|
Prológus
Shiroku 2012.08.20. 11:20
Az öreg vár évszázadok óta üresen állt az Árnyhegy tetején. Vastag gránitfalai rendületlenül törtek a magasba, hirdetve a régi idők zord, kegyetlen emlékeit, amelyek mind a mai napig ott keringtek a levegőben. A tornyokon tüskés növények indái nőttek, mind feljebb kapaszkodva a megviselt fekete kőtömbök redőiben és réseiben. A szikár építményen alig lehetett látni ablakokat, azok is keskenyek és laposak voltak, a fényt pedig messzire üldözték.
Nem mintha a kúria felett veszteglő felhőtakaró átengedte volna a napsugarakat. Az Árnyhegyen sosem volt efféle alkalom: a fellegek örökké a vár és a hegy felett úsztak, ha el is tűnt egyikük, egy másik azonnal a helyébe lépett, és tovább folytatta elődje munkáját. Az Árnyhegy mindig hű maradt nevéhez, és sosem borult aranyba egy-egy nyári délutánon vagy tavaszi hajnalon.
A hegy lábánál hosszú fekete sor kanyargott, egészen elnyúlva a völgyben és a hágón. Sötét egyenruhás, karddal felszerelkezett sereg állt vigyázban, a csata után áhítozva. Boszorkányok, varázslók, vámpírok, vérfarkasok, áruló elfek és kitaszított tündék várták a parancsokat, néma csendben. Leghátul, már sokkal elszórtabban ott hőbörögtek az egyszemű küklopszok és óriások; a nyálkás barlangjaikból előbújt óriásgyíkok, és a sérthetetlen árnyak. Utóbbiak a halandók által ismeretes állatokra hasonlítottak, ám a méretük sokkalta hatalmasabb volt. Ezen lények az árnyékokon keresztül bújtak elő saját világukból, és egyedül a velük szövetségre lépett Árnyuraiknak engedelmeskedtek, akik – szintén egyenruhában – ott álltak mellettük.
Az elől és a széleken sorakozó katonák nagy vörös zászlót szorongattak kezükben. A lobogók vadul hajlongtak a felerősödő szélben, amitől a rajtuk nyugvó sárkányminta úgy tetszett, akárha életre kelve táncra perdült volna.
Devon a vár egyik ablakából figyelte a lába alatt elterülő embereit. Izmai megfeszültek uniformisa alatt, ahogy pillantását végigvezette a fegyelmezett sorba rendeződő férfiakon és nőkön, és a kevésbé türelmes egyéb szerzeteken. Már előre látta őket a harcmezőn: tompa feketében forgó szemüket, az ősi jelekkel borított bőrüket, és véráztatta testüket, miként arcukat elönti a gyilkolás édes, bódító mámora.
Devon tisztában volt azzal, hogy a harc elkerülhetetlen. Már hosszú ideje háborúban álltak, és ezt nem lehetett megakadályozni – a hatalom teljesen Thord fejébe szállt, amelyet a férfi olyan tökéletesen tovább is adott követőinek, egy sokkal jobb és sokkalta sötétebb jövő ígéretével dobálózva. Devon nem szállhatott ki, végig kellett csinálnia. Ő volt a Sárkányhadsereg vezére, Thord legbizalmasabb embere, és – nem utolsó sorban – a fia. A vér kötelezte őt a szolgálatra, ahogyan a testét behálózó jelek, amelyek töretlenül bizonygatták árnyúri felelősségét és elhivatottságát.
Devon összeszorította állkapcsát, és felszegte fejét. Összeszedte gondolatait, és minden erejével az elkövetkezendő csatára összpontosított. Kizárta a bűntudattól és felelősségérzettől bűzlő gondolatokat, valamint az érzést, hogy mindaz rossz és helytelen, aminek a nevében gyermekkora óta küzd, harcol.
Mély lélegzetet vett, majd megfordult. Tekintete azonnal találkozott Remuséval, a fekete árnyoroszlánéval. Az árnyék gyermekkora óta vele volt: Thord már a fia születésének napján a Fenti Világba hívta Remust, hogy újszülöttje nevében megkösse a szövetséget, amely által Devon már csecsemőkorában Árnyúrrá vált.
