyt szemmel ült egy fának a törzsén, figyelve a környék neszeit, nehogy illetéktelenek kerüljenek az utunkba. És Nara… Nara nem volt sehol. És éppen, hogy felfogtam ezt a tényt, a hátam mögött máris nesz támadt, és ezzel teljesen azonos pillanatban egy farkas lendült felém.
Az edzések óta megtanultam, hogy mindig legyek résen – már csak azért is, mert a farkaslány legkedveltebb szórakozásának bizonyult a véletlenszerű támadás. Éppen ennek volt köszönhető, hogy még jóval azelőtt sikerült kitérnem és átváltoznom, hogy akárcsak érinteni is tudott volna. Ám ez sem bizonyult elég gyorsnak: a következő pillanatban hatalmas hörgés kíséretében újra nekem támadt. Hófehér agyarai az enyémeknél sokkalta nagyobbak voltak, és pontosan e két fegyverrel lendült a torkomnak. Elugrottam, be az indákkal sűrűn átfont fák közé, hogy nyomomat veszítse. Láttam, ahogyan a levegőbe szimatolt a szagomért, ám a körülöttem nyíló virágok illata elnyomta azt.
Vártam a megfelelő pillanatot, amikor hátat fordít nekem, s ez hamarosan be is következett. Ekkor éles morgás közepette rávetettem magam, és a hirtelen súlytól az egyensúlyát vesztette. Összegabalyodtunk, hirtelen azt sem tudtam, melyik testrész melyikünké, olyannyira a harcra koncentráltunk. Nara a lábamba kapott, mire én egy pillanatra elveszítettem az irányítást, s ez elég volt ahhoz, hogy immáron ő kerüljön felülre. Fogaival azonnal nyakam felé kapott, az agyarai húsomba vájtak, a fájdalom pedig ott dübörgött száguldó véremben. De nem hagytam magam, a bizonyítani akarás erőt adott, és én a fájdalmon felülkerekedve elrúgtam magamról. Egy kifacsarodott fának esett, aztán nyekkenve a földre zuhant, ám komoly sérülése nem esett. Mielőtt még talpra tudott volna állni rávetettem magam, és agyaraim máris nyakának finom bőrébe merültek. Felvonyított, néhány percig igyekezett lelökni magáról és újra átvenni az irányítást, de nem sikerült neki. Kis idő múltával abbahagyta a mocorgást és megadta magát. Kimerülve másztam le összekoszolódott farkastestéről.
Lihegve ültem fel egy korhadt fa törzsére, még mindig farkasként. Körbevezettem tekintetemet a környezeten, a felém igyekvő Narán, aki szintén farkas volt még. Az ikrek lassan felocsúdtak a közelünkben a rögtönzött harc után, és visszatértek előbbi elfoglaltságukhoz, Dante tekintete pedig egy pillanatra összeakadt az enyémmel. Megnyaltam számat – Nara vérének fémes íze ott égett a nyelvemen, most mégsem éreztem mámorosnak aromáját.
Ekkor a farkaslány mellém ért, én pedig elterültem a fatörzsön. Lehunytam szememet. Néhány másodperc múltával éreztem a másik érdes nyelvének érintését fülem tövén, és nem tudtam megállni a torkomból felszakadó, elégedett morgást. Farkasként imádtam az érzést, s nem tudtam tenni ellene.
***
- Szép volt! – mondta Nara a nap végeztével, amikor fáradtan elterültem a már ropogó tűz mellett, még aznap. Csupán egy nyögésre tellett tőlem, mire a lány vidáman felkacagott. Elmosolyodtam harsány hangján, majd fejemet a karomra fektetve hátamra fordultam, s felbámultam az égre.
Az utóbbi időben Nara egyre nagyobb támasznak bizonyult, a két edzés közötti időkben pedig remek beszélgetőpartnernek. A lány szöges ellentéte volt Morganának: bár mindig mosolygott és sosem láttam boldogtalannak, mégsem viselkedett túlbuzgón vagy túlságosan aggódón. Ha jobban akartam volna fogalmazni, akkor sokkalta inkább átmenet volt Morgana és Caldwell között – persze csak a viselkedését illetően.