Remus páratlan volt a maga nemében. Fekete bundája bársonyos volt, és a falakon lógó fáklyák fényében narancsosan csillogott; dús sörényébe belekapott az ablakokon átszűrődő szél. Az állat minden egyes része felsőbbrendűséget és hatalmat sugárzott, amelyet tovább erősítettek vérvörös szemei, amikkel mesterét figyelte.
A folyosó végén ütemes talpdobogás csattant. A léptek zaja egyre erősödött, aztán a sarkon befordult az egyik katona. Hosszú fekete hajából, haloványkék szeméből és az ajkai alól kitüremkedő éles szemfogaiból Devon számára világossá vált, hogy az egyik vámpírral akadt dolga. Nem kedvelte túlzottan a lények ezen faját – sznob fennhéjazóknak tartotta őket, akik annak fogadtak hűséget, kiről úgy vélték, a legtöbb pénze és hatalma volt.
Mégsem mutatta ki ellenszenvét. Az arca tökéletesen mozdulatlan és kifejezéstelen maradt, ahogyan élete minden percében. Nem engedhette meg magának, hogy az érzelmei kiüljenek vonásaira, mert azáltal gyengének és sebezhetőnek tűnt volna, de legfőbbképpen megtudták volna valódi gondolatait – azt pedig könnyedén ellene fordíthatták volna.
A vámpír ekkor ért elé. Devon alaposan végigmérte őt – egyenruhájából meggyőződött róla, valóban vámpír, és a mellkasán díszlő ezüst félholdból megtudta, egyszerű tiszti beosztásban állt. Ám járása és mozdulatainak vontatottsága arról árulkodott, hogy életében nem harcolt még csatában. Ebből világossá vált, hogy a fiatal fiú csakis Thord személyes hírvivőinek egyike lehetett, ami által Devon azonnal rájött jelenlétének nyilvánvaló okára.
A katona megállt hadvezére előtt. Jobb kezét mellkasára tette, a balt szorosan testéhez préselte, majd meghajolt. Az árnylények nyelvén szólt a másikhoz, amelyet azok használtak, akik hűséget fogadtak Thordnak, és ezáltal az árnyak őt szolgáló csoportjának is. Devon csupán bólintott, amikor a fiatal férfi befejezte a hagyományos üdvözlést.
- Mi hírt hoztál? – kérdezte szárazon.
- Thord hívat - szólt formálisan a szólított. – A közelgő csata előmenetelét kívánja megvitatni veled, uram.
Devon ismét bólintott. Az ablak felé fordult, és még egyszer megbizonyosodott róla, hogy minden kellőképpen rendben van. Kezét összekulcsolta maga mögött, aztán a tisztre rá sem pillantva megszólalt.
- Mondd meg az apámnak, hogy azonnal megyek.
A vámpír meghajolt, aztán sarkon fordult. Hamarosan eltűnt a sarkon, és vele együtt cipőjének zaja is elhalt. Devon lehunyta szemét. Két ujja közé fogta orrnyergét, és igyekezte legyűrni a mellkasában növekvő balsejtelmet, meg a régóta őt gyötrő kétségeket.
***
Thord kopasz, gonosz tekintetű férfi volt, akinek vérvörös szemében örökké ott égett a kegyetlenség és a hatalomvágy lángja. A Fenti Világ harcosainak hagyományos páncélruháját viselte, amely ugyanolyan fekete volt, mint a fiáé vagy követőié. A ruha alól csupán a feje és a nyaka látszódott ki, ám azt is beborította az árnyak nyoma. A bőrén kígyómód tekergőző tetoválások sűrűbbek voltak és bonyolultabbak, mint az átlag árnylényeké, amitől egyértelművé vált hatalma nagysága.
Thord a vár trónján ült, amelyet egyenesen a padlóból faragtak ki. A hideg kőtömböt vörös kelmével és párnákkal vonták be, hogy a nagyúr kényelmesen helyet foglalhasson benne. A trónus két oldalán, a plafonról a Sárkányhadsereg zászlói lógtak le egészen a földig, a rajtuk feszülő sárkány haragja mégis eltompult ahhoz képest, amely teljes életnagyságban feküdt a trónszék mögött.
A lény fekete volt, akár az éjszaka. Fényes pikkelyei szorosan simultak egymásra, rendezett soraikat csupán a gerince mentén és az állkapcsából előtörő hatalmas, éles szarvak törték meg. A szájából kitüremkedő agyarak akkorák voltak, mint Thord csípője, és hosszra akkora, mint maga a férfi. A lény farka a trón előtt széles ívben kanyarodott, körbevéve az Árnymestert, majd végül eltűnt a feje alatt.
- Úgy értesültem, szólítottál, apám – mondta Devon, mikor belépett az ajtón.
Tekintete azonnal megakadt az alvó hüllőn, ami még álmában is vérfagyasztóan veszélyesnek tűnt. Az óriási gyíkfélét és a székben terpeszkedő férfit fentről tompa kék fény világította meg, ami a plafonból hiányzó jókora darabnak volt köszönhető. A fényviszonyoktól a helyiség halvány derengésbe borult, amitől a nyirkos falak csillogni tűntek. Devon csupán ekkor fedezte fel, hogy a kőtömbök között moha nőtt, és a plafont tartó oszlopokon borostyán futott végig, ami közé beférkőzött a vártornyokat is uraló különös tüskés növény.
Devon a férfihez lépett. Féltérdre ereszkedett előtte, és lehajtva fejét az árnyak nyelvén üdvözölte őt és a sárkányt, Darshant. A hüllő egy pillanatra ráemelte vörös tekintetét. Felmordult, aztán az orrán keresztül vékony füstréteg szállt fel, ami a mennyezeten ülő kráteren át hagyta el a termet.
- Jól informáltak – mondta szigorú hangon Thord. Készségesen intett fiának, engedélyt adva, hogy felállhasson, aztán kesztyűs kezeit összefonta ölében. – Mi tartott ilyen sokáig, fiam?
Devon ismerte annyira a férfit, hogy tudja, a hangja nem az aggodalomtól keményedett meg, ahogyan a szemöldökét sem az atyai féltés vonta ráncba. Mikor felállt, azonnal tudta, mivel tehet eleget az Árnyúr hatalomvágyának, így biztos hangon azt felelte, amit a férfi hallani kívánt.
- Az utánam küldött tiszt azt mondta, a nyakunkon lévő csatáról kívánsz beszélni – kezdett bele. – Úgy véltem, hogy a kedvedre volna, ha előtte személyesen győződnék meg a dolgok állásáról. Talán tévedtem, uram?
Thord hideg elégedettséggel elmosolyodott.
- Bárcsak minden emberem olyan szorgalmas és előrelátó volna, mint te – mondta. Megvárta, míg Devon bólint, aztán tovább folytatta. – És mondd csak, minden készen áll?
- Minden a lehető legnagyobb rendben, nagyuram – felelt szárazon a fiú. – A küklopszok ugyan egy kissé hevesek voltak, de Vincent és néhány Árnymester hamar meggyőzte őket, hogy az összecsapásra tartogassák az erejüket. Csupán a felderítők jelentésére várunk.
- Nagyszerű – bólintott Thord. – Ez esetben úgy vélem, a te helyed is odakint van.
- Ahogy óhajtod, uram.
***
A mező felett a Halál körözött. Csontszerű alakja ott lebegett a levegőben, és bár láthatatlan volt, a jelenléte tagadhatatlannak bizonyult. Repedt koponyával, szemében lángoló tűzlabdákkal, szakadt és fakó csuklyával a fején, kaszájával a kezében szemlélte a holtakat és a még élők agóniáját. Elégedett arccal bámulta munkája gyümölcsét.
Devon a harcmező közepén állt, tekintetével a csatateret pásztázta. Látta a hullák és halódók sokaságát: némely testen termetes hollók lakmároztak – fakó tollaikról hamar leperegtek a záporozó esőcseppek; rekedt krákogó hangjuk vegyült a mennydörgéssel.