Hiányoztak a többiek. Hiányzott a város, a birtok, hiányzott a kastély és a szobám. Hiányoztak a családi ebédek, a nyugodt-lusta esték a kandalló előtt, a Dantéval folytatott, őszinte beszélgetések és minden, ami a régi, megszokott életemhez volt köthető. Ugyanakkor folytatni akartam a jelenlegi életemet, a folytonos utazást, az új farkasokkal való találkozást, a tanulást, az edzést – mindent, ami segíthetett abban, hogy valaki teljesen mássá válhassak.
Lehunytam szememet. Jobbomról hallottam a farkaslány halk szuszogását, és a fák között szlalomozó szél az orromba fújta édeskés, nőies illatát. Tőlem balra Dante ült – éreztem a belőle áramló babonázó erőt és magabiztosságot, amely annak ellenére, hogy rég nem beszéltünk, mégis nyugodtsággal töltött el.
Az érzés mégis hamar megszakadt, ahogyan eszembe villant jelenlegi kapcsolatunk. Nem akartam, hogy örökké ez legyen – újra a kezét akartam a fejemen, az őszinte, megrendíthetetlen szavait a fülemben és a közelségét, amivel csak engem ajándékoz meg. Mélyet sóhajtottam. A mellkasom összeszorult, ahogyan lehetetlenül vágyakoztam utána, akár világtalan a napfényért.
- Járok egyet – szóltam hirtelen. Felpattantam a helyemről, majd a csodálkozó Narát és érdektelen ikreket figyelmen kívül hagyva beljebb sétáltam a Sikolyok erdejében. A vámpírúrra rá se néztem – nem akartam látni az arcát uraló ridegséget.
A tábor tüze semmivé foszlott a sűrűn álló, vaskos fák sötét sziluettje mögött. A hangokat már az előtt megölték a méregzöld lombok, hogy megszülettek volna. Maradt a csend, meg az áthatolhatatlan sötétség. Aztán ezt a tévképzetet megszakította az erdő: sikoly hallatszott valahonnét a közelből. A hang felé fordítottam a fejemet – aztán az egyik fa tetején megláttam forrását.
- Sikolyszörny – hallatszott mögülem a túlontúl ismerős, bizsergető hang.
Dante ezúttal nem fojtotta el lépteinek zaját. Talpa alatt ropogtak a széttörött gallyak és a lehullott, mérgező levelek. A susogó szél felém gurította illatát, a szívem pedig már megint nem bírt magával. Újra gyerekké lettem, aki a játékáért áhítozott.
- Hm? – kérdeztem nem túl elmésen. Nem foglalkoztam vele, betudtam a kimerültségnek. A vezér a fa, és a ronda lény felé mutatott. Immáron értettem, hogy annak a nevét osztotta meg velem.
- Az erdő ezekről a lényekről kapta a nevét – magyarázta. – Éjjelente sikolyszerű hangokat adnak ki minél közelebb a városhoz, vagy az erdei portyázókhoz. Magukhoz csalogatják őket. Rájuk vetik magukat a fáról, pókhálóhoz hasonló fonállal gúzsba kötik őket, aztán egyenként felfalják a szerveiket, míg az áldozat bele nem hal. Igazán elmés teremtmények, a csúfságuk ellenére.
Újra a fán ülő lényre néztem, ami éhesen villanó szemekkel méregetett minket. A feje olyan volt, mint a sasé, a teste viszont olyan, akár a majmoké. Seszínű, fakó szőrének folytonosságát undort keltő, gennyedző sebek szakították meg, amelyeket hosszú, töredezett karmaival vakargatott. Gerincéből denevérszerű szárnyak meredtek ki, hátán és fejének búbján apró szarvak álltak. Összességében tényleg visszataszító látványt nyújtott.
- Milyen kedves élőlények – szóltam. – Miért nem támad meg minket? – kérdeztem.
- Minden bizonnyal tudatában van az erőnkkel – felelt Dante, aztán mély levegőt vett…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