Figyelte azt a madarat, amely az előtte fekvő tetem homlokán tornyosult. A holló éhesen méregette a szemgödörben nyugvó golyót, míg a fejét oldalra döntötte mohóságában. Devon tudta, mi következik, így inkább máshová nézett, amikor az erőszakos csőr megindult a látószerv felé.
Az embereire pillantott. Korábbi sejtelmei beigazolódtak, ahogy elnézte a fekete egyenruhába öltözött megvadult sereget. Egy csoportnyi boszorkány épp rontást mondott egy haldokló fehérruhásra az ellenségtől; egy vámpír egy második férfi vérét szívta; egy falkányi vérfarkas darabokra tépett egy csapdába esett ellenséges osztagot; a küklopszok eszüket vesztve tapostak el mindenkit, aki élőt csak találtak.
Devon nem tudta felfogni a kegyetlenség ezen fokozatát. Akármerre nézett, vérengző embereit látta, akik gondolkodás és kegyelem nélkül pusztítottak el bárkit, akit fehér egyenruhában láttak. Nem érdekelte őket az, hogy a csatának vége, sem az, hogy ők győztek. Ott folytatták az öldöklést, ahol alig egy órával ezelőtt abbahagyták.
Remus felmordult a háta mögött. Az oroszlán nyugodt, fenséges léptekkel megállt mellette és a fekvő testekre pillantott. Devon az árnyra emelte tekintetét, majd előrelépett. Kiadta a parancsot az embereinek, hogy keressenek túlélőket. Utasította őket, hogy a sajátjaikat vigyék a betegek sátrába, míg az ellentétes oldalon harcolókat ejtsék foglyul. Helytelenítő, csalódó beszédek csattantak, amint a katonákat megfosztották a további gyilkolás lehetőségétől. A hadvezér nem foglalkozott velük.
Az oroszlán a háta mögött haladt, míg egyre beljebb sétáltak a hullák tengerében. Devon a szeme sarkából látta, ahogy két feketeruhás megfogott és felemelt egy harmadikat, majd a tábor legvégén álló sátor felé cipelték. Másik két emberét is észrevette: fehér uniformos, több sebből vérző katonát rántottak térdre, míg megvetőn kacagtak rajta. Egyikük megmarkolta a hajánál fogva, és felrántotta annak fejét, hogy a szemébe nézhessen. Hamarosan felrángatták a földről, és az egyik ketrecbe dobták, immáron egyel több sebbel. A férfinek esélye sem volt a túlélésre – addig nem, amíg orvoshoz nem jut, ám az nem járt ki a foglyoknak.
Devon maga is túlélőket keresett, de nem a saját oldaláról. Szemével vizsgálón fürkészte a fehérruhás alakokat, hátha valamelyik még élt, ám ha az így is volt, nem hallotta neszezésüket a hollók és a vihar zajaitól.
Csizmája belesüppedt a vértől és esőtől híg sárba, miközben visszatette kardját annak hüvelyébe. Haja az arcához ragadt a víztől, amely megállás nélkül szakadt odafentről. A keresést feladva visszafordult a tábor felé, mikor Remus ismét felmordult. Az árnyra pillantott, mire az oroszlán magabiztos léptekkel megindult egy test felé. Devon kérdezés nélkül követte.
Mozdulatlan, fehér egyenruhás alak mellett álltak meg. Csukott szemmel feküdt a földön, sötét haja mocskos volt a sártól és a vértől, uniformjához hasonlóan. Devon lehajolt hozzá, s tekintete egy pillanatra elidőzött a mellkasán, csakhogy megbizonyosodjon annak mozgásáról. Leemelte a másik arcáról a maszkot, hogy könnyebben kapjon levegőt. Fiatal, alig több mint tizenhat éves fiúval találta szemközt magát, ahogy annak szemei felpattantak a nem várt érintéstől.
Remus leült Devon mellé, figyelte a sebesült srácot. Annak tekintete azonnal az árnyoroszlánra szegeződött, és a felismerés rémületet csalt az arcára. Nyögve próbált felkelni, menekülni az ellenségtől, ám Devon a mellkasára tette tenyerét, és visszanyomta a földre.
- Maradj csöndben, és meg se moccanj, különben halott vagy – mondta Devon. Színtelen hangját elnyelte a fekete maszk.
A fiú egy ideig a másik arcát figyelte kétkedőn, majd némán bólintott. Devon a srác hasára nézett, ahol éktelen vörös folt terült el a fehér ruhán. Sietve leszedte saját maszkját is – nem érdekelte, ha a fiú a későbbiekben felismerné. Vizes hajába borzolt, majd a sebre nyomta tenyerét, mire a sebesült hangosan felnyögött.
- Csönd – szólt ismét Devon nyugodt, semleges hangon. Szeme sarkából látta, ahogy a srác őt nézte.
Mindkét kezét a sérülésre nyomta, majd behunyta szemét. Nem foglalkozott a fiú alig-alig hallható nyöszörgésével, csupán befelé koncentrált, az ereiben folyó erőre. Érezte, ahogyan az keresztüláramlott a testében, újra és újra, amitől egy pillanatra újra ébernek és élőnek érezte magát.
Érezte, hogy a teste változásnak indult. A bőre foltokban égett az Árnyak nyoma alatt – nem túlságosan fájdalmasan, de eléggé erősen ahhoz, hogy visszarángassa a valóságba. Mikor ismét felnyitotta szemeit, a világ vörösbe öltözött, és minden sokkal élesebbé vált. A hangok felerősödtek, a szagok pedig gyomorforgatóbbá lettek, mind addig, míg a szemével felfoghatatlan távolságokba látott el.
Az előtte fekvő fiúra pillantva látta annak arcán az elborzadást, amelyet az ő alakja váltott ki. Egy kis időre elárasztotta a harag, amiért a másik így reagált, ám aztán rájött, hogy nem hibáztathatta érte. Az ellenséges oldal tagjai mind veszélyes, gyilkos mutánsoknak tartották az árnyakat és Árnyurakat, amire meg is volt minden okuk. Devon nem háborodhatott fel a másik reakcióján, mert a Sárkányhadsereg túlnyomó része valóban elvadult szörnyeteg volt.
A hadvezér kényszerítette magát, hogy ne gondolkozzon efféléken. Nem foglalkozott tovább a sráccal, csupán ismét annak sebhelyére fókuszált. Erősebben nyomta kezét a húsra, aztán mormolni kezdett. A Tiltott Nyelv szavai folyékonyan gördültek le ajkairól, ősi igéket formálva. A tenyerében felgyülemlő erőre koncentrált, aztán arra, ahogy ez az erő átáramlik a fiú testébe. Utasította a hatalmát, hogy forrassza össze a húst és gyógyítsa meg a testet.
Mikor Devon felemelte a kezeit, és a seb helyére nézett, a húson már csak vékony rózsaszín bőr árulkodott a szúrásról. Kifejezéstelen arccal bólintott, nyugtázva az eredményt, aztán a fiú szemébe nézett. Abban értetlenség csillogott.
Remus idegesen hátrapillantott a sereg felé, míg figyelmeztetőn morgott Devonnak. Két katona tartott feléjük, akiknek arcára elégedett vicsor ült ki, miközben bokáig gázoltak a hullák vérében.
Az egyenruhások néhány méterre megálltak a hadvezérük mögött. Tanácstalanul összenéztek, aztán az egyik megköszörülte a torkát.
- Él még, uram? – kérdezte. Hangjából csöpögött a remény, áhítva az igenlő választ, csakhogy kedvükre kínozhassák meg a sebesültet.
Devon a fiúra nézett, akinek szemében félelem égett. A hadvezér mély levegőt vett, aztán kifújta. Nem nézett a két katonára.
- Maradj csöndben, ne mozdulj, és soha az életben ne szólj erről senkinek, világos? – suttogta parancsolón, mire a fiú bólintott. Devon úgy tett, mintha csak most nézte volna meg a srác pulzusát: két ujját a nyakának bőréhez nyomta a lüktető ér fölé, majd várt néhány másodpercet, mielőtt ismét szólt. – Meghalt.
Hideg tekintettel állt fel és nézett szemközt az embereivel. Azok kérdés nélkül hagyták, majd visszakísérték hadvezérüket a táborhelyhez.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
